3. Fejezet

3. Fejezet

Elise

Fordította: Shyra

Mielőtt felnőtt és jóképű nem lett, Aston mindig csendes figyelő volt, beleolvadt a háttérbe, bárhova is ment. Az első pár évben alig mosolygott, és alig szólt bárkihez is. Ennek az is az oka, hogy magántanuló volt az elején. Anya is a rendőrségen dolgozott, ott ahol apa, mint adminisztrációs titkárnő, de csökkentett munkaidőben, így tanítani tudta Astont. Nagyon nehéz feladat volt. Aston kezdetben nagyon lassú volt, és még a legegyszerűbb szavakat is alig tudta felolvasni. De anya türelmének hála, nagyon gyorsan fejlődött, és anya elmesélte apának, hogy Aston mennyire éhes a tanulásra. A tanítás egy ismerkedési folyamat volt anyának és neki, és nem telt el sok idő, mire anya szeretetteljesen tekintett rá.

A világos vonásai hasonlítottak a miénkhez, beleillet a családba, így a kívülállók azt hitték, hogy vér szerinti rokon. Közülünk senki sem javította ki őket (bár nehezen fogtam vissza magam). Tény, hogy apa úgy érezte, végre van egy fia is. A mód, ahogy egymásra néztek, csendben beszéltek, olyan szavakat használva, amiket én nem ismertem, a kötelékük szorosabb volt, mint bármi, amit eddig láttam. Összeillettek, mint két puzzle darab, és attól a naptól kezdve… Aston csak hozzánk tartozott.

Nem voltam féltékeny. Mindent együtt csináltunk, így nem volt okom féltékenységet érezni. Ugyanazokat a dolgokat tettem, amit azelőtt, csak megosztottam egy korombeli fiúval. Az első közös nyarunk alatt közelebb kerültünk egymáshoz. Táboroztunk, horgásztunk, és a Csendes-óceán északnyugati sáros földútjain száguldoztunk a quadjainkkal, le-föl a hegyi ösvényeken és a mezőkön. Megtanítottam a tóban úszni, és milliószor mentettem meg a belefulladástól. Mindig rám tapadt a vízben, minden egyes alkalommal, amikor kihúztam őt, egyik karja a derekamon, riadt tekintete rám szegeződött (és én szerettem ezeket a pillanatokat, mert az érintésétől úgy éreztem lángolok.)

– Elise – morgott apa, amikor elkapott minket. – Nem viheted Astont a mély vízbe újra! Tudod jól.

– Sajnálom – suttogtam, miközben úgy tettem, mintha a könnyeimet próbálnám visszafojtani. Szakértő voltam abban, hogy apunak színészkedjek.

Egyből alábbhagyott a haragja. – Rendben van, pillangó. Csak… légy óvatos. Astonnak mindez új. Adj neki időt.

De nem tettem. Aston megvárta, amíg apu eltűnik, majd suttogva hozzám fordult: – Csináljuk újra! Tudnom kell, hogy kell úszni.

– De apa azt mondta, hogy ne.

– Apa nem fogja tudni. Majd óvatosak leszünk.

– Csak várd ki, míg beírat a tanfolyamra.

– Nem akarok tanfolyamra járni, Elise. Azt akarom, hogy te taníts meg úszni. – Nos, a fenébe is, különlegesnek éreztem magam attól, hogy ezt mondta. – Az úszás szabadság, és én érezni szeretném.

Aston nagyon meggyőző tudott lenni, ha akart valamit. Kiskutya szemei voltak, amiktől elolvadtam. Úgyhogy újra tanítani kezdtem őt. Újra és újra, mert Aston nem fogadta el a nemleges választ. A félelme sosem akadályozta meg abban, hogy próbálkozzon, hogy kitűnjön, hogy tökéletes legyen. Addig osontunk el úszni tanulni, amíg jobb nem lett nálam, és az önbizalma az egekbe szökött.

–  Látod! Megcsináltad egyedül! – kiáltottam izgatottan, amikor megtette az első önálló körét körülöttem.

Büszkeséggel telve vigyorgott. – Nem tudtam volna nélküled megcsinálni. 

