23-24. Fejezet

23.  Fejezet

Elise

Fordította: Jane

A csengő egy órával később szólalt meg. Már felöltöztem sötét szűk farmerbe, Sorel csizmába és egy hosszú, szürke kardigánba. Leszáguldottam a lépcsőn és kinyitottam az ajtót. Cindy állt a tornácon, aki hozzám hasonlóan öltözött fel.

Mosolygott. – Kész vagy?

Átnéztem a válla fölött, a felhajtón lévő furgonra, ami tele volt sulissal. Újra dudáltak, amit alig lehetett hallani az irreálisan hangos zenéjük miatt, szemforgatva becsuktam az ajtót. – Készen vagyok – mondtam neki.

Befurakodtunk a furgon hátsó részébe, olyan srácok és lányok mellé, akiknek már alkohol és fű szaguk volt.

– Tényleg ez volt a legjobb, amit szerezni tudtál? – kérdeztem Cindytől, aki gyakorlatilag az ölemben ült.

– Nekem még nincs jogsim, úgyhogy ez volt a legjobb, hercegnő – felelte.

– Valami baj van? – kérdezte a sofőr és a válla fölött rám nézett.

– Nincs – hazudtam.

Az autó letolatott a felhajtóról és csikorogva ment végig az utcán. Az emberek egymásra estek. Cindy segge a térdemre került, a karja a furgon ablakának nyomódva, ahogy veszettül himbálózott az autó, ide-oda dobálva minket ebben a halálcsapdában. Ez egy kibaszott vicc volt. Majdnem biztosra vettem, hogy meg fogok halni a szagtól, de aztán hirtelen megállt a járda mellett és mi úgy özönlöttünk ki, mint molylepkék a fényre.

– Legközelebb én szállítok – sziszegtem Cindynek, ahogy kisimítgattam a ruhámat.

Nevetett és körém fonta a karját. – Egy darabban vagyunk. Több bizalmat érdemelnék, mint amennyit kapok.

– Őszintén, hogy intézted el ezt az utat?

– Lehet, hogy dögösebb vagy, mint én, de a fiúknak még mindig tetszek annyira, hogy megtesznek hébe-hóba egy-egy szívességet.

– Nem vagyok dögösebb nálad. Alacsony az önbecsülésed. Te nagyszerű vagy, te marha.

Összehúzta a szemét. – El is hiszem majd, ha egy dögös doki ad majd nekem esernyőt, El.

Lesétáltunk a járdán, és figyeltem, ahogy a többiek is kiugrálnak az autóból és csatlakoznak hozzánk. Amire beértünk az utca végén álló hatalmas házba, már egy nagy csoporttá alakultunk, és a legtöbbünknél sörös rekeszek voltak. Cindy mellettem maradt, ahogy felmentünk a tornác lépcsőjén és kinyitottuk az ajtót. Beléptünk a káoszba. Emberek voltak mindenhol. Zene lüktetett a házban, üres piás üvegek hevertek a folyosó padlóján, amiket egyre tovább rugdostak az egyre részegebb emberek, akik ki-be járkáltak.

A nevetés és a kiabálás még a zenén is túl hallatszott. Követtük a hangokat egy hatalmas nappaliba. A hátsó udvarra nyíló toló ajtó el volt húzva, így hideg levegő áramlott a szobába. Körbefordultam, tekintetem végigsiklott a részeg srácokon, a lányokon, akik kis csapatokba verődve táncoltak, és a megszámlálhatatlan még ki nem bontott piás üvegeken, amelyek ott sorakoztak az asztalon.

– És most mit akarsz, mit csináljunk? – hallottam Cindy hangját.

A tekintetem még mindig a szobát pásztázta, folyamatosan visszatérve az alkoholra. Hallgattam a zenét és hirtelen azt akartam, hogy érezzem még a csontjaimban is. Olyan hosszú ideje éreztem magam elnyomottnak, és egy nap leforgása alatt a szart is kivertem egy lányból, elloptam a tárcáját és felfüggesztettek a suliból.

Arra volt szükségem, hogy ez a nap véget érjen, és semmi szükségem nem volt arra, hogy bármire is emlékezzek belőle. Az emberek, akik a legtöbbet jelentették számomra, megfeledkeztek rólam. Ma este én is meg fogok feledkezni róluk.

– És most szórakozunk egy kicsit – mondtam határozottan Cindynek.

Az első megállónk a pia volt.

