26. Fejezet

26.  Fejezet

Elise

Fordította: Shyra

Pár órával később elaludtunk egymáshoz simulva. Reggel, hamarabb felébredtem, mint Aston, és óvatosan kicsusszantam az ágyból. Elmentem a mosdóba, majd le a konyhába, hogy elindítsam a kávéfőzőt. Tuck mély álomba merülve feküdt a kanapé karfáján. Furcsa, nagyon furcsa macska. Fejemet rázva léptem be a konyhába, és aztán megijedtem, amikor megláttam anyát, ahogy ott ült, kortyolgatta a kávéját, és híreket olvasott a tabletjén.

– Mióta vagy ébren? – kérdeztem tőle, miközben a szekrény felé igyekeztem.

– Egy ideje – válaszolta.

– Mikor értél haza az este?

A leghalványabb választ adta.

– Későn.

Készítettem magamnak egy bögre kávét, miközben próbáltam kitalálni, hogy hogy a fenébe mondjam el neki, hogy Aston itt van…, a hálószobámban. Soha nem beszéltünk a pletykákról. Soha nem kérdezett rá, és én abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán hallotta őket. Ebben a pillanatban megszólalni sem tudtam, így csak álltam ott a pultnál, a forró bögrét markolva.

– Nem voltam itt tegnap – kezdte el. – Nem tudtam Boldog szülinapot kívánni, és az autóban felejtettem a képeslapot is.

Megfordultam éppen akkor, amikor felém tolta a lapot. Odamentem az asztalhoz és felvettem. Visszapislogtam a könnyeimet a csillogó pillangók láttán, mivel apára gondoltam és a becenévre, amit adott, mielőtt kinyitottam volna. Egy aprócska kis írás volt benne, amiben azt írja szeret, és pár tíz dolláros bankó.

– Többet is adnék – mondta bocsánatkérően –, de elég szűkösen vagyunk.

Kivettem a pénzt és letettem elé, igyekeztem kordában tartani az érzelmeimet.

– Neked jobban szükséged van rá, mint nekem, anya.

Csak néztem a táskákat a szeme alatt, a megrogyott vállait, máris fel volt öltözve egy újabb munkanapra és kimerültnek tűnt.

– Csak vedd el – mondta, kék szemei keményen villantak rám. – Kimaradtam az életedből, Elise, és sokkal többel tartozom neked, mint 20 dollár a szülinapodra, főleg azok után, ami a múlt éjjel történt veled. Kérlek, csak fogadd el, amit adok neked, rendben?

Egy pillanatig mérlegeltem, aztán egy nagyot sóhajtottam, majd leültem. Odatolta nekem a pénzt, és én elfogadtam, tudtam, hogy sokat jelent neki ez.

– Megint sokáig dolgozol? – Szándékosan tereltem el a témát az éjszakai eseményekről. Láttam rajta, hogy nincs olyan állapotban, hogy megbeszéljük a történteket. Ő már… egyszerűen már nem az az anya volt, aki régen.

– Igen – válaszolta. – Boldogulsz a vacsorával?

– Csinálok sajtos makarónit.

– OK.

A bögrémet szorongattam, idegesen néztem bele.

– Uh… Aston itt van, anya.

– Tudom – válaszolta nyugodtan. – Láttam a kocsiját a ház előtt.

Meglepődve néztem fel rá.

– A hálószobámban van.

Rám pillantott, mielőtt lapozott egyet a tablettjén.

– Azt is tudom.

Okkkéé. Miért volt ilyen nyugodt?

Érezve a zavarodottságom hozzátette még.

– Amikor két tini anyja vagy, akkor semmi nem kerüli el a figyelmedet, Elise. Az a szerencséd, hogy apád mély alvó volt, és nem hallotta minden éjjel a lépteidet, amikor Aston hálószobájába mentél.

– Miért nem mondtál valamit?

