9. Fejezet

9.   Fejezet

Elise

Fordította: Shyra

Nehezen lélegeztem, amikor kigázoltam a vízből, a hajam átázott és a derekam alá ért. A tűz füstje felém szállt, elért a melege, ami csökkentette a víz nyújtotta lehűlés érzését. Észre sem vettem, míg a tűzhöz nem értem, de néhány kockának kinéző srác megállt és tátott szájjal bámult rám, szemeik tágra nyílva.

– Szent szar – szitkozódott az egyik szemüveges. – Honnan jöttél?

– Helló, srácok – válaszoltam, miközben vigyorogtam, ahogy mindenki figyelmét magamra vontam. – Remek parti. Hol a sör?

Az egyik egy hűtőtáskához fordult egy tábori szék mellett. Elővett egy doboz sört és átadta nekem. Kinyitottam és épp az ajkamhoz emeltem, amikor hirtelen kikapták a kezemből.

– Semmi alkohol – mordult rám Aston. – Ne légy hülye.

– Eh, ne légy goromba vele – mondta egy felhajtott galléros másik srác. – Csak szórakozik.

– Kiskorú – vágott vissza Aston, miközben összeszűkült szemmel nézett rá.

– Tizennyolc vagyok – hazudtam szintén összehúzott szemekkel. – Hagyd figyelmen kívül a bátyámat. Ő rettenetesen véd engem. És most hol lehet itt táncolni? Állati jó ez a zene.

– A házban.

Rákacsintottam felhajtott gallérosra. – Köszi.

– Megmutathatom az utat, ha szeret…

– Húzz a faszba – szakította félbe Aston, ahogy épp elléptem volna tőle.

Felhajtott Gallér egy pillantást vetett Astonra és azonnal visszavonult. Elég rosszul éreztem magam. – Ne kell bunkónak lenned, Aston – motyogtam neki.

Ahogy haladtam a tóparti ház felé, magamon éreztem az alakomat vizslató szemeket. Aston fogcsikorgatva követett engem. – Úgy volt, hogy úszni megyünk, El – mondta dühösen. – Nem beesni egy partira.

Megálltam a ház előtt és felé fordultam. – Nézd, kedvesem, ki kell kapcsolnod és szórakozni. Ne legyél ilyen feszült és csak… élj. Ígérem, hogy nem bánod meg. Táncolj velem és tégy úgy, mintha senki nem nézne minket, rendben?

Nem tűnt meggyőzöttnek. Egy sóhajjal megragadtam a kezét és a ház felé húztam. Végig párok voltak, akik ittak és csókolóztak. Észre sem vettek minket, ahogy elhaladtunk mellettük.

Voltunk már pár gimis bulin Cindyvel, és Aston mindig velünk jött, feltett szándéka volt, hogy szemmel tartson, nehogy újra megpróbáljon valaki kihasználni. Tudtam, hogy azért teszi, hogy megvédjen, de egyik alkalommal sem lazult el vagy érezte jól magát ezeken a bulikon.

Antiszociális maradt, egy kibaszott szobanövény a háttérben, soha nem vett részt a beszélgetésekben és soha nem táncolt. Néha nem tudtam megérteni őt. Egyszer sem akart szórakozni, jól érezni magát? Rövidesen főiskolára megy és hozzá kellene szokjon az ilyen élethez, ahelyett, hogy könyvtárakban bújna el és hagyja, hogy elmúljon felette az idő, anélkül, hogy kiélvezné a 21. század örömeit.

Vagy az is lehet, hogy én nem értettem meg az elzárkózása lényegét. Reméltem, hogy nem így van.

Mindenki kedves volt, egy árva agresszív lélek sem volt köztük, ahogy bementünk a házba. Félreálltak az útból, hogy át tudjunk menni. Kaptam pár pillantást a csajoktól, akik tetőtől talpig felmértek, mintha ők nem ugyan ilyen lazán lettek volna felöltözve, rövidnadrág és has póló volt rajtuk. Képmutatók.

A zene hangosan dübörgött, ahogy beléptünk egy nagy nyitott szobába, a bútorok a falhoz voltak tolva, nagy helyet teremtve a tánchoz. Annyira sokan voltak már itt, hogy éreztem, ahogy Aston közelebb húzott magához. A szoba közepére értünk, majd felé fordultam. Olyan erősen vigyorogtam, hogy elzsibbadt a szám.

– Táncolj – ordítottam neki.

Nem tette. Egyáltalán nem. Mi volt a baj vele?

