1. Fejezet

1.  Fejezet

Elise

                                                                                                        

                                                                                                   Fordította: Shyra

Szerény környéken nőttem fel. Bármi történt, a szüleimre bármikor számíthattam. A közösség részét képezték, és nagy tiszteletben álltak. Mivel egyetlen gyerekük voltam, imádtak és elkényeztettek. Nem volt a világ összes pénze a miénk, de apám mindig gondoskodott róla, hogy ne szenvedjek semmiben hiányt.

Népszerű lány voltam. Sok barátom volt, táncórára jártam, és amikor számítani kezdett, a fiúk észrevettek engem. Az életem tökéletesnek látszott. Egy kicsit szigorúnak, de egyébként tökéletesnek. Szigorúnak, mert az apám rendőr volt, és mindig tudta, hogy merre járok, de tökéletesnek, mert segített az utcákat biztonságban tartani. Büszkén viselte a jelvényét. A gyerekeknek mindig elkerekedett a szemük, amikor elmondtam, hogy miket tesz. „Az apum rosszfiúkkal harcol.” Úgy hangzott, mintha apám egy szuperhős lenne.

De apámnak voltak rossz napjai is a rendőrségen, olyankor zárkózottan és megrendülve jött haza. Látott dolgokat, gyalázatos dolgokat: éhező, bántalmazott gyerekeket talált egyedül, lepusztult otthonokban. Őt hívták halott drogkereskedőkhöz és prostituáltakhoz, akiket munka közben halálra vertek. Heteket foglalkozott rothadó holttestekkel és találkozott véreres szemű és büszkén vigyorgó gyilkosokkal.

Az apám látott már minden csúfságot ebben a világban. Nem ok nélkül volt túlzottan védelmező, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kívántam sokszor, hogy bár más lenne a szakmája. Egy olyan szakma, ami nem jár traumával és fájdalommal, és nem lenne ilyen átkozottul veszélyes sem.

Amikor gyerek voltam, órákig ültem az ajtónál és vártam, hogy hazajöjjön. Már hét évesen tudtam, hogy „Apunak veszélyes munkája van”, így a Barbie babámmal a bezárt ajtó mögött játszottam és mohón pillantottam az ablak felé valahányszor egy autó fényszórója felvillant.

Nem kellett volna azon töprengenem, hogy apám rendben hazaér-e. Ezek túl súlyos gondolatok egy hét éves lány számára. Azt hiszem, emiatt is voltam érettebb, mint a korombéli gyerekek. A halál nem olyan téma volt, amire túl sokat gondoltak a többiek, de egy olyan nagyapával, aki abban a munkában veszítette el életét, amit ő is űz most, a dolog valóban aggodalomra adott okot.

A gyerekkorom zsenge évei az önfeledt játék és aggodalom folytonos váltakozásából álltak, valamint abból, hogy órákat töltöttem el azzal, hogy a bejárati ajtót néztem. Míg egy nap, már nem volt mire várni.

Ez volt a nap, amikor találkoztam Aston Tuckerrel.

*

Kilenc éves voltam, amikor egy nap apám egy kis árnyékkal a nyomában jött haza. Éppen a legjobb barátnőmmel, Cindyvel beszélgettünk telefonon egy helyes srácról az osztályból. Az, hogy felületesek voltunk, abban a korban teljesen elfogadható volt, és az, hogy vonzódtunk a fiúkhoz, ahelyett, hogy arra gondoltunk volna, hogy még pattanásosok, új és izgalmas dolognak bizonyult. A lépcsősor legalsó fokán álltam és elmosolyodtam, ahogy megláttam apámat az egyenruhájában a bejárati ajtó felé közeledni. A tornácon megállt és megfordult.

Ekkor láttam meg őt.

Egy fiú. Vézna. Apró. A falnál is fehérebb. Hátán hátizsákkal és lehangolt arccal állt apám mögött.

–  Mennem kell – vágtam Cindy szavába.

–  De beszélnünk kell Jacob csókjáról…

Rácsaptam a kagylót, és tágra nyílt szemekkel és összezavarodva bámultam apámra, ahogy kinyitja az ajtót és belép rajta, majd nyitva hagyja, hogy a fiút beengedje.

– Jean – kiáltotta. Anyám, kezében egy konyharuhával kijött a konyhából. Apáról a fiúra pillantott, tekintete az enyémet tükrözte.

–  Szeretném, ha találkoznál Astonnal – mondja apu, miközben a karját a fiú vállára teszi. Tétován rámosolyog az anyámra, miközben én apám arcát bámulom és látom, hogy a szemei elhomályosodnak.

Sosem láttam az apámat sírni, de abban a pillanatban sírt.

Azonnal tudtam, hogy az életem örökre meg fog változni.