*

Éjjel fent maradtunk, és a tábortűz körül ülve hallgattuk apa kitalált történeteit óriásokról és szörnyekről,  és megragadtam Aston kezét, amikor azok túl ijesztőek lettek. Közben tovább rágcsáltuk a nasinkat, amíg alvásidő nem lett. A zseblámpával besettenkedtem a sátrába, amikor a szülők elaludtak. Volt egy olyan elemlámpánk, amellyel csillag és égitest mintázatokat lehetett világítani a sátorban, teljesen elvesztünk a hamis űrképekben, mialatt suttogva beszélgettünk.

–  Gondolod, hogy tényleg vannak szörnyek? – kérdeztem tőle egyszer, a hangomból egyértelműen kihallatszott az aznap esti mese miatt érzett félelem.

Felém fordította a fejét, pár centire volt csak az arcomtól, így éreztem a bőrömön a lélegzetét, amitől bizsergés járta át a testem. – Nem olyanok, amilyenekre gondolsz – felelte csendesen.

Én is felé fordítottam a fejem és visszanéztem rá. – Mifélék vannak odakint?

A vonásai megkeményedtek. – Olyanok, amiket nappal is láthatsz.

Szándékosan nem válaszoltam neki. Ezzel végződött a beszélgetésünk. Hamarosan elaludt, én pedig egy ideig csodáltam az arcát, mielőtt hozzásimultam volna, és a szavain gondolkodtam. Értettem miről beszélt. A szörnyről, akivel élt. A szörnyről, aki az apja volt, és egy börtönben rohadva tölti a napjait.

Ha azt hittem, hogy apa hivatása miatt fogok korán felnőni, akkor tévedtem. Aston volt az, aki beverte a szöget a koporsóba. Ahogy a világot látta, ahogy beszélt; fiatal volt, de lélekben idős. Hatott a gondolkodásmódomra, és elérte, hogy más megvilágításban lássam a dolgokat. Szerettem őt ezért.  Szerettem, hogy van nekem. Betöltött egy olyan űrt, amiről nem tudtam, hogy létezik.

Gyűlöltem arra gondolni, hogy milyen rémisztő nevelés miatt került hozzánk, de örültem neki. Nem tudom miféle lány lennék, ha nélküle nőttem volna fel. Ez a gondolat gyakran megijesztett. Köszönöm annak a természetfeletti erőnek vagy a szerencsének – legyen bármelyik is – ami hozzánk vezérelte. Emiatt szörnyen bűnösnek érzem magam. Mert valaha neki is volt családja, de betemette őket a föld, és az a fájdalom, amit akkor érezhetett, leírhatatlan lehetett. Soha nem nyílt meg annyira, és soha nem beszélt róluk. Soha. Én pedig sosem kérdeztem.

Megismertem őt, és a fájdalmat, amit hozott. Szórakoztatta magát, csak hogy elterelje róla a figyelmét, aminek az lett az eredménye, hogy szokatlanul jól teljesített. Annyira jól, hogy pont akkor hívta fel magára a figyelmet, amikor a legkevésbé akarta azt.

Iszonyatosan óvtam Astont, és ez akkor kerül napvilágra, amikor elkezdte velem egyszerre a sulit. A zsenialitása napvilágra tört, és emiatt kiközösítették.

Ekkor jött el az a nap, hogy választanom kellett: ők vagy mi.

És én a „mi”-t választottam.

*

–  Aston igazán furcsa – mondta Cindy első héten az iskolában.

Követtem Cindy tekintetét. Aston a földön ült, hátát a téglafalnak támasztotta, és egy könyv volt a kezébe, amibe belemerült. Kinyújtott lábait a bokáján keresztbe tette. Khaki színű nadrágot és egy hosszú ujjú pulóvert viselt. Határozottan sokkal magasabb lett abban a két évben mióta nálunk lakott, de még legalább három év telt el, míg férfiasabb nem lett.

–  Csak olvas – válaszoltam a védelmében. – Mi ebben olyan furcsa?

–  Nem beszél. A srácok elhívták őt suli után baseballozni, de csak a fejét rázta.

–  És?