*

 Olyan sok dolog van abból az éjszakából, amire tisztán emlékszem. A sörivás, a citromos Bacardi shot verseny egy csoport hapsival, akik folyton bíztattak, hogy igyak még. Utána valami olyat tettem, amit nagyon hosszú ideje nem. Megfogadtam Hayden tanácsát és… táncoltam. Az alkohol megtette a hatását, és csodálatosan lazának és szabadnak éreztem magam. Nem táncoltam így, mióta apa meghalt. Nem sokra rá elmentem a mosdóba és megborzongtam a földön lévő óvszer kupactól. Megmostam a kezem, és csak akkor vettem észre a törött kagylót, és ahogy jobban szemügyre vettem, azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon a sok dugás hatására törött-e el.

Ezután visszamentem és ittam még néhányat, de aztán a dolgok kezdtek homályossá válni. Cindy egy sráccal táncolt, és smároltak is, olyan hosszú ideig, hogy azt hittem soha nem lesz vége. Aztán hirtelen már a kanapén találtam magam és egy pasival beszélgettem, aki piát nyújtott át nekem. Rum és kóla keverék, szörnyű íze volt. Megráztam a fejem, de mégis ittam belőle. Közelebb húzódott hozzám, és éreztem az ujjait a hajamon, ami tetszett, mivel annyira zsibbadt voltam és jó volt, hogy valaki törődik velem.

Kiabálást hallottam, majd egy zavarodott szőke rám mutogatott, és azzal vádolt, hogy a pasijával flörtölök.

– Azt szeretnéd, hogy én kérjek bocsánatot a te barátod seggfej viselkedéséért? Kurvára nem fog megtörténni – mondtam. Begurult, és én kiröhögtem, ami csak még jobban dühítette. A barátjának ki kellett őt rángatnia, valamit még mondtam neki, és abból ítélve, ahogy rám meredtek az emberek, biztos nem volt valami szép, de nem emlékszem, hogy mi volt az.

Még ittam valamit a pia adagolónál. Fahéjas íze volt és égette a torkomat. Tetszett ez az érzés. Magával ragadott, de ugyanakkor el is taszított. Lehuppantam a kanapéra, a tekintetem egyre homályosabb lett, ahogy figyeltem az embereket, akik kis egerekként nyüzsögtek körülöttem. Amikor elfogyott a piám, felálltam és utána totális sötétség állt be az agyamba.

Újra a kanapén ültem és megint ittam. Az emberek egyik szobából a másikba vándoroltak, néha nagy hullámokban, majd üres lett a szoba, aztán megint kis csoportokban álltak szétszóródva.

– Ez a testvér baszó – mondta egy kuncogó hang. A hang irányába néztem és egy homályos arcot láttam, az egyik kurva volt, aki megpróbált leszedni Michelle-ről.

– Szeretnéd, hogy téged is elintézzelek? – kérdeztem tőle pimaszul, és egyenesen a szemébe néztem. Halhatatlannak éreztem magam. Az alkohol egy félelem nélküli állapotba hozott.

Hallotta, amit mondtam, ezért hezitált, az arcomba bámult, majd gyorsan visszafordult a barátaihoz. Na így gondoltam én is. Addig bámultam őt, míg pír öntötte el az arcát és a teste teljesen megfeszült. Egy idő után, elkapta egyik lány karját és kirángatta magával a szobából.

Valaki elment előttem – nem tudtam, hogy ki – majd még egy pohár fahéjas piát adott át, és én lehajtottam azt is. Aztán megint a mosdóban találtam magam, letérdeltem, és a repedést vizsgáltam, mint valami kibaszott Doktor Who, aki meg akarja váltani a világot, majd felálltam. A gyors mozdulattól megszédültem és rám tört a hányinger. A kagyló két szélébe kapaszkodtam és felnéztem. A szemeim a tükörképemre meredtek. A sminkem sokkoló volt, a szemem olyan volt, mint egy mosómedvének, a hajam meg a sápadt arcomra tapadt. Gyakorlatilag felismerhetetlen voltam, de úgy tűnt nem érdekel igazán a dolog.

Menj ki és zárd le ezt az éjszakát.

A zenére lebegtem, amikor újra a többiekhez csapódtam. Hosszú ideig kerestem Cindyt, de sehol sem találtam. Halványan emlékeztem arra, hogy valami olyat mondott, hogy valami dolga van, de annyira nagy kavarodás volt a fejemben, hogy nem tudtam, hogy mikor mondta ezt. Újra táncolni kezdtem. Egy srác átkarolt, és én a mellkasára fektettem a homlokom, megfeledkezve mindenről, zsibbadtan álltam, és úgy tettem, mintha Aston lenne.