Csak állt ott és üres arckifejezéssel bámult rám. Át akartam ölelni a nyakát és hozzásimulni, de tudtam, hogy nem reagálna rá. Mereven állna, mint egy deszka, és várná, hogy befejezzem.

– Gyerünk, Aston – esedeztem. – Szórakozni akarok kicsit.

– Akkor hagylak szórakozni – mondta nekem.

Duzzogni kezdtem. – Ne, ne hagyj itt engem. Úgy értettem, hogy szórakozni veled…

– Nem hagylak itt ebben a házban, El. Úgy értettem, hogy megvárom, amíg befejezed. – Ahogy meglátta a megkönnyebbült arckifejezésem, az ő arca is ellágyult. – Soha nem hagynálak el, tudod – ígérte.

Egy pillanattal később otthagyott és hátával a falnak támaszkodva közvetlenül engem figyelt. Keresztbe tette a karjait és semleges arckifejezéssel bámult rám. Egy pillanatig eltöprengtem, hogy nem kellene-e elmennem. Ezen tanakodtam magamban, amikor észrevettem, hogy megrázza a fejét és a „táncolj” szót formálja a szájával. Amikor nem tettem, a szemöldökét mozgatta, és egy másik szót formált. „Most.” Rámosolyogtam és hüvelykujjamat feltartva jeleztem neki. Mélyebbre vergődtem a tömegben és táncolni kezdtem.

Szabad szellem voltam. Gondtalanul forogtam és a magasba lendítettem a kezemet. A fickók körém sereglettek, de arrébb mentem és magamnak táncoltam. A tánc nem az erotikáról szólt nekem, a lényeg az volt, hogy ritmusra mozogjak, az ütemre, amitől a szívem vadul vert és a testem szomjazta a mozgást. Ez színtiszta szórakozás volt, az önkifejezés egy fantasztikus módja. Magabiztos táncos voltam. Jól ismertem a testem, tudtam, hogy mozogjak, hogy rázzam a seggem. Köszönet, Ms Potts minden táncóráért.

Tekintettel lévén Astonra, nem sok ideig táncoltam. Két számmal később felé fordultam hajammal az arcomban, és nevetés hagyta el a számat. Ugyanabban a nyugodt testtartásban volt, kitartóan engem bámulva, mintha egyszer sem vette volna le rólam a szemét. Ez nagyon tetszett nekem. A karjai még mindig össze voltak fonva a meztelen mellkasa előtt, vastagabbnak nézett ki, mint valaha, annyira megfeszítette magát. A haja szexi nedves összevisszaságban állt. Magasabb és erősebb volt bárkinél a körülötte levők közül, sok lány, aki elhaladt mellette, legeltette a szemét rajta. De ő nem nézett rájuk. Engem nézett, és csak ez számított.

– Most boldog vagy? – kérdezte, amikor megálltam előtte.

– Boldogabb lennék, ha te is táncoltál volna – feleltem.

– Talán máskor – válaszolta.

Kétséges volt, hogy ez valaha is megtörténik. – Semmilyen normális emlékem nem lesz rólad, amire vissza tudok majd tekinteni, ha már nem leszel itt, igaz? Csak egy unalmas dísz vagy.

– Egy unalmas dísz? Tényleg így fogsz rám emlékezni?

– Abszolút – kötekedtem. - Egy rózsaszín masnit kellene a fejedre kössek, hogy ne rémítsd meg az embereket, ahogy ott támasztod a falat.

Egy pillanatra lenézett rám, az arca szigorú lett az intenzív gondterheltségtől. A szemei felmérték a vonásaimat, aztán összeszorította a fogait és csak annyit mondott: – Rendben.

– Mi van rendben?

– Rendben, megteszem.

Mielőtt egy szót is szólhattam volna, kézen fogott és bevezetett a tömegbe. Annyira meglepődtem, hogy alig tudtam lépést tartani azzal, ami történt, amíg magához nem szorított és táncolni kezdtünk.

Ó.Édes.Istenem.

Aston táncolt.

Nevettem, és a nyaka köré fontam a karom, úgy ahogy akartam. Azt gondoltam kínos lesz neki, de Aston jobban meglepett, mint azon az éjszakán bármikor. A csípője megmozdult, átvéve az irányítást az én mozgásom fölött is. Kapkodtam a levegőt a meglepettségtől, és úgy bámultam rá, mint borjú az újkapura.

– Mikor tanultál meg így táncolni? – kérdeztem őt, bár a hangomat majdnem elnyelte a zene.