–  Nem barátkozik senkivel, de nem is próbálkozik. Ez furcsa, Elise. A fiúk az osztályban azt mondják, hogy csak ül ott, nem nevet senki poénjain, és nem szól semmit, hacsak nem Mrs. Lloyd kérdez tőle valamit. A fiúk hamarosan ellene fordulnak majd, és a furcsasága miatt bele fognak kötni.  Lehet meg kellene mondanod neki, hogy kezdjen el lógni másokkal, vagy valami. Például mondd meg neki, hogy csatlakozzon a játékokba és a többi programba. Nem fogják kedvelni, ha az ebédszüneteket olvasással tölti – felkuncogott, mintha annyira hihetetlen lenne, hogy valaki a szünetet olvasással tölti.

 Szemöldök ráncolva néztem rá. – Nem mindenkinek kell egyformának lennie, Cindy.

Sóhajtott. – Én csak mondom. Istenem, Elise. Ő helyes, tudod? Ő tényleg nagyon aranyos. Csak megpróbálok segíteni.

Olvas, mert nagyon hosszú ideig nem tudott olvasni. El akartam mondani neki, de Cindy nem tudta tartani a száját. Nem tudott titkot tartani, mert a titkok pikánsak és ő szerette a drámát. Kezdtem utálni emiatt a lányokat.

Elhúzott egy másik csoporthoz, és a következő öt percben azon stresszeltem, hogy mit kellene tenni. Figyeltem a csapat kölyköt, akik nevettek, játszottak és beilleszkedtek. Aztán a tekintetem visszavándorolt Astonhoz, aki koncentrálva olvasott. Azt kellett volna mondanom, hogy tegye le a könyvet és csatlakozzon a többiekhez? Mennyire nagyon akartam, hogy beilleszkedjen, hogy jól kijöjjön a többi gyerekkel, hogy népszerű és laza legyen? Vagy hagyjam békén?

Tizenkét éves fejemben a gondolataim ide-oda cikáztak. Miután elég ideig bámultam, végül a helyére kattant minden és éreztem, hogy valami megmozdul a mellkasomban.

Egyiket sem választottam.

Otthagytam a többieket és odamentem hozzá. Nem nézett rám egyszer sem, ahogy a hátammal a falnak dőlve lecsúsztam. Melléültem, vállunk összeért, miközben a könyvét bámultam.

–  Mit olvasol? – kérdeztem, ahogy a profilját néztem, az egyenes orrát, a telt ajkát, a fehéres szőke szemöldökét és az összeráncolt homlokát. A szívem kihagyott egy ütemet.

–  A Libabőrt – válaszolta és lapozott egyet.

Eltúlzottan felsóhajtok. – Még egy ijesztő történet, Aston?

Láttam, ahogy az ajka felfelé görbül és a szívem őrülten verni kezdett. Imádtam, amikor elmosolyodott, még ha csak halványan is. Azt jelentette, hogy valamit jól csinálok. Aston állandóan feszült és komoly volt, így minden mosolya egy ajándékkal ért fel.

–  Miért ülsz itt, El? – kérdezte válasz helyett, felém fordította a fejét és áthatóan nézett azokkal a zöld szemeivel. Minden alkalommal, amikor egymás szemébe nézünk, a szívem a torkomba ugrik.

–  Mert akarom – válaszoltam őszintén.

–  Vannak barátaid.

–  Te is a barátom vagy, jobban, mint ők.

Nem reagált erre. A tekintete az enyémet kereste, olyan mélyen nézett a szemembe, hogy úgy éreztem, mintha az óceán mélyébe húzna. Nem szerettem, hogy ennyire zavartnak éreztem magam a közelében. Folyamatosan küzdöttem az érzéseimmel, amikor a közelében voltam. Pár pillanattal később félrenézett és a papírra fordította a figyelmét. A szemei nem mozogtak, így tudtam, hogy csak bámulja, és nem olvas. Fészkelődni kezdett, majd behajtotta a lap szélét, mielőtt dörmögni kezdett. – Tudom mit akart a barátnőd.

Meglepődtem. – Mi?

–  A barátnőd. Cindy – lassan és keserűen mondta ki a nevét. – Tudom mit akart, Elise, és ha azért vagy itt, hogy rávegyél, hogy csatlakozzak a többiekhez, nem fogok. Én nem… nem akarok. Szeretek egyedül lenni.

–  Nem Cindy miatt vagyok itt.

Megint rám néz. – Láttalak vele. Az imént.