– Nem tudtam mit tegyek. Ha elmondom, hogy tudok róla, az nem állított volna meg. Ha elmondtam volna apádnak, akkor megőrült volna. A tagadás volt az egyetlen jó választás, hogy mindkét fél normálisan kihúzza a nyarat. Nem akartam, hogy vita törjön ki, miután Aston elment. Eltávolodhatott volna és lehet, hogy soha többet nem hallottunk volna felőle. – Kínzottan felnevetett és félrefordult. – Vicces, hogy mégis pont ez történt végül is.

Nem válaszoltam. Ittam egy pár korty kávét, de nem éreztem az ízét. Nem tudtam, hogy elfogadja-e a dolgot. Lehet, hogy egy részemet nem is érdekelte.

– Anya – szólalt meg egy mély hang.

Anya felkapta a fejét. Abban a pillanatban olyan ragyogó boldogság áradt szét az arcán, amit már hónapok óta nem láttam. Hatalmas mosollyal az arcán felállt, Astonhoz sietett, aki a konyhaajtóban állt, nem viselve mást, csak a farmerét. Megölelte és Aston a meztelen mellkasához szorította, miközben anya összeomlott. Nem úgy zokogott, mint olyankor, amikor azt hitte, hogy nem hallom őt.  Nem, a boldogság miatt sírt, elmondta neki, hogy mennyire hiányolta őt, hogy milyen sokat gondolt rá, és hogy mennyire jó érzés a karjaiban lenni. Néztem őket, és kényszerítettem magam, hogy kortyoljam a kávémat, miközben azon igyekeztem, hogy ne törjem ripityára a bögrét a féltékenységtől, ami végigsöpört rajtam.

Velem soha nem volt ilyen. Boldogan élte a napjait anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rám. Aston megzavart minket, de ő még mindig úgy ölelte őt, mint még soha. Mialatt én… én ott voltam neki, nagyon igyekeztem meggyógyítani az összetört lelkét, és ő minden egyes alkalommal visszautasított engem. Meg kellene halnom, hogy felhívjam magamra a figyelmét?

A tekintetem megtelt dühös könnyekkel. Hirtelen felálltam, a mosogatóba tettem a bögrémet és elmentem mellettük. Felszaladtam a lépcsőn és egy újabb hosszú zuhanyt vettem.

*

– Haragszol rám?

Felnéztem Astonra, ahogy bejött a fürdőszobám ajtaján. Ültem a zuhanyzó sarkában, a lábamat a mellkasomig felhúzva engedtem magamra a forró vizet. Leült a WC ülőkére és bámult engem, miközben a válaszra várt.

– Csak figyelemreméltónak találom, hogy te semmit nem tudsz rosszul csinálni – mondtam neki csendesen, miközben kiköptem a számba folyt vizet. – Nagyon keményen próbálkoztam ezzel a nővel, és nem jutottam semmire.

– Talán nem kellene tovább próbálkoznod – válaszolta nyugtalanul. – Talán a sok próbálkozás lefárasztotta őt.

– Vagy talán csak egy önző ribanc, aki félretolja a saját lányát.

Aggódva nézett rám. – Mi ütött beléd, El?

– Én… dühös vagyok – válaszoltam, éreztem, hogy feltörnek a könnyeim. – Annyira dühös vagyok, Aston.

– Rá?

– Mindenre. Nem tudom miért.

– Depressziós vagy. Ezért érzel dühöt. A harag elvonj a figyelmed a fájdalomról.

– Akkor továbbra is dühös maradok.

– Ez nem egészséges.

– Nem érdekel.

Hosszan kifújta a levegőt, nagyon aggódónak tűnt. – Miért nem jössz velem, El? Amikor befejezed a sulit, pakold össze a vackaid, és élj velem, mint ahogy azt korábban is megbeszéltük.

Egyszer régen ez az ajánlat a mennyországgal ért volna fel. Egy szempillantás alatt megtettem volna. De most… most tudtam, hogy nem oldana meg semmit. Olyan lenne, mintha megszöknék, és nem érdekel, hogy anya mennyire hidegen viszonyul hozzám, még nem tudom magára hagyni... vagy csak kifogásokat kerestem, mert túlságosan meg voltam ijedve. Bármi is volt az igazság, nem akartam szembenézni vele.

