20-21. Fejezet

20.    Fejezet

Elise

Fordította: Shyra

Tudod, hogy a pörgősökből válik a macskás néni, amikor már elveszítik a reményüket, miután időről időre nagyon megégetik magukat a hülye férfiakkal, akik kitépik a szívüket és az öklük közé szorítják őket? Ne habozz a szörnyű képek fölött. Mert a lényeg, hogy én is ilyenné váltam.

Először is, összebarátkoztam egy hajléktalan narkóssal. Tudom, tudom. Elment az eszem.

Hétvégente, mielőtt mentem volna a paintball pályára dolgozni, sétálgatni kezdtem a tó partján. A víz szép emlékeket elevenített fel bennem. Közelebb hozta hozzám apát, és az emlékét annak, ahogy Astont úszni tanítottam.

Mielőtt Tuckra rábukkantam a bokrok között, beszéltem a haverjával Rayjel. A sétányon ült és kenyeret dobált a madaraknak, egyszer megálltam és azt mondtam: – Tudod, hogy ott van egy tábla, amin az áll, hogy a madarak etetése tilos?

– Hol? – kérdezte betépve a spanglitól, ami a kezében volt.

– Közvetlenül melletted. – A két méterre lévő táblára mutattam, amit ő eddig valami szélfogónak használhatott, és felolvastam:

NE ETESD A MADARAKAT ÉS GALAMBOKAT. Mert a galambok nem tartoznak a madár kategóriába? A táblát biztosan pénteken készítették.

A galambok és madarak etetése mesterségesen gerjeszti a populációjuk növekedését, ami a természetes élőhelyükre rossz hatással van. NE ETESD A MADARAKAT ÉS GALAMBOKAT!

Ray ránézett a táblára, majd rám. Nem olvasta el. – És tenni fogsz valamit emiatt ellenem?

– Nem.

Visszafordult, sértette a jelenlétem, és folytatta a galambok és madarak etetését. Magára hagytam azután az első nap után, de minden hétvégén visszamentem, és ő ott volt, vagy kenyeret dobott a vízbe a kacsák számára, vagy a parton volt és a galambokat/madarakat etette. A negyedik alkalom után egy tasak kenyérrel jelentem meg. Odaadtam neki, és elmenni készültem, amikor megszólalt. – Megetetheted őket azzal, ha akarod.

Körbepillantottam, azokra az idős emberekre, akik elmentek mellettünk, furcsa kifejezéssel bámultak minket. Ezer év óta, most először, egy fikarcnyit sem zavart. Leültem Ray mellé, és kenyeret dobálgattam a kacsáknak, teljesen tudatában voltam annak, hogy ez milyen rosszat tehet az egészségüknek. Vajon a kacsa-gyilkos rosszabb, mint a testvér-baszó? Hezitáltam a gondolaton, és úgy döntöttem leteszem magam mellé a tasakot. Amikor otthagytam őt aznap, otthon rákerestem, és a kenyeret kicseréltem zabkekszre. A zabkekszek mindig tönkre mentek a szekrényemben, pont, mint a banánok.

Megtudtam egy keveset Rayről. Nem voltunk beszélő viszonyban, ezért kevés infó állt a rendelkezésemre. Csak 23 éves volt, fekete göndör haja volt és koszos arca. Drogfüggő volt. Nem én tettem be ebbe a kategóriába, ő mondta el egyszer. – El kell mennem, venni egy kis kokót. Add oda a kenyeremet a madaraknak, megtennéd?

Bólintottam és ő elment. Amikor visszajött, teljesen be volt tépve, és dohányzott. Volt pofája megkérdezni, hogy tudnék-e neki adni egy kis aprót.

– Nem, Ray – sziszegtem –, nem adok neked aprót. Legyél tiszta.

– Baszd meg, Eldorado.

– Elise vagyok.

– Tök mindegy.

Összehúztam a szemem. – Az a szar kinyír téged.