–  Nem gondoltam, hogy figyelsz.

–  Mindig figyelek rád.

Melegség árasztotta el a mellkasomat. Az arcom felforrósodott. Úgy közölte, mint egy tényt, már kezdtem az hinni, hogy nincs több a mögött a kijelentés mögött. Vagy ha lett volna, akkor sokkal jobban megviselte volna az, ahogy kinéz. Mély levegőt vettem és emlékeztettem magam, hogy ez itt Aston, a fiú, akivel lakom, a fiú akire nemsokára mindenki úgy fog tekinteni, mint a testvéremre. De mégis, küszködtem.

–  Nem vagyok a szó szólója – mondtam, aztán lenéztem a padlóra, mert az kisebb kihívás volt, mint a szemébe nézni. – Csak azért, mert Cindy mondott valamit, nem fogom azt tenni. Kedvellek olyannak, amilyen vagy, és nem akarom, hogy beilleszkedj, vagy hogy megváltozz. Idejöttem, mert jobban szeretlek, mint őket. 

Még mindig ki-be hajtogatta a lap sarkát, amikor azt mondta: – Sajnálom, én csak… azt hittem…

–  Rosszul hitted – mondtam és játékosan megbökdöstem a vállát. – És most olvass nekem.

Újra összehúzta a szemöldökét. – Nem vagyok benne jó, El.

–  Te mindenben nagyszerű vagy, és ez bosszantó.

–  Az olvasás még mindig a gyengeségem.

–  Nem érdekel. Csak olvass.

Még több kifogással jött. – Lehet, hogy pár szó rossz lesz.

–  Nem.Érdekel.

Lassan kifújta a levegőt. – Lassú vagyok.

Vigyorogtam. – Egész nap ráérek.

Megnyalta az ajkát, kicsit habozott még, majd olvasni kezdett. Hallgattam a hangját és néztem, ahogy a szája mozog, és egyre inkább melegem lett. Aztán hozzádőltem és a vállán pihentettem a fejem. Végül átkarolta a vállam és tartott engem. Többnek tűntünk testvéreknél, éreztem, ahogy számtalan szem figyel minket, de nem érdekelt.

Fontos volt számomra a közelsége, az elégedett érzés, ami megtöltötte a szívem, amikor a közelében voltam. Annyira fontos volt számomra Aston, hogy kezdett felőrölni ez az érzés minden egyes ébren töltött pillanatban.

A küszködés valódi volt.

Uhh. Felemésztett belülről.

*

Nem lett volna szabad kedvelnem őt. Úgy kellett volna szeretnem, mint egy testvért. Akkor került hozzánk, amikor én kilenc éves voltam, és a szüleim úgy gondolták, hogy túl fiatal vagyok ahhoz, hogy megkülönböztessem a szerelmet a testvéri szeretettől. Úgy gondolták, hogy úgy fogunk felnőni, mint a testvérek, együtt játszunk majd, és veszekszünk, mint a testvérek. Ehhez képest egy porcikám sem tekintett úgy Astonra, mint testvéremre. Nem fogok úgy tenni, hogy egyáltalán megpróbáltam úgy tekinteni rá.

Nem, soha nem akartam őt bátyámnak. Soha nem akartam úgy szeretni őt. Fiatal voltam, de belül romantikus. Mindig egy romantikus. Mindig a szeretetet és az örökkön-örökkét kerestem, és benne megtaláltam. Ő volt az én űzött, briliáns hercegem, és ő volt az, aki be volt zárva egy toronyba és meg kellett menteni, és én akartam az lenni, aki ezt megteszi. Annyira meg akartam menteni, boldoggá tenni, hogy ez minden időmet lekötötte. Később már tudtam, hogy ez mennyire ostobán hangzik, de abban az időben, ez a vágy vezérelt és annyira epekedtem utána.

A szerelem csak úgy megtörténik. Nem érzékeled az odáig vezető utat, nem látod a figyelmeztető jeleket, nem veszed észre, hogy teljesen elmerültél benne, míg az érzelmed nem törnek a felszínre. A szívfacsaró szerelem mellett, mindig ott lapult a félelem is. Félelem az ismeretlentől. Ez volt a legrosszabb az egészben. És a letaglózottság. A letaglózottság legnyersebb, legpusztítóbb akkor volt, amikor apa haza jött és büszkén kijelentette: „Aston most már hivatalosan is örökbe van fogadva.”

