2. Fejezet

2.Fejezet

Elise

Fordította: Jane

Aston öt éves kora óta fogadott gyerek volt. Az apja megölte az anyját és két húgát egy konyhakéssel. A bűnügyi helyszín annyira dermesztő és elképzelhetetlenül rettenetes volt, hogy némely tisztviselőnek terápiára kellett járnia, hogy kiverje a fejéből az erőszakos képeket.

Öntudatlanul, az anyja teste alá szorulva találták őt, kettejük vérében ázva. Tetőtől talpig összeszabdalták, de valahogy túlélte, a rendőrséget is meglepte a felszínes légzés. Az orvosok a kórházban csodának nevezték, és ünnepelték a szerencséjét. Montley-ben hetekig a fiúról beszéltek, a fiúról, aki túlélte, a fiúról, akire Isten rámosolygott, míg ugyanakkor három ártatlan léleknek idő előtt kellett hazatérnie. Aztán ahogy lenni szokott, a téma elült és Aston a feledésbe merült.

Bekerült a gyámügyi rendszerbe, és rossz magaviselete miatt nevelőszülőtől nevelőszülőhöz került. Senki nem tudta, hogy milyen szörnyűségeket élt át addig, amíg apa elhanyagoltan és éhezve meg nem találta, a saját körmét rágcsálva, egy olyan ház alagsorában, ami egyébként szörnyű emberek drogtanyája volt.

Az első estén, amikor találkoztunk, apuci befogadta az otthonunkba és bemutatta őt. Óvatosan szemügyre vettem. A nadrágja és az ingje lötyögött rajta, legalább két számmal voltak nagyobbak. Hosszú szőke haja az álláig ért. Az arca kísérteties volt. A zöld szemei, melyek olyan vibráló árnyalatúak voltak, kiragyogtak a szürke arcából, de mégis halottnak tűntek. Egy szót se szólt hozzánk, és amikor tekintete találkozott egy pillanatra az enyémmel, azonnal félrenézett, és elszántan kerülte ezután, hogy a szemembe nézzen.

Apu hamarosan elrendezte őt a vendégszobában. Meg akartam kérdezni anyut, hogy mi folyik itt, de apa után ment. Csendesen beszélgettek, amit nem hallottam, de tudtam, hogy mi történt. Ez a fiú velünk marad. A fiú, aki leverten és megtörten jelent meg. Nem voltam biztos benne, hogy miként is érzek. Egyrészt, szerettem az életemet. Nem akartam, hogy a feje tetejére álljon. Szerettem a figyelmet, amit a szüleimtől kaptam. Másrészről, ő szomorúnak tűnt és egyedül volt; szüksége volt egy helyre, amit az otthonának hívhat. Azon töprengtem, hogy ez tette apám: adott neki egy új otthont – a mi otthonunkat.

Vacsorára csatlakozott hozzánk. Spagettit ettünk, hétköznapi módon beszélgettünk, de érezhető volt a feszültség a levegőben. A pillantásom állandóan Astonra rebbent, bámultam, mintha egy egzotikus műalkotás lenne, ahogy felvette a villáját, és ügyetlenül próbálta megenni az ételt. Természetellenesek voltak a mozdulatai.

Tíz éves volt, egy évvel idősebb, mint én, és nem tudta, hogy használja a villát.

Rendetlenséget csinált. Az étel fele az asztalra esett. Ekkor nézett fel először az apámra, szemében rettegés volt. Apa csak mosolygott, és azt mondta: – Használd a kezed Aston, és ne aggódj a piszok miatt.

Leesett az állam. Ha én kézzel ettem volna, a pokol tüze vett volna körül, hogy elégessen.

A kezével evett és elpirult, amikor elkapta a pillantásom. Utólag ráébredek, hogy milyen megalázottnak érezhette magát, félre kellett volna néznem, és nekem is úgy tenni, mintha nem érdekelt volna, nem folyamatosan fixírozni. Ha akartam volna, se tudtam volna félrenézni. De nem is akartam. Csupa csont volt, de az arca… Ember, az arca annyira gyönyörű volt, egy hercegre emlékeztetett. Egy kísérteties hercegre.