Aztán megint sötétség.

Aztán már kiabáltam és ellöktem a srácot.

– Elhagytál – üvöltöttem újra és újra. – Elhagytál, amikor a legnagyobb szükségem volt rád!

Megint sötétség.

Rohantam ki a házból, elestem, nekicsapódtam a hátsó udvar kerítésének. Féltem, de nem emlékeztem, hogy mitől. Mindenem remegett, a hátsó ajtóra pillantottam és félelem töltött el, hogy valami ördögi lény fog kilépni rajta. A világ forogni kezdett, és én csak hányni akartam, de semmi nem történt. Sírtam és inkább lehunytam a szemeimet, csak ki-be lélegeztem.

– Kérlek, hagyd abba – motyogtam, félig tudatában annak, hogy valaki megérint. Éreztem a pia szagát és zihálást hallottam, ahogy egy test hozzám simult. Kezek érintettek ott, ahol nem lett volna szabad, és én még erősebben sírtam, mert rájöttem, hogy az ördögi lény, aki elől menekültem az Deck volt.

– Még egyszer nem mondasz nemet – zihálta dühösen, miközben letolta a nadrágomat. Próbáltam ellökni magamtól, de lefogott és folytatta, amit csinált, míg végül sikerült neki.

– Állj, állj le! – kiáltottam neki, körmeimet a húsába fúrtam. – Fejezd be!

– Teljesen becsavarodtál – kuncogta. – Senki nem fog hinni neked, ha végeztem veled. Szóval pofa be és élvezd.

Küzdöttem alatta, bevadultam, de olyan erővel nyomott a földre, hogy éreztem a fojtogató erejét és hogy csapdába estem. Alig kaptam levegőt, amikor oda hajolt és a fülembe suttogott.

– Hol van most a kibaszott testőröd, hogy megvédjen Elise?

Pánik söpört át rajtam. Sötétség borult rám a félelemtől, amikor elkezdte lehúzni a bugyim. Annyira mereven feküdtem, én magam sem értettem, miért nem mozdulok. A fejemben üvöltöttem, hogy küzdenem kell, de a testem annyira feszült volt és dermedt, hogy nem tudtam megmoccanni.  Sokkos állapotban volt. Ez az én hibám volt. Megint. Én hoztam magam ilyen helyzetbe, sebezhetővé váltam számára és másokkal szemben is. Lehet, hogy ezt érdemlem. Lehet, hogy ez jár nekem. Lehet, hogy be kellene fognom és eltűrnöm, hogy aztán végre békén hagyjon.

– Ez az én hibám, igaz? – kérdeztem Astont, amikor először erőszakoskodott velem Deck. – Azért nem mondasz semmit, mert ez az én hibám, lehet, hogy én provokáltam ki.

Megfogta az arcom és közelebb hajolt hozzám, míg teljesen elmerültem a zöld szemeiben. Bámult engem, és láttam a felgyülemlett dühöt a szemeiben, azt a fajtát, amitől engem igyekezett távol tartani, hogy meg ne ijesszen vele. Félelmet is láttam benne, és kétségbeesett szükségét annak, hogy megvédjen engem. Annyira jól esett ezt látnom. Olyan dolgokat művelt ez velem, amit nem tudtam leírni.

– Ne tedd – mondta. – Ne merészeld magadat vádolni. Ebből semmi nem a te hibád.

Igaza volt.

Éreztem, hogy a testem újra mozgásba lendül, egyenesen a zsigereimből. Kinyitottam a számat és olyan hangosan kiabáltam, ahogy csak tudtam. Deck rátapasztotta a tenyerét a számra, hogy elhallgattasson. Az orrom el volt dugulva a sírástól, így nem kaptam levegőt. Fojtogatott és még csak észre sem vette. Hánykolódtam alatta, próbáltam levegőhöz jutni. Próbáltam belekapaszkodni, amibe csak tudtam.  A hajába, az arcába, a karjába. Olyan erősen karmoltam, hogy megrándult és felmordult, majd a szorítása a számnál enyhült. Beszívtam a levegőt, majd erősen a kézfejébe haraptam. Úgy haraptam, mint egy kutya a húscafatot, és megéreztem a vér fémes ízét a számban. Leszállt rólam, ahogy hangokat hallott a háta mögül. Mint egy rémült állat úgy állt fel. Zűrzavar keletkezett, aztán egy dühös kiáltást hallottam, majd egy hangot, egy nagyon ismerős hangot.