Felálltam és elzártam a vizet. Kinyitottam a zuhany ajtaját és egy törölközőért nyúltam. Egész idő alatt ott ült és tétova arckifejezéssel várt a válaszra.

– Elise – folytatta kétségbeesetten –, mondd, hogy eljössz hozzám.

Egy törölközőt tekertem a testem köré és csak álltam ott, néztem őt. Nedves ujjaimmal bele akartam túrni a hajába, belemarkolni, hogy az arca felém forduljon, és hogy beszippantsanak azok a zöld szemei.

– És mit kellene csinálnom ott? – kérdeztem.

– Légy velem.

Szomorúan mosolyogtam rá.

– Semmi nincs ott számomra, Aston. Csak teher lennék számodra.

– Nem, nem lennél az.

– Nekem nincs életem ezen a városon kívül. Lehet, hogy arra lenne szükségem ott, hogy emberekkel legyek. De téged lefoglalna a munkád, és én elhanyagolva érezném magam, és bezárva egy olyan városba, amit nem ismerek.

– Akkor gyere, ismerd meg.

– Nem érted, Aston. Nincs semmi célom és te…Te egy valódi csillag vagy, és ragyogni fogsz.

– És te mi vagy, El?

Vállat vontam.

– Én vagyok a te fekete lyukadat. Beszippantalak és ettől kialszik a fényed. Akaratos vagyok, elvonom a figyelmedet, veszekszek veled, amikor nem azt kapom, amit akarok. Külön életünk van most, és nekem ezt el kell fogadnom. Mindkettőnknek el kell.

Felállt és lenézett rám, arcán fájdalom.

– Csak veled akarok lenni. Szeretlek, Elise. Azt akarom, hogy az enyém legyél.

– Csak addig akarsz, míg majd meg nem feledkezel rólam.

– Ez nem igaz.

– Akkor miért nem vetted fel velem a kapcsolatot, mióta elmentél? Értem, hogy szenvedtél, de még egy SMS sem, egy e-mail sem?

A mellkasa gyors tempóban emelkedett a kérdésemtől. Küszködött, mert nem akarta kimondani. Nem akarta bevallani az igazságot.

– Azért van ez, mert a fejedbe zárkózol – mondtam ki helyette. – Azon csodálkozom, hogy eszedbe jut az evés.

– Lényegében azt kéred tőlem, hogy válasszak közted és a fejem, a tudomány között.

– Ezt csináltad…

– Azért tettem, mert szenvedtem! – vágott közbe durván. – Nem tudom, hogyan kezeljem a dolgokat, amikor szenvedés ér, El. Ezért fordultam a számok világához, amikor kicsi voltam. Találtam egy kibaszott szorzó táblát a szemétben, amikor egyszer kimentem. Nem tudtam mi az. Csak egy papírlap volt. A zsebembe gyömöszöltem, hogy legközelebb, amikor bezárnak valahová, legyen, mit néznem.

Megráztam a fejem.

– Sajnálom, hogy keresztül kellett ezen menned, Aston.

– Nem azt kérem, hogy sajnálj! – Kiment a szobából és az ágy szélére ült. A hajába túrt, majd felnézett rám és összeszedetten beszélni kezdett. – Azt kérem, hogy légy velem. Amikor eltávolodom, hozz vissza a jelenbe. Amikor túl elfoglalt vagyok, emlékeztess, hogy mennyire hozzád tartozom. Akarlak téged, El és meg akarom találni az egyensúlyt.

Hogy akarta megtalálni az egyensúlyt, amikor azzal töltötte ezeket az éveket, hogy utánam koslatott, aztán hetekig bezárkózott a szobájába? Egyszerre egy dolgot kell megtenni. Én tudtam ezt, csak ő nem akarta elfogadni.

– Ez nem fog működni – suttogtam. – Nem lenne tartós, Aston.

– Ezzel a hozzáállással nem is.

– Ez az igazság.

