15. Fejezet

15.      Fejezet

Aston

Fordította: Shyra

Nincs több gyávaság. Elise miatt helyesen kell cselekednem, még akkor is, ha ez a tiszteletébe kerül az egyetlen igazi apának, akit valaha is ismertem.

Apa azon a reggelen pokoli izgatott volt. Összeszedte az összes horgász felszerelését és a bejárati ajtó mellé állította. Aztán belibbent a konyhába, megszorította a vállam és összeborzolta Elise haját.

– Ez egy átkozottul jó nap lesz – jegyezte meg mosolyogva. – Van egy ilyen érzésem.

Hazugnak éreztem magam, de sikerült bólintanom. – Remélem.

Miután megreggelizett, segítettem betenni mindent a pick-up hátuljába. Elise egész idő alatt a bejárati ajtót támasztotta, miközben engem bámult és a szexi ajkát harapdálta. Amikor apa a hűtőtáskát betette a hátsó ülésre, beugrottam a házba és megragadtam a karját. Behúztam a garázsba, a falhoz szorítottam és lecsaptam az ajkára. Mindenhol érintettem. Nem kaphattam eleget ebből a feszes, kicsi testből.

– Fejezd be az aggódást – mondtam neki, miközben az ajkát harapdáltam.

Végighúzta a kezét a tarkómon, majd durván a hajamba markolt. – Csak annyira ideges vagyok. Talán várnunk kellene.

– Nincs több várakozás. Akarlak. Bassza meg, Elise, azt akarom, hogy az egész világ megtudja, hogy az enyém vagy.

Visszahúzott a szájához és a nyelveink még egy pillanatra összegabalyodtak. Morogtam, szorosan magamhoz húztam, kezeim lecsúsztak a testén, végül a formás kis fenekébe markoltam. Aztán meghallottam, hogy apa szólít, és akkor elszakadtam tőle, ziháltam, farkam lüktetett a rövidgatyámban.

– Menj – mondta nekem.

Végigfutattam az ujjam az alsó ajkán és elmosolyodtam. – Ne aggódj, angyalom. Minden rendben lesz.

Vörös volt és kifulladt. – Tényleg?

Nem tudom. – Igen.

– Oké. Szeretlek.

– Szeretlek.

Kimentem és bemásztam a pickup első ülésére. Apa már a kormány mögött ült és a homlokát ráncolva nézett rám. – Jól vagy? – kérdezte.

– Túl melegem van – válaszoltam, próbáltam a légzésemet kordában tartani.

Felkapcsolta a légkondit és kifordultunk az útra. Elise-re gondolva rápillantottam a házunkra, ahogy elhajtottunk.

Mindig Elise-re gondolva.

*

A nap nyugodt és békés volt. Elrendeztük a táborszékeinket egy patak mentén. A víz nem volt mély, úgyhogy nem voltak jó kilátásaink, de apunak nem is az volt a fő célja, hogy halakat fogjon. Csak kicsit el akart szakadni a munkájától és lazítani.

A napjai néha nagyon szomorúak és sötétek voltak. Épp a múlt héten egy cserbenhagyásos gázolás volt, és egy 8 éves kislány volt az áldozat. Még mindig a kórházban volt és az orvosok azt mondták, hogy soha nem fog tudni járni. Azt mondják, immunissá válsz ezekkel a szar dolgokkal szemben, de apa mindig átérezte a fájdalmukat. Mindig elevenen élt benne. Csak megtanulta kivédeni, kb. úgy, mint én a számokkal.

– Ideges vagy valami miatt – mondta, ahogy becsomagoltuk a dolgainkat, készen arra, hogy távozzunk. – Mi folyik itt, Aston?

Kifújtam a levegőt, miközben kerültem a tekintetét. – Mit szólsz, ha megállunk egy kis halra meg sült krumplira, és majd ott beszélgetünk?

Kuncogott. – Jobban szeretem, ha a saját halunkat esszük, de rendben, fiam.

Fiam.

Görcsbe állt a gyomrom e szó hallatán.