– Jó.

Kicsit megdöbbentem a hangjától. Úgy tűnt, tényleg komolyan gondolta. – Mit értesz jó alatt? Meg akarsz halni?

– Senkit se érdekelne.

– Nincs családod?

– A bandám a családom.

– A bandádban az emberek szintén hajléktalanok?

– Ja.

Összeszorítottam a számat. – Mi van az igazi családoddal? Mi történt velük?

– Bántalmaztak, úgyhogy elszöktem apámtól. – Apjától. Fájt a szívem a galambetető, hajléktalan barátom miatt. A válasza annyira tárgyilagos volt. Se több, se kevesebb. Egy tökéletes válasz.

– Sajnálom – motyogtam.

Vállat vont. – És mi a te történeted?

– Dugtam a testvéremmel.

– Szép.

– Nem a vérszerinti testvérem.

– Nem ítélkezem.

Kiszakadt belőlem egy nevetés, amikor vicces fejet vágott. – Mindenki rólam beszél. Meghalt az apám, és én valahogy elveszítettem az eszem. Aston – a fogadott testvérem – cserbenhagyott.

– Aú.

– Ja.

– Részvétem az öreged miatt.

– Kösz.

Ez volt a beszélgetésünk vége. Ez volt a legtöbb, amit valaha beszéltünk. Egy kicsivel később magára hagytam, amikor rájöttem, hogy elkések munkából. Lefelé sétáltam a strandon, amikor valami feketeséget láttam befutni egy bokorba. Először azt hittem, hogy egy nyúl. Valamilyen oknál fogva, odasétáltam a bokorhoz, és ott álltam pár pillanatig.

– Hahó? – kérdeztem, mint egy hülye. Arra számítottam, hogy a nyuszi visszaköszön?

Meglepetésemre egy fekete szőrös állat bukkant elő a bokorból, és a lábamhoz dörzsölte magát. A szőrös fej felnézett rám és nyávogni kezdett. Szerelem volt első nyávogásra. Letérdeltem és megsimogattam a bolyhos fejét. Apró macska volt, a méretéből ítélve még kölyök, és csupa csont és bőr. Éreztem a gerincét, ahogy a fejétől a faráig végighúztam a kezem.

– Kóbor állatka vagy – motyogtam, ahogy megnéztem a nyakörv nélküli nyakát.

Körbenéztem, azon gondolkodva, hogy ebben a helyzetben mit tegyek. Nem most először láttam kóbor állatot. Mindig csak elhaladtam mellettük, ezek mellett a kis lények mellett, akik mindig magukat védték meg. Amikor újra a lábamnak dörzsölődött, és dorombolni kezdett a tenyerem alatt, tudtam, hogy mit szeretne. Egy kis ételt. De én sokkal többet, akartam neki adni, mint egy kis étel.

A karomba fogtam és elindultam vele haza. Aztán beteget jelentettem a munkába, és felugrottam egy buszra, hogy elmenjek a legközelebbi állatorvoshoz, és feláldoztam a megtakarításaim nagy részét a kis nőstényre.

A kis nőstényről kiderült, hogy kis kandúr volt, és 9 hetes volt és iszonyatosan alultáplált. Megkapta a szurijait és egyeztettünk egy időpontot az ivartalanításra (Istenem, olyan sértőnek hangzott ez a szó).

Azután vettem egy cica hordozót, egy almos tálat, almot, ételt, és egy kaparófát. Egy újabb ütést mértem a már így is egészségtelen számlámra. Amikor hazaértem, adtam neki egy puha takarót, amire ki is dőlt egy hatalmas tál kaja után.

*

A nevéről következő nap döntöttem. Kihagytam az iskolát, hogy a napot az új bolyhos barátommal töltsem. Megfürdettem, ami meglepően könnyen ment. Nyitott szájjal a folyóvíz alá dugta a fejét. Ez volt a legfurcsább benne. Azt hittem a macskák utálják a vizet. Miután már nem olyan szaga volt, mint egy kukának, becsavartam egy törölközőbe és levittem, amikor épp csengettek.