Legyőzöttnek és kétségbeesettnek tűnt. A térde előre-hátra ringott és láttam, hogy mozognak a kerekek a fejében.

– Akkor én maradok – mondta végül. – Maradok és veled leszek.

– Ne legyél nevetséges…

– Szóval akkor mit szeretnél? Azt akarod, hogy fogadjam meg apa tanácsát, ahogy azt meg is próbáltam? Azt akarod, hogy külön legyünk és szenvedjünk egymás után? Azt várod el, hogy ottmaradjak, és hogy nyugodjak bele, hogy végül másba leszel szerelmes?

– Nincs senki más.

– Minden ellenem szól. Annyira kibaszott gyönyörű vagy, vicces vagy és csak… egyszerűen csodálatos, El, arra vagy ítélve, hogy egy egész csapat férfit magadhoz vonzzál. Ezt a kockázatot nem vállalom.

Frusztráltam sóhajtottam.

– Nem használhatod a számokat az élet minden terén, Aston. Nem így működik. Nem tudod mi fog történni.

– De igazam van, tudom jól. Így összecsomagolok és visszajövök, hogy veled lehessek, és így megoldjuk, hogy működjön…

– Nem! – kiáltottam teljes erőből. A fene egye meg, nem értette? – Nem dobhatsz el mindent, Aston! Neked az a sorsod, hogy kijuss innen, és kezdj valamit magaddal! És nem fogok ott állni melletted és hagyni, hogy beérd kevesebbel is! Az olyan lenne, mintha azt nézném, ahogy visszafelé fejlődsz. Nem tehetjük. Én kibaszottul össze vagyok zuhanva, Aston. Dühkezelési problémáim vannak és depressziós vagyok. Teljesen céltalan vagyok most, és rettegek attól, hogy téged is összetörlek. Elzárva lenni egy olyan városban, amit nem ismerek, az lenne utolsó egészséges dolog a számomra most.

Fájdalmasan hosszú ideig rázta a fejét. Legyőzött volt. Láttam a szemeiben. Legyőzött volt és ez megölte őt.

– Szóval akkor ennyi? – kérdezte. – Akkor külön utakon folytatjuk.

Másfelé néztem.

– Mi… éljük az életünket, Aston.

– Én sikeres leszek, felépítek egy birodalmat, míg te itt ragadsz ebbe a szennyfészek városban. Ez igazságos szerinted?

– Valójában, igen, az, Aston. Úgy hangzik, mint az élet.

Oldalra döntötte a fejét.

– Annyira csalódást okoztál tudod? Gyenge vagy. Gyenge, mert nem próbálod meg.

– Erős vagyok, mert elengedlek, hogy éld az életed – válaszoltam határozottan és ránéztem. – Lehet, hogy egy nap nem leszel ennyire kibaszott önző és felfogod ezt.

– Nem vagyok önző, amiért akarlak téged. Életemben először, egy kibaszott idióta vagyok, amiért akarlak, El. Távol kellett volna maradnom. Apa életben lenne. Téged egy ideig beszippantott volna a dühöd, de több, mint valószínű, hogy egy idő után továbbléptél volna. Minden rendben lett volna, és akkor most nem lennék itt azzal próbálkozva, hogy meggyőzzelek, hogy légy velem, és nem hallgatnám azt a szart, amit be akarsz magyarázni nekem a külön útjainkról.

Felállt és lassan felém lépdelt. A tekintete hideg volt, hidegebb, mint valaha. Meg sem mozdultam, ahogy közelített. Annak ellenére, hogy a szavai az elevenembe vágtak, csak álltam ott és vártam.

– Köszönöm, hogy összetörted a szívem – suttogta, a lehelete az arcomat súrolta. – Békén hagylak és megadom azt, amit akarsz. De ezzel elbaszok mindent, Elise. Bezárom az ajtót és soha többet nem fogom kinyitni.

A szemem forgattam, annak ellenére, hogy ő mennyire komoly volt.

– Ne tégy olyan ígéretet, amit nem tudsz betartani.

– Azt hiszed, nem gondolom komolyan?