Megpaskolta a hátamat, ahogy visszamásztam az autóba. Csendben vezetett az étteremig, mintha azt akarta volna, hogy még jobban elmerüljek a gondolataimban. Kora délután volt, amikor odaértünk és találtunk egy félreeső asztalt a terem hátuljában. Rendeltünk és egész idő alatt apa figyelmesen tanulmányozta az arcom, próbálta kitalálni, hogy mi lehet a baj.

Hogy léphet elő valaki és mondja el egy apának, hogy dugja a lányát? És főként, hogy teheti ezt meg, amikor ez a férfi befogadta a családjába, és úgy nevelte fel, mintha a saját gyereke lenne?

Nehezebb volt, mint gondoltam.

Megérkezett az ételünk, és én piszkálni kezdtem a villámmal, az agyamban számok kavarogtak, amelyek most abszolút nem voltak a segítségemre.

– Az iskoláról van szó? – kérdezte, s ezzel megtörte a csendet.

– Nem – válaszoltam. – Nehéz lesz elmenni, ne értsd félre.

– Rettenetesen magányosak leszünk nélküled. Nem tudom, Elise mit fog csinálni egyedül a házban.

Csináld. Csak csináld, te punci. – Szeretem őt – tört ki belőlem, rezzenéstelenül bámultam rá.

Bólintott és felnevetett. – Tudom. Együtt nőttetek fel, elválaszthatatlanok voltatok. Senkit nem tud majd kínozni.

Kifújtam a levegőt és megráztam a fejem. – Nem, apa – válaszoltam csendesen. – Szerelmes vagyok Elise-be.

Megállt, eltűnt a mosoly az arcáról. Olyan volt az arckifejezése, mintha bomba robbant volna. – Mi?

– Próbáltam ellenállni – magyaráztam sietve. – De a szívnek nem lehet parancsolni, nem igaz? Megtörtént… és nem tudok többé már harcolni vele.

A villa csörömpölve esett le a kezéből a tányérra. Hitetlenkedve bámult rám. – Szerelmes vagy Elise-be – ismételte. – Jól hallottam?

– Igen.

– Tudja ő ezt, Aston?

Szárazon felkuncogtam. – Szeretjük egymást, apa. Mi… együtt vagyunk.

Néhány pillanatig elnézett rólam és kiismerhetetlen pillantással az éttermet tanulmányozta. Még mindig ideges voltam, de úgy éreztem, hogy egy súly lement a vállamról. A legrosszabbon túl voltam. Kiderült. Tudta, és ez azt jelentette, hogy nem kell többé bujkálni.

– Mióta? – kérdezte komolyan, kék szemével az enyémbe nézett. – Mióta tart ez, Aston?

– Néhány hete – válaszoltam.

– Tehát nem régen.

– Elég régóta ahhoz, hogy érzelmileg kötődjünk egymáshoz.

Percek teltek el. A megrökönyödés eltűnt az arcáról, de helyette mogorva lett, ami rosszabb volt a csalódottságnál.

Gyűlölt engem. Éreztem. Tudtam. Közel álltam ahhoz, hogy bocsánatot kérjek, de nem tettem. Nem sajnálom, hogy szerelmes vagyok a lányába. Egyáltalán nem.

– Ordíthatsz velem – mondtam komoran. – Kitagadhatsz. Mondhatod, hogy gyűlölsz engem. Meg fogom érteni.

Megdöbbenten nézett rám. – Gyűlölni téged? Sosem tudnálak. Mindig szeretni foglak, Aston.

– Akkor most mi van?

– Én… én próbálok rájönni, hogy én vagyok-e ennek az oka. Úgy vélem… mindketten túl fiatalok voltatok, és együtt nőttetek fel, mint… mint testvérek. Nem láttam ezt előre, de talán kellett volna.

– Ez senkinek sem a hibája.

Vett egy mély lélegzetet, próbálta az érzelmeit ellenőrzés alatt tartani. – Te… megérintetted őt?

Folyamatosan őt néztem, miközben a bensőmben tombolt a bűntudat. – Igen – ismertem be. – Meg.

– A házban?

Le akartam harapni a nyelvem. – Igen.

– És lassan haladtatok?