Kinyitottam az ajtót, félig vizesen, és a két idős emberre ámultam, akik egy Bibliát szorítottak a mellkasukhoz. Hatalmas mosolyt villantottak rám, de a tekintetük mindentudó volt. Tudták, hogy ki vagyok, és én azon gondolkodtam, hogy vajon Becky küldte-e őket, aki épp most öntözte a kertjét a szomszédban, miközben utánunk leselkedett.

– Hello! – csacsogta a nő, akinek a biblia volt a kezében és fura haja volt. – Awww, és ott van a kis szőjös bajátod, bebújva a kajodhoz! Awww, hát nem édes, Howard?

Howard a mellkasomat bámulta és horkantott egyet. Ezalatt oldalra fordultam, ezzel is megvédve a kis állatkát a”bajátom” becézéstől.

– Mit akarnak? – kérdeztem óvatosan.

– Ezt a könyvecskét akarjuk neked adni – fordult vissza a nő felém, átnyújtva nekem. Jézus volt a borítón, kék szemekkel és szőke hajjal (jóóó), és a tetejére írva: TÉGED MEG KELL MENTENI?

Egy pillanatig csak bámultam a könyvecskét. – Uh, wow, köszi. Később megnézem.

– Kérem, tedd meg – folytatta a nő. – Soha nincs késő a megmentésre, amíg nincs túl késő.

Hunyorogtam. – Mmm, oké.

– Akarod, hogy bemenjünk és átnézzünk pár verset veled, amíg a kis angyalkád a karodban van? A kislányka álmosnak tűnik.

Még mindig megsértődve rosszallóan néztem rá. – Kisfiú. – Jézusss, már túlságosan védelmező voltam. Milyen szomorú.

– És nem – tettem hozzá. – Most eléggé elfoglalt vagyok. Majd később leszek megmentve.

Mielőtt válaszolni tudtak volna, becsaptam az ajtót és ledobtam a könyvecskét a küszöbre. Aztán bementem a nappaliba, a kis barátom még mindig a karom alatt rejtőzött, és letérdeltem a kaparófa elé. Szépen elsétált a kaparófa mellett és egyenesen a bőr kanapéba mélyesztette a körmeit. – Nem – szóltam rá. – Nem oda! – Felemeltem és rátettem a fa tetejére. Leugrott és elkezdte rágcsálni a pár méterrel odébb lévő művirág leveleit. A kurva életbe, felpattantam és elhoztam onnan. Ez egy nehéz menet lesz. Annyira kis buta volt.

Visszaültem a szőnyegre és néztem, ahogy lerombolja a szobát. Újra belemélyesztette a körmeit a kanapéba, de csak legyintettem és hagytam, tegyen, amit akar. Végül elindult felém, és rám mászott, mintha valami lábtörlő lennék. Normális volt ez? A melleimen egyensúlyozott, és a nedves orrát az enyémhez dörgölte. Hallottam, ahogy dorombol, és nevetni kezdtem, ahogy tovább dagasztotta a nyakam.

– Áuu! – szisszentem fel, és megrándultam alatta. Elveszítette az egyensúlyát és a földre zuhant. Bocsánatot kértem tőle, ő meg felállt, megrázta a fejét, és újra körbe járt a szobában. Meglepően nyugodt volt. Egy macska, aki szerette a vizet, aki szeretett bebújni a karom alá, gyorsan magához tért, miután fejre érkezett. A legfontosabb, hogy visszajött hozzám, a hónaljamhoz húzódott, és elaludt.

– Olyan vagy, mint én – mondtam neki.

Tuck-nak neveztem el, mert… nos, mert szeretett összegömbölyödni az oldalamon éjjelenként. De kibaszott drága gombolyag volt ő, mert 400 dollár, puff eltűnt egy nap alatt.