– Azt hiszem, hogy meg akarsz bántani, és hogy jövő héten újra itt leszel, megdugsz engem, a karodba zársz, és kérlelsz, hogy legyek veled.

– Valóban?

– Megszállottan akarsz engem.

– Baszódj meg, El.

– Ja, ahogy mondod, és te is tudod, hogy ez az igazság. 

– Tudom, hogy a megszállottad vagyok, pont annyira, mint te az enyém. És szeretjük egymást.

Felhördültem és elmentem mellette. Csak folytatni fogja a veszekedést. Addig nem hagyja abba, míg nem győz. Tudtam. Ő is tudta. De miért nem adtam meg magam már most?

– Nem fogok elmenni veled, miután befejeztem a gimit – mondtam neki. – És ez végleges. Lépj túl ezen.

– Nem.

– Mi a francért nem?

– Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy elengedjelek.

– Nem engednél el! Nem megyek sehová! Itt leszek, rendbe hozom az életem!

Megint odajött hozzám, a pillantásával hallgattatott el. Már nem volt hideg. Határozott volt és a határozott Aston, mindig bajt jelentett.

– Azt akarod, hogy nélküled fejlődjek. Azt akarod, hogy kezdjek valamit magammal nélküled. Egy nap sikeres leszek, és lesz munkám, és a világ minden ideje a rendelkezésem fog állni, és te nem leszel ott velem ezen az úton. Ettől az egész élmény értéktelen lesz, Elise. Ha egymás mellett maradunk, legyőzve mindent, és megpróbáljuk, akkor együtt éljük meg ezt az egészet, a jó és rossz napokat, a mély pontokat és a szárnyalást. Jobb, mint külön lenni, és csak akkor lenni együtt, amikor elrendeztük az életünket. Én nem akarom ezt. Azt akarom, hogy együtt teljesedjünk ki és sikeresen jöjjünk ki ebből. Minden külön töltött idő, elvesztegetett idő.

Meggyőző beszédet tartott, de én is makacs voltam és határozott, és az, hogy rá terhelem a szarságaimat, önzőségnek tűnt.

– Nem – mondtam élesen –, nem megyek sehová.

– Miért? – követelte fáradtan.

– Anyának szüksége van segítségre…

– Fejezd be a kifogáskeresést! – kiáltotta hirtelen, összeszűkült szemmel és fújtatva. – Mondd meg miért!

A testem megállíthatatlanul remegett.

– Anyának tényleg szüksége van rám…

– Hagyd már abba ezt a szöveget anyáról, Elise. Együtt van Adriannal, rendben? Elmondta nekem.

Elámultam.

– Mi van? Mikor…

– Tegnap este mondta el, és vigyázni fog anyára. Megígérte, miután elmondtam neki, hogy el akarlak vinni innen.

Nem válaszoltam. Megrázta a fejét és fel-alá járkált a szobában, úgy nézett ki, mint aki meg akar fojtani. Társulnia kellene a klubhoz. Én is néha meg akartam ölni magam.

– Félsz – mondta. – Tudom, mit érzel, mert én is ezt próbáltam legyőzni az elmúlt hét hónap során. Tudod mire jöttem rá végül? Soha nem fogod legyőzni a félelmet, El. Csak meg tanulsz élni vele. Minden nap szembenézel vele. Szembenézel az ismeretlennel, a veszteség esélyével, és megtanulod elviselni. Mindent megtehetünk, amiről eddig beszéltünk. Táncolhatsz és bárhol megtalálod az életutad, de én ott akarok lenni ezen az úton veled.  –  A hangja megtört, megállt, és rám nézett. A szemei vörösek voltak az el nem sírt könnyektől. Megölt ezzel a tekintettel. – Megtehetjük, míg hiszel benne és míg akarod. Gondolkodj el rajta, El.

Megfordult és kiment a szobából. Tuck várt rá, majd besurrant, és körülöttem sündörgött, az orrával bökdösött. A földre rogytam, és a karomba vettem őt, miközben meredten néztem ki a szobából, lelkemben vihar dúlt és igen…, valóban féltem.