– Mit mondtam arról, hogy mi fog történni, ha még egyszer hozzá érsz? – üvöltötte.

Aston?

Nem lehet ő.

Keményen próbáltam odafordítani a fejem, de olyan érzésem volt, mintha egy nagy tekegolyó lenne. Túl kábult voltam, ezért elájultam.

Amikor újra kinyitottam a szemeimet, valaki a szemembe világított és én bevadultam. Nem, nem akartam, hogy hozzám érjenek! Nem! Kiabáltam és szitkozódtam, eltolva azt a valakit, aki folyton közeledni próbált hozzám. Meghallottam Cindy hangját a háttérben. Azt mondta, hogy nyugodjak le, de nem hallgattam rá. Őrülten viselkedtem. Több kar fonódott rám, felemeltek és betettek egy villódzó fényű mentőbe.

Nyughatatlan voltam. Kiabáltam és sírtam, majd a sötétség újra beszippantott. Amikor újra magamhoz tértem, a nővérek lekényszerítettek egy kórházi ágyra. Hangokat hallottam magam körül, némelyik ismerős volt, némelyik nem. Továbbra is vergődtem, mint valami idegbeteg páciens, míg valaki meg nem szúrt.

Minden elhomályosodott, és tudtam, még mielőtt kiütöttem magam, hogy benyugtatóztak.

24      . Fejezet

Elise

Fordította: Shyra

Összezavarodva kinyitottam a szemem és felnéztem a mennyezetre. A szám kiszáradt és fájt a fejem. Kinyitottam a szám, hogy lélegezzem, mert az orrom bedugult.

Halkan sóhajtottam, ahogy próbáltam felidézni a történteket. Képek villantak a múlt éjszakáról fel, és összerezzentem a viselkedésemtől. Bassza meg, idióta voltam. Mi a fenét csináltam? Felnyögtem a megaláztatástól. Csalódtam magamban. Ha így éreztem magam azoktól a dolgoktól, amikre emlékeztem, akkor vajon hogy érezném magam, ha mindenre emlékeznék, amit tettem?

Aztán… aztán emlékeztem Deckre. A kezére. Ahogy leveszi a nadrágom. Ahogy a testével a földhöz szorít. A félelemtől megfeszültem, mert még mindig éreztem a szorítását a mellkasomon. Sikerült eltolnom, mielőtt megtette volna? Semmi különöset nem éreztem a lábaim között, és az egész testem fájt, szóval… nem, nem tette meg. Megharaptam őt és elhúzta a csíkot. Igen, ez történt.

A megkönnyebbüléstől csökkent a félelmem, és vettem néhány mély lélegzetet, azt mondva magamnak, hogy minden rendben lesz.

Úgy éreztem, mintha lebegnék. Még mindig részeg voltam. Felemeltem a karom, de a mozgás lassúnak tűnt. Elszörnyedve lenéztem az infúziós tűre a kézfejemnél, ami egy tasak átlátszó folyadékhoz volt kötve. Ó istenem. Miért volt erre szükségem?

– Hogy érzed magad?

A szemem elszakadt az infúziós állványról és a mély hang felé fordultam. A szívem ugrott egyet a mellkasomban. Doktor Crowe. Hayden. Matt Bomer hasonmás. Bárhogy nevezhetjük. A falnak dőlve állt a szobában és engem nézett. Miért volt itt?

– Szarul – préseltem ki magamból.

Szája féloldalas mosolyra húzódott. – Én is úgy lennék. Alkoholmérgezésed volt. 3,14 százalék. 4 százaléknál mellesleg sokan belehalnak.

Lassan felültem az ágyban, miközben a szavait emésztettem. A szoba megint forogni kezdett, és lihegtem. – Meddig fogom ilyen szarul érezni magam?

– Még egy kicsit.

Nyeltem. – Én, ööö… Van víz valahol?

– Rögtön melletted.

Ránéztem az asztalkára, amit az ágy fölé lehet húzni, és a műanyag pohárra, ami rajta volt. Remegő ujjakkal ragadtam meg és kortyoltam a langyos vízből. Istenem, de fájt a torkom. Nehéz volt nyelni. Jobban éreztem magam, ahogy múltak a másodpercek és három korty után visszatettem a poharat.

Néhány percig nem beszéltünk. Ránéztem és ő is én rám. Nem tudtam mi a fenét művel.