– Mi… próbáltunk.

Próbáltuk, de elbuktunk és ő tudta ezt.

Nagy nehezen bólintott, de látszott rajta a sokkhatás. Még több csendben eltöltött perc következett, és annak ellenére, hogy kibaszott kényelmetlen volt, mégsem szakítottam meg a szemkontaktust.

A hosszadalmas kínzása után, előre hajolt az asztalon és azt mondta: – Hogy fog ez működni, Aston? Ez még új kapcsolat. Mi lesz ezután? Ő itt marad, te elmész. Gondoltál erre?

– Természetesen.

– Mit fogsz tenni? Már így is egy csomó probléma van.

– Ha ez arról szól, hogy fenntartsuk a látszatot és mindenki úgy tudja, hogy…

– Szarok rá, ha a világ megtudja, hogy ti együtt voltatok, Aston – vágott közbe élesen, sértődöttnek tűnt. - Az istenit, én nem vagyok olyan, érted? A látszatok arra vannak, hogy megváltozzanak. Ha a város holnaptól utálni fog minket, akkor mi adunk nekik néhány vasvillát és hagyni fogjuk, hogy azt mondjanak, amit akarnak. Nem érdekel. Az érdekel, hogy fog ez működni. Úgyhogy válaszolj. Mit fogsz csinálni, ha te elmész, ő meg itt marad?

– Nem kell elmennem – mondtam magabiztosan. – Itt maradok vele.

A pillantása megkeményedett. – Maradsz? Itt?

– Igen.

– Úgy érted, mindent eldobsz?

– Itt is van főiskola, és…

– Ne sérts meg, Aston. Nem vagyok olyan okos, mint te, de annyira tudatlan sem. Az itteni főiskola szar. Ösztöndíjad van, mert nagy dolgokra vagy hivatott. Te lehetsz a következő nyavalyás Einstein, és el akarod dobni az egészet, amiatt hogy itt maradj? Ezt nem engedem meg.

– Akkor magammal viszem – vágtam vissza.

– Kivennéd a gimiből?

– Majd jár a városban egy másikba.

 Apa kifújta a levegőt és megrázta a fejét. – Gondold át, mit beszélsz, Aston. Mit fog ott csinálni veled? Tudod, hogy milyen elfoglalt leszel. Hogy lesz időd arra, hogy vele légy? Az egyik dolgot fel kell áldoznod a másikért. Az agyad irányít téged. Ha itt maradnál, eltompulnál. Ha elmenne veled, akkor idővel elhanyagolnád őt.

– Szeretem őt, apa – mondtam hajthatatlanul. – A jóváhagyásoddal, vagy anélkül, de együtt leszünk. Még ha meg kell szöknünk is, együtt leszünk.

– Nem értettél meg, fiam. Nehéz ezt hallanom. Rohadtul sokkoltál vele, de nem kifogásolom. Csak tudom, miről beszélek. A te életed teljesen más. Elise… nem olyan érett, mint te. Még mindig fiatal és még túl drámaian éli meg a dolgokat. Te is nagyon jól tudod, hogy így van. Jelenleg csak a szórakozás érdekli. Minden csak a táncról meg a barátkozásról szól. Ha valami olyat teszel, amivel nem ért egyet, akkor jön a dráma és a durca. Nem áll arra készen, hogy a saját maga ura legyen. Még arra sem áll készen, hogy tudja, hogy mit akar. Nem gondol karrierre. Nincsenek céljai. Az érzelmei irányítják. Mindenre hevesen érzelmekkel reagál. Egy komoly kapcsolatot kezdeni? Az olyan, mint a tűzzel játszani.

– Hogy érted?

– El tudod képzelni, mekkora pusztítást vinne végbe a családunkban, ha szakítanátok?

– Nem fogunk.

– Nem tudhatod ezt. Nem a te szinteden van. Túl fiatal.

– Csak egy év korkülönbség van köztünk, apa.

– Te évekkel előrébb vagy, Aston.

Hátradőltem és keresztbe fontam a karom.  Mérges voltam. – Szóval, mit csináljak?

– Várd meg, amíg felnő. Adj neki időt.