Modortalan volt. Mintha Tarzan kelt volna életre; egy dzsungelfiú, akit átdobtak egy másik világba, ahol nincsenek fák, amin lengeni tudna. Mindkét kezét használta, és úgy lapátolta be a spagettit a szájába a tálból. Ezelőtt soha nem láttam senkit, aki ennyire falánk lett volna. Már attól jóllakottnak éreztem magam, hogy néztem őt. Anyára és apára néztem, akik diszkréten, de megtört tekintettel figyelték őt. Az illem hiánya kicsit sem számított nekik. Semmi kénköves pokol, csak szomorúság.

Rekordidő alatt fejezte be az evést, aztán csak ült ott a gyomrát markolászva.

– Jól érzed magad? – kérdezte őt anyu.

Ekkor hallottam először megszólalni: – Fáj a hasam – mondta elhaló hangon.

– Mert tele van – mondta apa erőltetett mosollyal. – Nagyon régóta nem ettél ilyen sokat. Majd hozzászoksz az érzéshez, Aston.

Aston az üres tányérját bámulta. Én alig értem hozzá az enyémhez. Teljes testemmel felé fordultam, tekintetem rátapadt. Durva volt, ahogy ennyire nyilvánvalóan bámultam őt. De… volt valami ebben a fiúban. Valami kétségbeesettség, amit más gyerekekben nem láttam még. Egészen tragikus volt.

Néhány alkalommal a vacsora alatt összeakadt a pillantásunk, de olyankor egyből visszafordult a tányérjához. Sápadt arca kezdett elvörösödni, még néhányszor elkapta a pillantását, majd ő is nyíltan bámulni kezdett engem.

Zöld szemeiben a megadást láttam, mikor belenézett az én barátságos kék szemeimbe. Néhányszor kedvesen rámosolyogtam, mire a tekintete a számra rebbent, és azt kezdte vizsgálni. Ez majdnem olyan volt, mintha… mintha nem tudná, hogy mit csinálok.

Vacsora után anyu visszakísérte az emeletre, és körbevezette őt. Apu a székében maradt, és egy foltra koncentrált a falon a fejem fölött. A légzése megváltozott, és megint könnyezett.

– Jól vagy, apa? – kérdezte őt aggódva.

Melegséggel a szemében rám nézett. – Jól vagyok, pillangó. – válaszolta hezitálva.

Felragyogtam, hogy a becenevemet használja. Pillangó. Én voltam a pillangója. Pár pillanattal később anyu kiáltott, és apu felsietett az emeletre. Volt egy kis felfordulás. Lecsúsztam a székről és megálltam hallgatózni a lépcsősor alján.

–  Téged akar, Arthur – mondta anya apának. – Nem engem akar. Azt mondta, hogy téged.

– Rendben – válaszolta apa. – Menj le és dugd ágyba Elise-t. Én gondoskodom Astonról.

Megdöbbentem egy pillanatra. Sosem fektetett le anyám. Ez olyasmi volt, amit mindig apa csinált. Egy kis féltékenység cikázott át rajtam. Amikor anya lejött, összezavart, tartózkodó és mérges voltam. Amikor felmentünk az emeletre, rápillantottam a vendégszobára, de az ajtaja zárva volt, és semmi sem hallatszott ki bentről. Mit csinálnak? Miért nem jött apa, és gondoskodott rólam?

Megmostam a fogam és bemásztam az ágyba. Anya jó éjt kívánt, de nem válaszoltam. Ehelyett hátat fordítottam neki és a falat kezdtem bámulni.

– Elise – mondta lágyan, miközben letelepedett mellém az ágyra. Anyám mindig jól olvasott bennem. Semmi sem kerülte el a figyelmét. A szőke hajamat kezdte simogatni. – Apád, ugyanúgy szeret téged.