– Mintha hallottam volna a hangodat – suttogtam. – Legalábbis azt hiszem.

– Itt voltam, amikor behoztak – felelte.

Összerezzentem. – Sajnálom… Én nem tudom mi történt.

– Nagyon részeg voltál.

– Én még soha… Ilyen soha nem fordult elő velem.

Élesen figyelt néhány pillanatig. – Hívták anyádat. Azt mondta, hogy holnap reggel bejön egy rendőr kíséretében. Úgy tűnik volt valami incidens az egyik férfival.

Nagyot nyeltem. – Nem… jutott el odáig.

Úgy nézett rám, mintha ez sokat jelentett volna neki. – Nagy megkönnyebbülés, hogy ezt hallom.

Megköszörültem a torkomat, kínosnak éreztem a helyzetet, jobban, mint valaha. Megbántam, hogy bármit is mondtam. Ez nem tartozott rá. – Nem… nem kell itt lenned.

– Már végeztem – mondta. – Épp menni készültem. Csak látni akartam, hogy hogy vagy, mielőtt elindulok.

– Miért?

– Mit miért?

– Miért akartál látni, mielőtt elmész?

Csendesen sóhajtott, és összeráncolta a homlokát. – Emlékeztetsz valakire.

Furcsán néztem rá. – Ez rossz?

– Nagyon önpusztító volt.

– Mint én?

– Igen.

A homlokomat ráncolva a kezemre bámultam. – Tévedsz.

Kényszeredetten felkuncogott. – Egy nyílt sebbel a tenyereden érkeztél hozzám, miután egy fejszével hadonásztál. Hónapokkal később egy padon ülve találtalak, és a szemedben szörnyű veszteség tükröződött. Aztán tegnap este bevonszoltak ide, miközben rúgkapáltál és sikítoztál, az alkoholszinted a plafonon volt és szánalmasan viselkedtél. A táskádban van egy pénztárca, ami egy Michellé, és nem kezdek el ítélkezni, de miután karcolásokat és horzsolásokat fedeztem fel rajtad, egy barátod elmondta, hogy az iskolában egy Michelle nevű lánnyal dulakodtál. – Oldalra döntött fejjel nézett rám. – Vagy még mindig tévedek?

Visszapislogtam a könnyeim. – Ha te mondod…

Ez úgy hangzott, mintha egy kibaszott őrült lennék. Mi ütött belém, hogy így reagáltam? Úgy hangzott, mintha egy idegenről beszélne. Tényleg ilyen mélyre süllyedtem?

– Nem baj, ha sírsz – mondta együtt érzően. – Depressziós vagy.

Gúnyolódni kezdtem. – Tizennyolc vagyok – fújtattam. – Egy tizennyolc éves mitől lenne depressziós?

– Lényegében minden miatt. A tizennyolc egy ijesztő szám. Az élet kemény csapásokat mér rád. Hivatalosan felnőtt vagy, de felfedezed, hogy semmi nagyszerű nincs benne. A rendszer része vagy, ami élve felfal, nem törődik azzal, hogy elvesztetted-e az apádat, vagy hogy egyedül vagy. A tizennyolc egy brutális szám, főleg ha valaki olyan sebezhető, mint te.

Nem szóltam. Némává tett. Csak bólintottam, a szavai a csontjaim mélyéig hatoltak.

– És ami múlt éjszaka történt veled – tette hozzá –, nem a te hibád. Nagyon fontos, hogy tudd ezt.

Az ajkamba haraptam, mert megremegett. Újra némán bólintottam neki.

Ellökte magát a faltól és előrelépett. Kinézett az ajtón, mielőtt visszafordult hozzám. – A buszmegálló mellett, ahol beszélgettünk, van egy könyvesbolt. A Könyvmoly. – Amikor elkapta a pillantásomat, felkuncogott. – Anyám találta ki a nevet, nem én. Én eredetibb lettem volna. Mindenesetre péntekenként és vasárnaponként ott vagyok, ha beszélgetni szeretnél. És van egy üres hely, ha munkalehetőséget keresnél. Szólhatok az érdekedben egy jó szót.

Kedvesen mosolyogtam. – Szerinted munkára van szükségem?

– Jobb, mint a pénztárca lopás, nem?

– Már van munkám, és nem loptam azt a pénztárcát. Felvettem és… - Ahh, beletörődötten felsóhajtottam. – Oké, elvettem. De nem volt szándékos, esküszöm. Nem vettem el belőle a pénzt. Beletettem a táskámba és szándékomban állt visszaadni… valamikor.