Ördögien elvigyorodott. – Nem vagyok pap, El.

Folytatta a laza mozgását, és én követtem őt, még mindig megbabonázva a viselkedésétől. Kezeivel bebarangolta a hátamat egészen a farcsontomig, majd újra visszatért a hátamra. Irányított és óvatos mozgás volt, egyszer sem túl erotikus, de elég szexi ahhoz, hogy hevesebben lüktessen a vérem. A fejét lehajtotta és oldalt az enyémhez szorította. Forró lélegzete megcsapta a fülem, és éreztem, ahogy végigáramlik a testemen, arra késztetve, hogy a lábujjaim begörbítsem.

A kezeimet erősebben kulcsoltam össze a nyaka körül, már-már görcsösen. Egyik kezem a hajába vándorolt, keményen belemarkolva. Elhúzódtam tőle, de csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. Egyenesen rám nézett, szemei sötéten csillogtak, az ajkai épp csak annyira nyíltak szét, hogy láthassam, ahogy a nyelvével végigsimít az alsó ajka belsején.

Nem érzed, mi van kettőnk között?

– Lekérhetem? – hallottam egy kiabáló hangot.

Aston elhúzódott, és egy szép szöszire néztünk, aki szexi mosollyal nézett fel rá. Magabiztos volt, figyelembe sem vett engem, mintha természetes lett volna, hogy félreállítson az útból. Rohadtul utáltam ezt. Utáltam azokat a lányokat, akik elbagatellizálják a kapcsolatokat, és oké, hogy nem voltunk kapcsolatban, de egy pillanatra voltam attól, hogy megcsókoljam őt, és ő csak úgy közbepofázott, mintha minden kibaszott joga meg lenne hozzá.

Nem fogom tagadni, hogy a féltékenység mélyen belém vágott. Egy pillanatra elképzeltem, hogy hátralépek és átadom őt neki. Elképzeltem a kezeit a vékony csípőjén, ahogy az ujjai lecsúsznak a fenekére, és ahogy az arca a maszkszerű narancssárga alapozós arcához nyomódik. Ez a lány vajon elég lányos lány volt neki?

El akartam menekülni és alkoholba ölni a bánatom. Már egyszer megtettem, amikor megtaláltam apa whisky-ét a pincében és pár kortyot ittunk belőle Cindyvel, de aztán Aston megtudta és szörnyű napok következtek. Veszekedtem vele miatta, elmondtam neki, hogy csak egyszer vagyok fiatal és hogy új dolgokat akarok kipróbálni. Végül csak a sört engedélyezte, és csak akkor, ha ő is ott volt és felügyelte.

Éppen azon voltam, hogy egy olyan csoportot keressek, akik sörivó versenyt rendeznek vagy bármilyen más szar piás játékot, amikor meghallottam Aston hangját. – Nem – mondta keményen, amitől hitetlenkedve fordultam vissza hozzá. Tényleg visszautasította az agyon mázolt csajt? Aztán felém fordult és magához húzott, teljesen lepattintva a csajt.

Kibaszottul csodálatosan éreztem magam.

Felragyogott az arcom abban a pillanatban, amikor a vállam és nyakam közé mélyen befúrta az arcát, és tovább mozogtunk, anélkül, hogy egy ütemet is kihagytunk volna. Bőr a bőrhöz ért, az ő izzadtság cseppjei összekeveredtek az enyémekkel. Mindketten megtört lelkek voltunk és úgy kitűntünk a szobában, mint két fehér pont egy fekete vásznon.

A mennyben éreztem magam. Kétségtelenül ez volt életem legjobb éjszakája.

Két dallal később kézen fogott és kivezetett a szobából. Azt hittem, hogy hátul megyünk ki, de befordult a sarkon és végigmentünk egy zsúfolt folyóson, ami egy csodálatos konyhába vezetett.

– Hallottam, hogy tortáról beszélnek – magyarázta, ahogy beléptünk a gyéren felszerelt szobába. – Valakinek a szülinapja van, azt hiszem. Egyébként is te szereted a tortát. Vegyél egy szelettel mielőtt elmegyünk.

Volt egy márvány konyhasziget, mely tele volt félig elpusztított torta szeletekkel és süteményekkel. A torta csodásan festett, annak ellenére, hogy technikailag bemasíroztunk egy olyan partira, amire nem hívtak meg, idegenek között táncoltunk, aztán valaki ismeretlen szülinapi tortájából ettünk. De ne kezdjük el számolni a bűneinket, nem igaz?