–  Miért van ez a fiú itt? ­– kérdeztem elkeseredett hangon.

–  Ez a fiú sok mindenen ment keresztül.

–  De miért van itt?

–  Mert szüksége van egy helyre, ahol lakhat. Apád egy ideje az ő ügyén dolgozik, és befogadta.

– Örökre?

Egy pillanatig hallgatott, aztán azt mondta: – Vannak olyan gyerekek, akiknek nincsenek szülei, akik ágyba tennék őket, vagy akár jó éjszakát kívánnának. Nem tudnak eleget enni. Rémülten és éhesen mennek aludni. Ők elhagyatottak Elise, és ez fáj nekik a nap minden percében. Senki nem néz rájuk. Senki sem figyel rájuk. A mi világunkban élnek, és úgy érzik, hogy senki sem törődik velük. Szerinted ez helyes így?

Elgondolkodtam a szavain és éreztem, hogy a szívem fájdalmasan összeszorul. – Nem – válaszoltam csendesen. – Ez nem helyes.

–  Most már tudod, hogy miért van itt Aston.

A mellettem lévő szobában alvó fiún tűnődtem. Próbáltam a helyébe képzelni magam, szeretet nélkül, üres hassal. Végül a párnámba zokogtam. Ez volt az első alkalom, hogy az önzőségem miatt szégyenkeztem, és émelyegtem attól, hogy milyen tisztességtelen a világ. Később felkeltem, hogy elvegyek néhány zsebkendőt az öltözőasztalról, és akkor meghallottam apámat beszélni a hallban.

–  Szörnyű volt, Jean – suttogta. – Ez semmiség ahhoz képest, amit eddig láttál. A ház romokban. Egy párnahuzatban aludt, hogy melegen tartsa magát. Csak úgy otthagyták. Napokon át. A csótányoktól hemzsegő padlón. És amikor meglátott engem… – az apám összeroppant. – Nem jött oda hozzám, Jean. Feltérdelt és könyörögni kezdett, hogy… hogy ne bántsam őt, és amikor mondtam neki, hogy minden rendben és biztonságban van, megragadott engem és sírt. Minden nap ez járt a fejemben és nem tudtam már figyelmen kívül hagyni.

Az arcomon megszáradt könnyeim helyébe újak léptek.

A harag, ami rövid ideig Aston miatt fogva tartott, elmúlt és soha többé nem éreztem.

­­*

Az első éjszaka eseménydús volt. Kétszer ébredtem fel sikoltásokra, és apa rohant be megnézni őt. Hallottam az ezt követő elfojtott zokogást, és el tudtam képzelni, hogy mi történik: Apa a mellkasára vonja, simogatja a hátát és azt suttogja, hogy „Minden rendben”.

Mindig hősként gondoltam apámra, de Astonhoz való ragaszkodása hősiesebb volt bárminél, aminek eddig szemtanúja voltam nála. Astont hónapokig rémálmok gyötörték, majd egyre kevesebbszer fordult elő, de apunak sosem mondta el, hogy miről szóltak ezek az álmok.

Egy idő után, a rémálmokból velőtrázó sikoltások nélkül ébredt fel, de közös falunk volt, így hallottam az ágy nyikorgását, és a ziháló lélegzetvételét. Egyedül próbált megnyugodni.

A szívem annyira fájt érte, hogy azon kaptam magam, hogy minden alkalommal átkopogok a falon és azt suttogom: – Rendben van, Aston. Itt vagyok. Csak álom volt. Én itt vagyok.

Hamarosan már nem kellett mondanom semmit. Csak átkopogtam a falon és vártam, hogy lenyugodjon, és amikor minden rendben volt már, visszakopogott. A kopogás jó érzéssel töltött el, mosolyogtam és homlokomat a falnak támasztva aludtam el.