Összetört szív. Az összes levegő kiszaladt a tüdőmből. A világ forogni kezdett a szemeim előtt. A kezeim remegtek. Végre kezdtem felfogni... rá kellett ébrednem, hogy nincs más választásom, mint szembenézni a valósággal és a csúnya igazsággal.

Aston már nemcsak befogadott gyerek volt. Már nem csak a legjobb barátom volt. Már nem csak az a fiú volt, akibe már három éve bele voltam zúgva.

Ő az örökbefogadott testvérem volt.

Összetörő szív… darabokra hulló…

Összeomló lélek… széthullás…

Úgy tettem, mintha boldog lennék. Pizzával ünnepeltünk, mosolyogtam, miközben a szemem fájt a visszafojtott sírástól, miközben a szívem megrepedt, és gombóc nőtt a torkomban Aston boldog arca láttán. Ez volt életem leghosszabb, legkínzóbb vacsorája, és sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor egymás szemébe néztünk. Röpke pillanatig. Talán három másodpercig tartott, de volt valami a tekintetében, ami tükrözte az érzelmeit. Olyan volt… mintha ő is vívódna, és azt akarta, hogy lássam.

Neki is fájt, annak ellenére, hogy nem voltam benne biztos, isteneeemmm, biztosnak kell lennem benne.

Vacsora után apa elvitte őt autókázni, hogy beszéljen vele, mint férfi a férfival, apa a fiával. Én eközben bezárkóztam a hálószobámba és csak zokogtam, zokogtam… és zokogtam.

Ez így nem volt tisztességes. Ennek nem kellett volna megtörténnie.  Ez úgy volt szar, ahogy. Aston nem volt a testvérem! Soha nem lehet az! Pokolba az egésszel, de most az volt. Mindenki szemében – a törvény szemében – mi most már testvéreknek voltunk ítélve.

Ez rossz volt.

Nagyon, nagyon rossz.

Mert azt jelentette, hogy hivatalosan is szerelmes voltam a bátyámba.

*

Aston másnap reggel odajött hozzám. A szemeim duzzadtak voltak és fájtak az előző esti sírás miatt. Kint voltam, ültem a nagy hintán a verandán, dermedten bámultam az üres, csendes utcát. Leült mellém és a hinta kilengett alattunk.

–  Elise – mondta csendesen rám bámulva.

Felé fordítottam a fejem és ránéztem. Hosszú pillanatokon át bámultuk egymást szó nélkül. Annyira gyengédnek és gondoskodónak tűnt. Mintha támogatni akart volna engem és azt mondani, hogy minden rendben lesz, de… de nem volt. Nem lehet rendben az előző este után.

–  Minden megváltozik, igaz? – kérdeztem őt halk, rekedt  hangon.

A homlokát ráncolta és a távolba nézett. – Én… én nem tudom.

Nagyot nyeltem és lepillantottam az ökölbe szorított kezeimre. – Nem akarom, hogy a dolgok megváltozzanak, Aston. Kérlek, ne mondd, hogy te máshogy tekintesz rám.

Sóhajtott. – Nem fogok máshogy bánni veled, amiatt hogy a testvérem vagy. Még mindig a legjobb barátok vagyunk. Mindig azok leszünk.

Ez így nem volt elég jó.

–  Lesznek más barátaid is – tette utána hozzá, és értettem, hogy mire utal. Más barátok, azaz más fiúk. De én nem akartam más fiúkat.

–  Azt… azt akarod, hogy legyenek más barátaim?

Habozott, mielőtt válaszolt volna, de már azelőtt tudtam, hogy mit fog mondani, mielőtt megszólalt volna. – Igen, El, azt akarom.

–  Én nem. – Összefontam a mellkasom előtt a karom és az utca felé néztem, hangosan és dacosan mondtam: – És nem vagy a bátyám. Soha nem is leszel, Aston.

Nem akartam szemét lenni. Egyértelműen és hangosan kifejeztem, hogy mit érzek.

–  Tudom – suttogta fájdalommal teli hangon. – De annak kell lennem. Egyelőre.