Rámosolyogtam. – Milyen figyelmes vagy.

Az ajkai egy picit elhúzódtak, ami nekem már felért egy mosollyal. Elvettem egy papírtányért és vágtam egy szelet vanília tortát, amelyen több centis tejszínhab volt. – Boldog szülinapot Chri – maradt a tortára írva, mivel az S betűs rész épp a tányéromon landolt. Köszi, Chris. Aztán visszafordultam Astonhoz. – Oké – mondtam – menjünk.

Egy rövid pillanatig rám sem nézett. A tekintete valahol a fejem fölé szegeződött, szemei összeszűkültek. Amikor én is abba az irányba néztem, egy férfit láttam a konyha sarkában pár barátjával. Engem bámult, nyilvános végigmustrálta a testem, tetőtől talpig, majd rám vigyorgott.

– Finom a torta – jegezte meg, és feltűnt nekem, hogy mennyire pimaszul hangzott ez az egész. Teljesen hülyén jött ki ez az egész, és igyekeztem visszafojtani a borzongást, ami elindult felfelé a gerincemen.

Kedvesen bólintottam, de nem igazán foglalkoztam a válasszal. – Remélem.

Hirtelen megfordultam, megfogtam Aston kezét és kimentünk onnan. Egy szót sem szólt, ahogy elhagytuk a házat. A stéghez vezetett, teljes csendben. Nem szerettem ezt a nyomasztó hallgatást, és azon agyaltam, hogy vajon dühös-e rám, amiért berángattam magammal a házba.

Önző ribanc vagy, Elise.

– Sajnálom – mondtam, miközben a süteményemet bámultam, ahogy leültünk a stég szélére.

– Mit? – kérdezte.

– Hogy rákényszerítettelek erre.

– Nem bántam. Jogodban áll egy kicsit szórakozni.

Felpillantottam rá. – Értékelem. Kirángathattál volna onnan, abban a pillanatban, amikor magam után vonszoltalak oda.

– Én is akartam, hidd el nekem. – Felfigyeltem rá, hogy mennyire megfeszült a teste, miközben beszélt, rosszállás ült ki az arcára. – Amikor elmegyek, Elise, arra kérlek, hogy ne járj ilyen helyekre, mint ez. Ne… ne csináld egyedül. Ahogy azok a fickók bámultak téged… az rossz volt, El. Kérlek, ígérd meg, hogy nem fogsz.

Komolyan bólintottam. – Megígérem, Aston. Jól tudom mi történt Deckkel. Nem fogok egy ehhez hasonló helyre menni egyedül.

Az arca ellágyult. – Jó. Egy srácot vigyél magaddal. Ne egy olyan lányt, mint Cindy. Ő csak még jobban felhívja a figyelmet.

Erre nem reagáltam. Lenéztem a tortámra, úgy éreztem magam, mintha valaki egy iratmegsemmisítőbe dobta volna a szívem. Nem akartam magammal vinni egy srácot. Nem akartam srácot. Én csak…

Röviden becsuktam a szemem és sóhajtottam. – Hiányozni fogsz. Tudom, hogy még egy ideig nem mész el, de... amikor elmész, iszonyatosan fogsz hiányozni, Aston.

– Azért még itt leszek.

– Megígéred?

Bólintott. – Megígérem.

– De az már nem lesz olyan normális. – Istenem, ez a Days of our Lives[1]? Miért pakolok ki most minden szart?

– Mire gondolsz, El? – türelmesen várt a válaszomra, de annyira ellentmondásos érzelmeim voltak.

– Én itt vagyok, te ott leszel – mondtam végül. – Nem lesz ugyanolyan. Nem foglak minden nap látni. Olyan lesz, mintha a legjobb barátomat veszíteném el.

– Jelentkezz fősulira a városba. Akkor megint közel leszünk egymáshoz.

Legyintettem. – Egy vesztes vagyok, Aston. Nem tudom mihez akarok kezdeni az életemmel. Én… elveszett vagyok.

– Szeretsz táncolni.

– Senki nem tud megélni a táncolásból. Hacsak nincs rátekeredve egy sztriptízrúdra.

– Ne viccelődj ilyennel.

– Nincs semmi rossz abban, ha valaki sztriptíz táncos.

– Nincs, ha ott lennék én, hogy távol tartsam a hülyéket.

– Soha nem lenne bátorságom hozzá, hogy efféle vad dolgot tegyek. – Wow, most olyan búvalbaszott voltam. Át kellene keresztelkednem Fülesre.