Visszamosolygott rám. – Elhiszem, hogy így történt, Elise.

Összehúztam a szemem. – Igen, igen.

Megnyalta az alsó ajkát, miközben elgondolkozva bámult rám. – Lesz egy kis összejövetel a könyvesboltban holnap nyolckor. Egy könyvklub, de mindig örülünk az újaknak. Anyám szeret a felolvasás után vacsorát csinálni, általában pizzát vagy valamit. Szívesen látunk, ha ráérsz.

– Ott leszel?

Újra mosolygott. – Igen, ott leszek.

A doki – egy tizennyolc éves részegen tomboló idiótát – randira hívott? Nem úgy tűnt, és reméltem is, hogy nem. Az első randik magukba foglalnak egy kiruccanást az édesanyád könyvesboltjába? Ennek ellenére, egy nagyon kedves gesztus volt, és én nem tekintettem rá semmi másként.

Mielőtt válaszolhattam volna, egy alak töltötte be az ajtónyílást, eltérítve engem a beszélgetéstől. Odafordítottam a fejem és ledermedtem. A szemem nagyra nyílt és a szívverésem szapora lett. Aston. Pislogtam párat, de a szemeim nem csaptak be. Ő volt az, teljes életnagyságban. Aston volt.

Ott állt az ajtóban, fáradtan és kifejezéstelen arccal. Tetőtől talpig végignéztem rajta. Ő… valahogy máshogy nézett ki. Kis változások. Szélesebbek voltak a vállai és a haja rendetlen copfba hátra volt fogva (van, ami nem változik). A bőre sápadtabb volt, mint valaha, így a zöld szemei – Istenem, de gyönyörűek voltak – szinte virítottak.

Egy ideje bámultuk egymást, és én éreztem, hogy millió érzelem küzd egymással bennem. Öröm és izgalom volt az első, ami elárasztott. De ahogy ez alább hagyott, a visszafogottság és a düh vette át a helyét. Visszaemlékeztem az utolsó szavainkra és arra, ahogy elhagyott engem. De ahogy ezek az érzelmek is alábbhagytak, csak a szomorúság maradt.

– Vigyázz magadra, Elise – hallottam Hayden csendes hangját.

Tétován bólintottam, ahogy kifurakodott Aston mellett. Aston észre sem vette. Csak rám koncentrált.

Végül belépett a szobába, amikor egyedül maradtunk. Léptei lassúak és óvatosak voltak. Úgy bámult rám, mintha egy vadállat lennék. Nem hibáztattam. Úgy éreztem magam, mintha egyszerre akarnék menekülni és megtámadni őt a saját biztonságom érdekében. Természetesen egyiket sem tettem. Ennyire nem távolodtam el a normálistól.

Leült az ágyamra, és ez túl közeli volt a komfortérzetemnek. Tágra nyílt szemekkel bámultam továbbra is rá, várva, hogy megtörje a csendet, mert én nem teszem meg, az tuti.

– Hogy érzed magad? – Hangja lágy és óvatos volt.

Kétkedve méregettem. Hogy érzem magam? Tényleg? Összeszorított állkapoccsal és hunyorítva néztem már rá.

– Nem fogunk beszélni? – kérdezte összepréselt szájjal.

Nem, mert nem voltam rá képes.

– Majd jön Adrian. Beszélni akar veled a… múlt estéről. – Az arcán sötétség suhant át. Mogorván horkantott és félrenézett. Ismertem ezt az arckifejezést. Dühös volt.

– Decket letartóztatták – tette hozzá. – Nemi erőszak kísérletével fogják vádolni. Te részben… meztelen voltál és az emberek hallották a sikításaid. Nem biztos, hogy a gazdag apja ebből ki tudja húzni.

Nem feleltem, de megkönnyebbültem, hogy Deck nem fogja megúszni. Elfordultam, miközben szégyenkeztem a tetteim, a részegségem, a sebezhetőségem és a rossz döntéshozatali képességem miatt. A fejem még mindig szédült és lassan dolgoztam fel a környezetet. Visszafeküdtem az ágyra, háttal Astonnak, még ha minden porcikám tiltakozott is ez ellen, és felé akart fordulni. Nem engedhettem meg, hogy ez megtörténjen. Mint egy kés, úgy vágott belém, mélyen és kegyetlenül, és én ezt nem fogom elfelejteni, mert a szívem mindig vadul kalapált, amikor a közelembe volt.