Nem válaszoltam. Akartam őt. Olyan kibaszott erősen akartam őt, hogy az már fájt. De ugyanakkor, utáltam, hogy mennyire igaza van apának. Az elkövetkezendő öt év brutális lesz. Annyi mindent kell megtanulnom, annyi célt kell elérnem. És ahogy belemerültem a munkába, a külvilág teljesen megszűnt létezni.

Ezzel egyidejűleg Elise-ről is megfeledkeznék.

Megutálna, ha elhanyagolnám? Várna, amíg végzek és a teljes szeretetemet és figyelmemet rá tudnám szentelni? Várna addig?

– A szavaid megölnek apa – suttogtam neki. – Ez nyomorúságos nekem.

Csendben maradt, az asztalt bámulta egy ideig. Amikor visszanézett rám, a szemei véraláfutásosak voltak. – Aston, a fiam vagy. Azért hoztalak be az otthonunkba, életünkbe, mert nem tudtam még egy napig úgy élni, hogy tudom, hogy bármikor egy másik pokolba kerülhetsz. Muszáj volt megkapnom téged. Meg kellett védenem téged, és te kivirágoztál nálunk. Életem legboldogabb napja, amikor hozzám fordultál és azt mondtad, hogy „hívhatlak apának?”. Emlékszel erre? Annyira büszke voltam. Soha nem akarnálak megfosztani a boldogságtól. Nem látod, mit próbálok elérni?

– Azáltal, hogy távol tartanak tőle, gondolod, hogy boldog leszek?

– Azzal, hogy a párod lesz, úgy gondolod, hogy maradni fog?        

– Igen.

– Biztos vagy benne? Nem várnál inkább addig, míg ő is megtalálja a maga útját és akkor igazi közös életet kezdhetnétek?

Beletúrtam a hajamba. Megoldásokon törtem a fejem. A számok… a számok ki tudtak segíteni engem, de a logika… a logika ellenem dolgozott most.

Eltoltam a tányérom. – Ez marhaság – sziszegve álltam fel.

Kirohantam az étteremből. Nem így kellett volna ennek a napnak történnie! El kellett volna fogadnia minket, és ennyi. Aztán haza kellett volna mennünk, megpuhítani anyu, hogy elfogadjon minket, és aztán...

Aztán mi?

Kivágtam a bejárati ajtót és a falnak döntöttem a fejem. Becsuktam a szemem és próbáltam logikusan gondolkozni. Elise szeretett engem. Együtt akartunk lenni. Miért kell ennek ilyen bonyolultnak lennie?

Hallottam az ajtót kinyílni és lépéseket közeledni felém.

– Aston – mondta –, menjünk vissza oda, és oldjuk meg.

– Nem akarom megoldani.

– Aston, várj…

– Nem akarod, hogy együtt legyünk. Azt akarom, hogy mondd ki! – kiabáltam.   

– Nem akarom, hogy együtt legyetek. – Szavai határozottak és eltökéltek voltak. Ízig-vérig megráztak engem.

Ellöktem magam a faltól és felé fordultam. – Azt akarod, hogy boldogtalanok legyünk.

– Azt akarom, hogy egyiktőket se érje fájdalom. Csak… várj, amíg az életed kevésbé lesz hektikus, és amíg ő kevésbé lesz ilyen drámai. Most csak a megszállottságot látom, logika nélkül.

– Tévedsz.

– Talán. Beszéljük át először.

– Azt hiszed, hogy nem vagyok elég jó neki. Igaz? - Kezdtem elveszíteni a józan eszem, hisztérikus voltam, mivel az összes bizonytalanságom a felszínre tört. – Azt gondolod, hogy olyan vagyok, mint az apám. Azt hiszed, hogy meg fogom bántani, mert egy szörnyeteg lakozik bennem!

– Nem! – felelte hevesen. – Egyáltalán nem vagy olyan, mint ő.

– Hazug vagy.

– Soha nem hazudnék erről.

– Minden kibaszott nap szánsz engem. Látom a szemeidben. Leereszkedő vagy. Eléred, hogy alsóbbrendűnek érezzem magam, amikor úgy nézel rám. Nem tudsz túllépni az életem ama szakaszán.