– Kövesd a vágyaidat.

– Apa azt mondta, hogy legyen okos és veszélytelen.

– Szóval már beszéltél vele erről?

Lassan bólintottam. – Igen. Azt akarja, hogy tanítsak, vagy legyek ápolónő, vagy… menjek valamilyen jogi vonalra. Pfúj.

Aston kuncogott. – Csak annyit tudok, hogy még fiatal vagy, El. Nyomás alá voltunk helyezve, hogy válasszunk valamit, de… bassza meg, csak arra gondolok, hogy milyen unalmas élet lehet, ha minden nap olyat csinálsz, amit ki nem állhatsz. Úgy tűnhet, mintha a tánc zsákutca lenne... de a szenvedély mindig utat tör magának és működésbe lép. Láttam, ahogy mozogsz. Te… dögös vagy, El. Meg tudod csinálni. Mehetsz tánciskolába, vagy… megnyithatod a sajátod. Bármit megtehetsz, amit akarsz.

Elpirultam a bóktól. – Senki sem hisz úgy bennem, mint te.

– Akkor most kezdj el hinni önmagadban.

Mindig meg volt a módszere, hogy megváltoztassa a véleményem. A pesszimista és a francba az egész élettel kedvemet, átváltoztatta az igennnnnn, meg tudom csinálni életérzéssé. Mindig feldobódtam tőle. Elérte, hogy azt érezzem, hogy bármi lehetséges, hogy bármit megtehetek.

Egy kis kényelmes csend következett. Leszedtem a cukormázat a tortáról és megnyaltam. Kicsit száraz volt, mintha egy ideje a levegőn lett volna, de azért jó volt. De ingyen sütit nem szólhatsz le, igaz? Éreztem, hogy Aston bámul engem, ahogy leveszek egy újabb darabot és megszívom az ujjam. Mikor felé fordultam, elnézett rólam.

– Kérsz? – kérdeztem könnyed hangon.

Megrázta a fejét.

– Biztos vagy benne? Tényleg jó – kérdeztem, visszafojtva egy mosolyt, ahogy az ujjhegyemmel leszedtem egy újabb falatot és bekaptam azt.

Tekintete a számra vándorolt. Az arckifejezésétől valami mélyen legbelül összerándult bennem. Mély levegőt vett és még egyszer megrázta a fejét. Furcsán viselkedett, és nem tudtam, hogy birkózzak meg vele. Valamit ki kellett találnom, még mielőtt a furcsasága még inkább ránk telepszik. Megettem a tortát, felszedtem az utolsó csepp tejszínhabot és az arcára kentem.

– Versenyezzünk megint – kuncogtam, mielőtt hozzávágtam a papírtányért és a vízbe ugrottam.

Hallottam a nevetését a hátam mögül, majd beugrott utánam. Úsztunk, szorosan a nyomomban volt, majdnem a széléig kiúsztunk. A karjaim teljesen elzsibbadtak, mire elértem a második stéget. Belekapaszkodtam az egyik oszlopba, hogy visszanyerjem a lélegzetem. Nem tudtam milyen messze van tőlem, és hátrafordultam, hogy megnézzem, amikor hirtelen megéreztem a karját, amint a hasam köré fonja, miközben a felszínre jött. Felkiáltottam és el akartam tolni magamtól.

– Megijesztettél! – szidtam le. A víz a vállam alá ért. Ziháltam, míg az ő légzése teljesen nyugodt volt, mintha kicsit sem lenne elfáradva.

– Jól vagy? – kérdezte vigyorogva.

Összehúzott szemöldökkel néztem. – Fogd be. Már jó ideje nem úsztam.

– Nyilvánvalóan.

Összeszűkített szemmel felnevettem, amikor ránéztem. – Még mindig van tejszínhab az arcodon. Ez hogy lehetséges?

 Az arcára tette a kezét és dörzsölni kezdte, de rossz helyen. Eltoltam a kezét, közelebb húzódtam, és megdörzsöltem egy kicsit az arcát, nem messze a szája szélétől. – Borotválkoznod kell – motyogtam játékosan. – Hacsak nem akarsz úgy kinézni, mint egy hajléktalan.

 Amikor nem kaptam meg a csipkelődő választ, felnéztem rá és lefagytam az arckifejezésétől. Borzongás futott végig a testemen, ahogy a szemembe nézett, majd végig a nyakamon, vállaimon, valóságos égető nyomot hagyva a bőrömön, amit a szívemben is éreztem. Amikor az alsó ajkába harapott, már nem volt visszaút számomra. Az ajkára meredtem és minden gondolatom... puff... eltűnt.