Mély levegőt vettem, miközben nagyon igyekeztem visszatartani a könnyeim. Körém fonta a karját, én pedig az oldalához dőltem. Becsuktam a szemeim, ahogy tartott engem. Úgy éreztem, hogy odatartozom, és a francba is, így is volt. A karjaiba tartoztam, de a világ mocskos volt, és nem akarta, hogy együtt legyünk.

Amikor lépteket és a szüleim fecsegő hangját hallottuk az ajtó felé közeledni, Aston azonnal elengedett, én pedig elhúzódtam tőle. Plátói testtartás, se nem több, se nem kevesebb. Így kellett látniuk bennünket.

Idővel szakértőjévé váltunk ennek.

*

Végül, az a pillanat a verandán el lett felejtve. A legjobb barátok voltunk, minden pillanatot kihasználtunk, hogy együtt lehessünk.

Az általános iskola könnyű volt. Kicsi és ismerős környezet volt, így folyamatosan képes voltam Astont megmenteni a társadalmi megalázottságtól, amiatt, hogy szándékosan kiközösítette saját magát. De a középiskola tele volt akadályokkal. Mialatt én jó társadalmi életet éltem, Aston küszködött. Mindig a könyvtárban bujkált, főiskolai szintű könyvek sorakoztak előtte. Számokkal és matematikai egyenletekkel tömte a fejét, az intelligenciája ijesztő volt.

A külvilág felé semmilyen érzelmet nem mutatott. A maszkján nem keletkezett egyet repedés sem, amikor a barátaim közelében volt. Ők nem ismerték úgy őt, mint én, és én már belefáradtam a színlelésbe. Szerettem őt, de amikor a könyveire koncentrált, egyszerűen kizárt mindent, mintha ott sem lett volna.

Annyira intenzíven tanult, hogy néha napokig nem is láttam őt. De amikor ott is volt, máshol jártak a gondolatai. Utáltam azokat az időket, mert szükségem volt arra, hogy figyelmet szenteljen rám. Csak így tudtam kordában tartani a ragaszkodásom és elviselhetővé tenni az életem.

– A falnak beszélek – mondtam neki néha, amikor közösen ettünk a könyvtárban. A kajám mindig a táskám alá volt elrejtve és éberen pásztáztam a termet, hogy Mrs. Thompson, a könyvtáros, ne kapjon el enni, ott, ahol nem lenne szabad. Akkora volt az a nő, mint egy kibaszott grizzly medve, királynő a saját vakondtúrásán.

Egyszer Aston meghallotta és felnézett. – Ezt hogy érted? Itt vagyok.

Meglepetten felé fordultam, és haragosan néztem. – De csak testben, igaz, Aston?

Homlokát ráncolva néz. – Nem akarlak figyelmen kívül hagyni.

–  Akkor beszélj velem. Unatkozom.

Felsóhajtott és becsukta a tankönyvet. – Oké, beszélgetek veled. Miről akarsz?

Ragyogva rámosolyogtam. – Bármiről.

–  Mint például?

–  Mi jár a fejedben?

–  Másodfokú egyenletek.

A mosolyom elhalványult. – Ó. Semmi más?

Zöld szemeivel egy pillanatig engem tanulmányozott. Nagyon jól nézett ki aznap. Hosszú haja volt és kivételesen le volt engedve, nem összefogva abba a szokványos pasis copfba. Úgy tűnt a vonásai nap, mint nap változnak. Az orra hegyesebb volt, az állkapcsa előreállóbb és feszesebb, mint előtte. Az én űzött hercegemből dögös pasi lett. – És hogy milyen aranyos vagy így, leengedett hajjal.

Az arcom égett. – Igazán? Ma hullámos kicsit.

Halványan elmosolyodott és bólintott. – Ez sokkal jobban illik hozzád.

–  Deck azt mondta, hogy úgy nézek ki, mint Rapunzel. Nem vagyok benne biztos, hogy gúnyolódott rajtam, vagy…

Aston szeme megvillant. – Ki az a Deck?

Közönyösen vállat vontam. – Egy haver kémiáról. Előtte ülök, ezért tett megjegyzést a hajamra.