– Mert arra emlékeztet, hogy érző ember maradjak - vágott vissza, a hangja akadozott –, hogy megbecsüljelek téged és a testvéred.

– Ne hívd így többé! Nem a testvérem.

– Nem akarlak felzaklatni, Aston.

– Akkor hadd legyen az enyém. – A düh könnyei potyogtak a szememből. – Akarom őt. Akarjuk egymást! Éveket vártunk erre a pillanatra. Annyira erősen próbáltam ellökni magamtól, de nem ment. Vagy eljön velem, vagy maradok vele.

Nem válaszolt. Csak nézett rám, a szemei vörösek voltak és fájdalommal telítettek. Őszintén nem akarta, hogy Elise-sel legyek. Nem tudtam elhinni. Hitványnak, selejtnek, és félrehajítottnak éreztem magam. Tudtam, hogy ezek a dolgok nem teljesen valósak, de abban a percben, a fájdalom az elevenembe hasított, és arra késztetett, hogy úgy lássam a dolgokat, ahogy a bizonytalanságaim elém vetítették őket.

Megráztam a fejem és lecsúsztam a fal mentén. Ki volt ő, hogy nemet mondjon? Nem értett meg minket. Nem – suttogta egy hang a fejemben –, tökéletesen megértett téged és igaza van.

Túl dühös voltam, hogy beszéljek vele, és ő továbbra is mellettem állt, feltett szándéka volt, hogy ne hagyjon magamra. Úgy éreztem, mintha egy óra telt volna el ebben a helyzetben. Néztem, ahogy az emberek jönnek és mennek, azt kívántam, bárcsak még mindig állami gondozott lennék. Másként ismerkedhettem volna meg Elise-sel, az életem másik útján. Képzeld csak el, milyen egyszerűek lennének a dolgok?

A saját szenvedésemben fuldokoltam, amikor felfordulás hangjára lettem figyelmes. Felemeltem a fejem és láttam, ahogy egy férfi a parkolóban, becsapta az autó ajtaját és elkezdett a feleségével üvöltözni. A hátsó ülésre mutatott, elhallgattatva egy kisfiút, aki ott sírt.

Felálltam, apa is a jelenetet figyelte.

– A kis szarzsák kiöntötte a ketchupot a kocsimba – rikácsolta az ember.

Az asszony rettegett tőle, de keményen állta a sarat és védte a kisfiút a férfitól. Ez a férfi is úgy remegett, mint a vérszerinti apám, mielőtt ellátta volna bajunk.

– El az útból! – mondta a nőnek.

Amikor nem mozdult, kivett valamit az ingje alól, megfeszültem, amikor láttam, hogy egy fegyver az. Tettem egy lépést előre, amikor apa megragadta a kezem. – Ne – mondta komolyan. – Nincs nálam a golyóálló mellényem, Aston. Nem vagyok szolgálatban. Nem tudunk közbelépni, ha így fel van fegyverkezve. Hadd hívjam fel a kapitányságot.

– Bántani fogja a kölyköt – sziszegtem.

– Nem fogja, ígérem. – Apu kivette a telefont a zsebéből és egy hívást kezdeményezett. Csak álltam ott és bámultam, ahogy a férfi eltolta a nőt és az ajtó felé nyúlt.

Képek villantak a szemem előtt.

Az igazi apám a ház körül üldözi az anyámat.

Anyám sikolyai.

A könyörgései.

A nővérem kegyelemért zokogott. Ahogy csendben álltam a háttérben és magatehetetlenül néztem. Miért voltam olyan csendben? Miért nem mozdultam? Miért nem tettem valamit?

Mindig is gyenge voltál. Mindig gyáva voltál.

Elpattant bennem valami és anélkül, hogy tudatában lettem volna, odarohantam a fegyveres férfihez. Hallottam, hogy apa kiabál, hogy álljak meg, de nem hallgattam rá. Az adrenalin és a düh feltüzelt, ugyanúgy, mint az emlékképek zöld szemekről, haragról és vérről.

Elvesztettem az önuralmam.