A könnyed hangulat eltűnt és még annyira sem volt elég, hogy a szívem normálisan verjen. Úgy éreztem, mintha a kezével átfogta volna a nyakam és minden levegőt kiszívott volna belőlem. Akart engem. Nem érdekelt, hogy ez egy érzelmi vagy fizikai vágy volt. Minden elfogadok, amit ad nekem. Lerombolom a falat, melyet olyan precízen építettem fel, tégláról, téglára. Egy adag porrá és kőtörmelékké válik. Teljesen kitárulkoztam. Sebezhetővé váltam minden téren. Úgy bámultam rá, ahogy ő rám, de az én tekintetemben még több volt. Több vágy és szükség. Több elkeseredettség.

Biztos voltam benne, hogy tudja. Láthatta a szemeimben, minden, amit mondani akartam, amiket meg akartam mutatni számára. Ez volt a legtökösebb dolog, amit eddig tettem, és vagy totális megalázó visszautasításba vagy hozzám simuló testben lesz részem. Mindentől függetlenül, a világom épp most fog a feje tetejére állni.

Vártam. Várakoztam. Félelem. Aggodalom. A belsőm teljesen görcsben volt, a torkom annyira összeszorult, hogy nyelni sem tudtam.

Nem tudom, hogy ki mozdult először. Talán ő. Talán én. Talán mindketten egyszerre. De a távolság köztünk egyre csak csökkent.

A szívem dübörgött a mellkasomban.

A légzésem vesztett az intenzitásából.

A szemeim elhomályosodtak; nem tudtam pislogni, nem tudtam gondolkodni, egy rohadt dolgot se tudtam csinálni, azon kívül, hogy a ragyogó szemeibe bámultam, a gyönyörű arcára – annyira gyönyörű, hogy az már bűn.

– Aston – suttogtam megadással.

– Miért nézel így, El? – kérdezte ő is suttogva, a hangja tétova volt.

– Tudod miért. Mindig is tudtad.

Nehezebben lélegzett. A mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt. A szemei az enyéimet fürkészték, a vágy csak még jobban nőtt benne. Közelebb léptem hozzá a vízben és a kezem megtalálta az övét. Összefűztem az ujjainkat és felnéztem rá, a reményeim szárnyra kaptak.

Szeretlek. Akartam mondani. Szeretem a búslakodó természeted. Szeretem a hülye hosszú hajadat. Szeretem az intelligenciádat. Szeretem, ahogy nézel rám. Szeretem a szádat, és a szemedet, és a kibaszottul idegesítő, okoskodó válaszaidat. Szeretem a lelked… Istenem, a lelked egy olyan kincs, amit magamnak akarok.

Abban a pillanatban, amikor megéreztem, hogy a szorítása erősödik, a bensőm felrobbant. Élesen szívtam be a levegőt.

– Aston, szeret…

Az ajkával fojtotta belém a szót. Olyan váratlanul csapott le rám, hogy majdnem hátrazuhantam. A másik karja a derekam köré fonódott, szilárdan tartott, ahogy közelebb vont és felemelt magához. Lejjebb hajtotta a fejét és keményebben csókolt.

Puha, nedves ajkak.

Nyelv simult az enyémhez.

A vérem lángolt, felfűtötte a testem, valóssággal égetett.

Hirtelen hátralökött, a hátam az oszlopnak ütődött. Kezei szándékosan lassan járták be a testem. Aztán megragadta a combom és felemelt. Lábaimat a csípője köré tekertem és hozzápréselődtem. A kezem felkúszott a mellkasán és a nyakára kulcsoltam. Jobban kinyitottam a számat, még többet fogadtam be belőle, a nyelve annyira bódító volt, annyira tele az ízével, hogy megszédültem tőle.

Soha nem csináltam ilyet. És úgy gondolom, ő sem. Úgy csókolóztunk, mintha az életünk múlt volna rajta. Olyan természetesen jött, mint a lélegzés.

A testem vibrált, olyan volt, mintha minden porcikámat érintette volna. Teljesen beleadtam magam abba a csókba, a lelkem felszabadultan és vadul szállt.

Itt voltam, a stég alatt, álmaim pasijával csókolóztam, éreztem, ahogy hozzám simul, épp úgy, mint az álmaimban. Éreztem, hogy a szorítás erősödik, ahogy egyre jobban kapkodta a levegőt, a csípőjével kínzóan finom mozdulatokat tett, amitől remegni kezdtem.