Nem válaszolt. Helyette visszafordult a könyvéhez és kinyitotta. – Végeznem kell néhány feladattal, El. Csatlakoznod kellene a klikkedhez és beszélj velük erről, a paklis Deckről.

–  Paklis Deck[1] ?

Gyilkos pillantást vetett rám. – Milyen név az, hogy Deck?

–  Azt hiszem a Dexter rövidítése és ez menő név.

–  De mégis csak… Deck.

–  Mondja ezt egy Aston nevű srác.

–  Jobb nevem van, mint Decknek.

Haraptam egyet a sütimből. – Nézőpont kérdése.

–  Az étel, Miss Wright? – csattant fel egy hang.

Összerezzentem a székemben és Mrs Thompson felé fordultam. A bestia ott toporgott a kocsi háta mögött, amit a sorok között tolt. Kurva életbe, mindenhol ott volt.

–  Nem ettem! – mondtam védekezően, a szám tele volt a süti morzsáival.

–  Tudja a szabályokat! – A bejárat irányába mutatott. – A bejárati ajtón van. Nincs evés a könyvtárban.

–  Csak rágcsáltam.

– Nincs rágcsálás, szürcsölés, vagy akár belélegzése bármilyen ételnek a könyvtárban.

–  Éheznünk kellene?

–  Csukva kellene tartani az okos szád a könyvtárban.

A szemem sarkából láttam Aston önelégült vigyorát, és haragosan néztem Mrs. Thompsonra, ahogy az orrom alatt morogtam: – Kibaszott elmebajos.

–  Tessék?

– Mondtam, hogy bocsánat, nem? Bocsánat, Mrs. Thompson a gyalázatos tettemért. Elteszem.

–  Gyorsabban tedd el!

–  Azt csinálom! – Seggfej.

Amikor elfordult és megrázta a fejét, akkor én a szemem forgattam és felálltam a székemről. Áthajoltam az asztalon, úgy, hogy Aston arca csak centikre volt az enyémtől, és suttogni kezdtem. – Egyébként semmit nem jelent számomra a srác.

Nem fogta fel, amit mondtam neki, és én nem is vártam meg, hogy megtegye. Megfordultam és elcsörtettem, Mrs. Thompson kemény pillantása kíséretében. Kibaszott idióta. Éreztem Aston tekintetét magamon, ahogy haladtam kifelé, és minden erőmre szükségem volt, hogy ne forduljak meg, és ne nézzek a szemébe. Az én vágyaim nyilvánvalóak voltak a kezdetektől, de ő úgy tett, mintha nem léteznének.

Még mindig.

Párszor rajtakaptam, hogy engem bámul. Akkor is tudtam, hogy bámul, amikor kimentem a könyvtárból. És minden egyes alkalommal, amikor egy srác szóba elegyedett velem, észrevettem, hogy a vonásai megváltoznak, pont úgy, mint amikor szóba hoztam Decket. Láttam a sötét villanást a szemében, ahogy ökölbe szorul a keze, ahogy utána órákig kizárta a külvilágot és arra várt, hogy vajon én is viszonozom-e a srácok érdeklődését. De ez soha nem történt meg, mert nem érdekeltek. Csak Aston érdekelt, még ha ez oda is vezetett, hogy a többi lánynak már rég volt pasija, nekem meg nem. Már megtapasztalták milyen az első csók, az első randi, az első alkalom, és én ottmaradtam érintetlenül évekig, a szívem sivár volt, és a tapasztalataim is a nullával voltak egyenlők.

Nehéz volt. Néha arra gondoltam, hogy tovább kellene lépnem, mert végül is mi értelme ennek? Soha nem lesz esélyem nála! Őrült vagy, kiáltottam magamnak hangtalanul. Annyira bolond vagy, hogy pont őt akarod! Az volt hogy… nem tudtam tovább lépni. Semmit nem éreztem egyik fiú iránt sem. Sekélyesek voltak és éretlenek, míg Aston valódi kihívást jelentett számomra.

Sóvárogtam a bonyolult, tűnődő természete után, sóvárogtam, hogy érezhessem a zöld szemei tekintetét magamon. És valamilyen oknál fogva – bármilyen reménytelennek is tűnt – továbbra is vártam.

Vártam, mert Astonra megérte várni.

---

[1] Deck of cards – pakli kártya. Szójáték.