Hallottam, hogy hosszan és mélyen sóhajt. A legyőzött sóhajtása. Igen, nos, én is ezerszer sóhajtottam így, mióta kibaszottul magamra hagyott. Nem érdekelt most. Legalábbis a dühöm ezt mondatta velem.

Becsuktam a szemem és félálomba bóbiskoltam. Minden alkalommal éreztem a jelenlétét, amikor felébredtem. Ez egyszer nem hagyott magamra.

*

Adrian egy órával később jött meg. Aston vonakodva hagyta el a szobát, hogy beszéljünk. Ekkorra a fejem már sokkal tisztább volt. Adrian, mint mindig, nagyon támogató volt. Fogta a kezem és a hátam simogatta. Úgy cselekedett, mint apu tett volna, és egy pillanatra úgy tettem, mintha ő volna.

Miután felvette a vallomásom a támadásról, félretette a témát és azt mondta: – Anyád nem tudott eljönni. Nem tudott elszabadulni a munkából.

Kihagyott egy ütemet a szívem. – Hát persze.

Az iránta érzett haragom a tetőfokára hágott, és egy fikarcnyit sem voltam meglepve.

Adrian nagyot sóhajtott.

– Szeret téged, Elise. Csak már nem olyan, mint régen, de mi visszahozzuk őt. De ez mind időbe telik.

Fáradtan néztem a szemébe. Adrian mindig ugrott, hogy megvédje őt. Eddig nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de most hirtelen minden nyilvánvalóvá vált.

– Szerelmes vagy anyámba, igaz? – kérdeztem hitetlenkedve.

Némán nézett rám, és ez a némáság felért ezer szóval. Igen, szerette őt. Szerette az anyát, aki elhanyagolt engem, és én sajnálatot éreztem emiatt. Soha nem tekintene rá úgy, főleg akkor nem amikor, még mindig a saját nyomorában úszkál.

– Aston azt mondta, hogy hazavisz, miután kiengednek – mondta csendesen. – Próbálj aludni, rendben?

Bólintottam, és ő gyengéden megpaskolta a vállam, mielőtt kiment volna.

*

Egy örökkévalóságig tartott, mire végre bejött valaki, így is a csend köztem és Aston között lassan kibírhatatlan volt. Mikor végre szóltak, hogy elmehetek, már délután volt és a fejem sajgott az alváshiány miatt.

Kimentem Astonnal a parkolóba. Utoljára akkor jártam itt, amikor apa meghalt. Utáltam az érzést, ami előfurakodott. Fáradt voltam és bizonytalanul álltam a lábaimon, de elutasítottam a segítségét, amikor közelebb húzódott, hogy megtartson. 

A félig részeg állapotomban utáltam őt. Nem akartam, hogy a közelemben legyen. Mielőbb érünk haza, annál jobb. Magamba zárkóztam, és azért imádkoztam, hogy menjen vissza a drágalátos iskolájába és hagyjon engem békén. De ugyanakkor a tudat, hogy újra elmegy, az elevenembe hatolt.

Amikor megláttam a lepukkant autóját, majdnem orra estem. Annyi érzelem tört felszínre a látványtól. Nem tudtam elhinni, hogy még működik. Aston felé pillantottam, de ő már nyitotta is ki az ajtókat, arcán csak komolyság tükröződött. A déjà vu érzés nagyon erős volt, amikor kinyitottam az ajtót és bemásztam az anyósülésre. Aston parfümjének illata mellbevágott, és a pánik is végigsöpört rajtam, ahogy az emlékeim előbukkantak.

Remegtem, amikor végre beszállt és elindította az autót. Elfordultam tőle, hogy ne láthassa az arcom, kibámultam az ablakon, mialatt kifarolt a parkolóból. Istenem, mennyire hangos volt az autó. Majdnem elfelejtettem a sokkoló zajt, amit kiadott, miközben fulladozva döcögött az úton. Nem tudtam megállni, hogy ne bámuljam a műszerfalat és a karcolásokat, amiket én csináltam, amikor feltettem rá a lábaimat.

Táncoltam ebben az autóban, rosszabbnál rosszabb dalokat énekeltem, és mosolyogtam erre a srácra itt mellettem, aki a világot jelentette nekem, és most… most már csak egy szunnyadó emlék volt, ami ezer éve történt, holott valójában csak hét hónap telt el azóta.

Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek Astonra. Bizsergés futott végig a gerincemen, amikor rajtakaptam, hogy a tekintete már rajtam volt. Összetört arckifejezése láttán, tudtam, hogy tudja, mire gondolok.  Gyorsan elfordultam, nem engedtem meg magamnak, hogy elvesszek azokban a zöld íriszekbe.

*

Aston jött utánam, amikor kiszálltam az autóból és elindultam a ház felé. Követett be a házba és fel a lépcsőn az emeletre, egészen a hálószobámba. Megfordultam és határozottan megráztam a fejem. Két másodpercig bámult rám majd megszólalt.

– Nem megyek sehová, El. Főleg nem azok után, ami a tegnap este történt.

Homlokráncolva trappoltam befele. Gyorsan rá akartam csapni az ajtót, de ő máris átfurakodott mellettem. Néztem, ahogy leül az olvasószékembe, ami egy szaros öreg hintaszék volt, és egy garázsvásáron vettem 5 dollárért nem olyan régen. Recsegett a súlya alatt és én félig meddig azt reméltem, hogy el is törik.

Egymás szemébe néztünk és én láttam benne a határozottságot. Nem megy sehová, és a legfélelmetesebb az volt, hogy azt reméltem tényleg nem is fog. A remegő ajkaimat szorosan összezártam, mert attól féltem hangosan is kimondom ezt a vágyam.

Egy alakot láttam a lábaim körül. Lenéztem Tuckra, aki azért bújt elő, hogy szemügyre vegye a betolakodót. Körüljárta Astont, szaglászta és megvizsgálta őt. Azt reméltem, hogy megtámadja. Aston nézte, ahogy körülötte járkál, majd kinyújtotta felé a kezét. Tuck egy pillanatig bámulta a kezét, majd unott képet vágott, mielőtt még közelebb ment volna szaglászódni. Aztán… aztán hozzá dörgölte az orrát a kezéhez. Mi a fasz? Áruló! Talán felismerte Aston illatát, ami halványan még érezhető volt a házban. Ja, biztos ez volt a magyarázat. Nem mintha kedvelte volna őt.

Aston rám vigyorgott, én szem forgatva megfordultam és eltűntem a fürdőszobában, nem akartam nézi, ahogy a macskám megcsal. Ez nem lehet igaz! Becsaptam az ajtót és a homlokomat nekinyomtam. A francba, alig öt perce volt itt és máris hatással volt rám. Máris megtalálta az ösvényt a szívemhez.

Levetkőztem, de kerültem a tükröt. Beálltam a zuhany alá és megengedtem a vizet. Lassan mostam le magam, miközben a szobából beszűrődő zajokat hallgattam. Szándékosan töltöttem ilyen hosszú időt a zuhany alatt. Egy részem azt remélte, hogy mire végzek már nem lesz itt. A dolgok nagyon furcsák voltak, és én nem akartam ezzel szembesülni, mert ez azt jelentené, hogy meg kellene beszélnünk, hogy mi történt, hogy miért hagyott el úgy, ahogy.

Utáltam őt ezért. Újra és újra emlékeztettem magam erre. Utálod őt, utálod, őt, utálod őt. Ne higgy a hülyeségeiben. Ha valaha is érzett irántad valamit, akkor nem hagyott volna el.

Csak sokára végeztem a fürdéssel. Lábujjhegyen az ajtóhoz osontam, testemet szorosan belecsavartam egy törölközőbe. Résnyire kinyitottam az ajtót és kilestem. Aston még mindig itt volt, karjait összefonta, álla a mellkasán pihent. Szemei lecsukva, és lassan, egyenletesen lélegzett. Mélyen aludt, így kinyitottam az ajtót és csendesen átöltöztem pizsamába, miközben a szívem vadul zakatolt a mellkasomban. Olyan békésnek tűnt, a szúrós kis szakállával, és a homlokába hulló hajával. Biztosan nem aludt egész éjjel.

Tuck ott aludt a lábainál. Felkaptam a kis árulót, és kitettem a szobám elé.

– Ma alhatsz a kanapén – mondtam zsémbesen. Tuck hátra sem nézett, csak végigmasírozott a házon, felborítva mindent, ami az útjába került. Becsuktam a szobám ajtaját és bevackoltam magam a takaróm alá.  A levegő hűvös volt. A párnámba fúrtam a fejem és lehunytam a szemeimet. Még jó pár óra el kell teljen, hogy teljesen kijózanodjak. Olyan gyorsan merültem álomba, hogy semmi másra nem tudtam gondolni.