Elevenen felfalt a szájával. Borzongás járta át a testem, forró élvezet hullám gyűlt össze az ágyékomba. Abban a percben átadtam magam neki és nyögni kezdtem, hosszan és mélyen, a hang a torkomból az övébe szállt. Egy nyögés, mely fájdalmas élvezetről és kétségbeesett vágyról szólt. És ez a hang volt az ami, hirtelen mindennek véget vetett. Egyik pillanatban még köré voltam tekeredve, a nyelve az enyémet súrolta, a csípője szorosan az enyémnek nyomódva, egy hosszú keménységgel a közepén, és aztán... elengedett és eltűnt.

Váratlan volt; eltartott néhány másodpercig, hogy agyilag is felfogjam. Még mindig háttal az oszlopnak támaszkodtam, amikor kinyitottam a szemem és őt kerestem. Háttal nekem kifelé tartott a vízből, a feje tetejét fogta.

A füleim csengtek, csak foltokat láttam. Miért éreztem még mindig úgy, mintha több millió kilométer távolságra lenne tőlem? Még mindig remegtem a csókjától és attól, hogy ilyen hirtelen otthagyott. Felszólítottam a testemet, hogy mozogjon, de minden lépés egy küldetéssel ért fel. Néztem, ahogy lépteit meggyorsítva eléri a strandot és már fel is vette a papucsát. Nem hagyna itt, igaz? Kizárt. Az nem vallana Astonra.

A tüdőm iszonyatosan dolgozott, könnyek gyűltek a szemembe, ahogy végre közelebb értem, csökkentve a köztünk lévő távolságot. A ruháim mellett állt, háttal nekem, karjai szorosan a teste mellett, keze ökölbe szorítva.

Pár méterre tőle zihálva megálltam, úgy éreztem, hogy a világom minden másodpercben összedőlhet, ha figyelmen kívül hagy engem. – Aston – szóltam.

Megfordult és láttam milyen gyötrődő az arca. Szemei megint végigpásztázták a testemet, aztán megint elfordult és megrázta a fejét. – Ne, Elise, ne beszélj. Fogd a ruháid és menjünk.

– De mi…

– Elise – vágott rekedt hangon, de élesen közbe –, kérlek.

Nem mozdultam. Nem voltam hajlandó. – Csókolóztunk, Aston. Ez… Ez hiba volt? Úgy értem, azt hittem van valami…

– Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Te a… – a hangja elhalkult. – Te a húgom vagy, Elise.

– Nem igazán vagyok a húgod, Aston.

– De az vagy.

A vállam előreestek. – Akkor miért hagytad, hogy megtörténjen?

Nem válaszolt. Csak megrázta a fejét, és újra beletúrt a hajába, meghúzva a végeit.

– Mert akartad, hogy megtörténjen – válaszoltam helyette. – Tudod, hogy így van. Miért tesszük ezt egymással? Ez nem rossz dolog!

– Elise…

– Kölyökkorunk óta szeretlek, Aston. És látom, hogy miként nézel rám. Te sosem voltál lánnyal ezelőtt. És én sem voltam pasival. Tudom, mert mi egymást akarjuk. Megtaláljuk a módját. Mondd, hogy te is meg akarod próbálni. Ismerd be, hogy hogy érzel. Kérlek!

– Nem történhet meg! – kiáltotta, az erek kiduzzadtak a nyakán, ahogy rám nézett.

Könnyek öntötték el a szememet. Annyira elveszett voltam. Bolondnak éreztem magam, és azt kívántam, bár ne hagytuk volna el a házat, azt kívántam, bár átaludtam volna a kopogásokat és ne válaszoltam volna, hogy ne piszkáltam volna a csajozás miatt, vagy hogy ne hagytam volna, hogy lerombolja a magam köré épített falat.

Fenébe is, miért hagytam, hogy leomoljon a falam?!

Hullámzó mellkassal fordult el tőlem. Remegtem, miközben lehajoltam és felvettem a ruháimat. Visszabújtam a sortomba és az ingembe. Periférikusan nézett engem, az állát összeszorította, egész testében remegett. Felvettem a papucsom és elsétáltam mellette. Éreztem, hogy követ, közvetlenül mögöttem jött és hirtelen annyira dühös lettem. Letöröltem a könnyeket az arcomról és felgyorsítottam. A magalázottságom iszonyú volt, biztos voltam benne, hogy ő is érzi.

Szorosan a nyomomba maradt, nem hagyva menekülési lehetőséget, és éreztem, ahogy a düh egyre csak nő bennem. Megfordultam és teljes erőmből ellöktem őt. Egy kemény mozdíthatatlan fal volt, és alig rezzent meg, amikor neki feszültem és próbáltam eltolni magamtól.

– Hagyj békén – ordítottam rá.

Hátralépett és hagyta, hogy toljam. – El…

– Ne gyere a közelembe. Hagyj békén, Aston.

– Egyazon úton haladunk, El.

– Akkor tartsd a kibaszott távolságot.

Még soha nem veszítettem el a türelmem vele szemben. Szerintem mással szemben sem gurult el ennyire a gyógyszerem. A magalázottság, a szégyen, az elutasítás éles érzése, az érzés, hogy annyira akarok valakit, mint soha senkit, viszont ő nem akar engem. Ezek mind egyben és még sok minden más is közrejátszott. Jobban szeretem ezt a fiút, mint egy barátot, már kilenc éves korom óta és ő semmi másnak nem tekintett csak a testvérének.

A kibaszott HÚGÁNAK! El akartam pusztítani azt a szót! Azt akartam, hogy kitöröljék minden kibaszott szótárból a világon. Azt akartam, hogy megsemmisüljön.

Hátat fordítottam neki és futásnak eredtem. Kimerült voltam az úszástól, de a tűz bennem erőt adott. A lábam fájt, de imádtam ezt az érzést is. Szerettem a fájdalmat a mellkasomban és az oldalamat szúró görcsöt. Sírtam, ahogy felfele mentem a dombon, a forróság annyira brutális volt, hogy majdnem hányni kezdtem.

Tudtam, hogy követ. Egyszer felé fordítottam a fejem, és láttam, hogy az utca másik oldalán fut, fejével az irányomba fordulva, feszülten figyelve és megvédve engem, ha valami történne.

Mindig megvédett engem.

Rákapcsoltam és figyelmen kívül hagytam. Örökkévalóságnak éreztem, míg a házunk feltűnt. Nem vesződtem azzal, hogy lerúgjam a papucsom, felrohantam a lépcsőn és kinyitottam az ajtót. Viharként rohantam fel a szobámhoz. Az sem érdekelt, hogy ha felébresztem a szüleimet. Vakmerő voltam és szükségem volt valamilyen fajta rombolásra, hogy ki tudjak billeni a fájdalmas állapotból.

Beléptem a hálómba, becsuktam magam mögött az ajtót és bezártam. Lihegtem, zavarodott voltam és az ájulás határán. Bezuhantam az ágyamba és a térdem a mellkasomhoz húztam. Még mindig éreztem magamon a tó illatát, éreztem a visszautasítást, amit Astontól kaptam. Még mindig éreztem az ajkait az enyémen, a testének melegét, ahogy hozzám simult. Visszatartottam a lélegzetem, ahogy a könnyeim megáradtak.

A húgom vagy, Elise.

Gyűlölöm őt. Gyűlölöm őt. Gyűlölöm őt.

– Utállak – lassan préseltem ki a szavakat magamból, hogy megízlelhessem a szó mérgező ízét.

Percekkel később a kilincs megmozdult, de mindhiába. Hallottam a mély sóhaját az ajtón túlról, és a padló nyekergését a lábai alatt. Nem sokkal ez után a hálószobája ajtaja becsukódott. Visszatartottam a levegőt, és hallgattam, ahogy mozog, majd rárogyott az ágyra.

Oly közel volt, s mégis oly távol.

Hogy jutottunk el erre a pontra, ilyen hirtelen, ilyen váratlanul? Nem tudtam. A világ fényes volt pár órával ezelőtt. Bíztató volt, ragyogó és tele reménnyel. Most sajnálattal és fajdalommal volt telítve. Az én kurva életem története.

 Ahogy csendesen kizokogtam magamból az érzelmeim, kopogtatás rántott vissza a jelenbe.

Kopp. Kopp.

Csend. A falhoz nyomtam a homlokom, ahogy hullottak a könnyeim.

Kopp. Kopp. – folytatta.

Nem válaszoltam.

Kopp. Kopp.

Tompán bámultam a falat és nem kopogtam vissza.

---

[1] Amerikai Egyesült Államokban a NBC televízió napközben futó szappanoperája. Magyarországon Ármány és Szenvedély, illetve Életünk napjai címen futott.