*

Tuck elvonta a figyelmem a dolgokról. Ő volt a tökéletes férfi. Szeretetet adott, amikor magányos voltam, és a bort egyenesen az üvegből ittam. Nézte a Sherlockot velem, és ódákat hallgatott meg arról, hogy milyen kibaszott dögös Benedict Cumberbatch. – Szeretnéd, hogy gyereket szüljek neki? – kérdeztem Tuckot. Dorombolva hozzám nyomult. – Kösz, szerintem te is király vagy.

Kivittem magammal sétálni és ő soha nem ment el messzire. Pórázt is tehettem volna rá, de nem tetszett az ötlet, hogy a nyakánál fogva rángassam. Reggelente felébresztett, amikor ott volt az ideje, hogy suliba menjek és az ébresztőóra nagyon bosszantotta. Megvédett éjjelente az ablakomnak csapódó ágaktól, mert morgott és megtámadta az ablakot.

Madarakra is vadászott és tetemüket odahozta a lábamhoz. Ez volt a legaranyosabb dolog. Soha nem éheznék, ha egyszer gusztusom támadna a madarakra. Megdicsértem érte. Játékokat vettem neki és olyan horribilis árú prémium tápokat, amelyekre az organikus szó volt írva és tenger fuvallat volt az elejére írva. Azon is elgondolkodtam, hogy szerzek neki egy játszótársat, de iszonyatosan domináns volt, és már csak a látványa egy másik macskának kihozta belőle a legrosszabbat, és folyton neki támadt a szúnyoghálónak. Már hármat kellett kicseréltetnem Adriannal, ebben a hónapban.

– Tud anyád Tuckról? – kérdezte, miközben szerelt.

– Lehet – válaszoltam közömbösen. – Még nem mondott semmit – soha nem mondott semmit.

Nem tűnt boldognak a válaszomtól, de nem mondott semmi, csak lehajolt és megsimogatta a macskát. Tuck ráfújt és megtámadta a kezét.

Oh, az idegeneket sem szerette.

Eljutottam arra a pontra, hogy társas lényből, egy magányt kedvelő lány lettem. Azelőtt soha nem bírtam ki, hogy ne beszéljek valakivel, főleg nem napokig. Most, akár hetekig is bírtam, amíg beletemetkezhettem egy könyvbe vagy nézhettem a Star Warst.

Ki voltam én?

Nem tudtam, de kezdtem egy kicsit megszeretni ezt a valakit.

Az a kár, hogy ahogy jött úgy el is ment.

21.    Fejezet

Elise

Fordította: Shyra

Ürességre ébredtem. Nem éreztem palacsinta illatot a szobámba bekúszni. Nem hallottam lépéseket a szobám ajtaja előtt, vagy suttogást arról, hogy kinek milyen napja lesz. Tizennyolc éves lettem és senki nem vette észre. Nem panaszkodtam. Megszoktam, hogy láthatatlan vagyok, és nem reméltem, hogy egy olyan dolog, mint a szülinapom hirtelen megváltoztatná anya és Aston hozzám való viszonyát.

Kimásztam az ágyból, lezuhanyoztam és hagytam, hogy a levegőn száradjon meg a hajam, azután belebújtam egy meleg hópelyhes leggingsbe, fekete pulcsiba és egy mintás téli kabátba. Megetettem Tuckot, aki kinyávogott a szobából. Nem cirógattam meg úgy, ahogy általában szoktam, főleg azért, mert elég mélabús voltam, és ő valószínűleg megérezte rajtam.

– Bocs, kis haver – szabadkoztam. – Csak nem érzem valami fényesen magam.

Elvettem a nagy barna táskámat, lementem, és megettem a müzlimet. Utána felálltam, betettem a mosogatóba a tálkát, és elhagytam a házat. A vállam fölött hátra néztem, és megpillantottam Tuckot az ablakban, nézte, ahogy távolodom. Mancsát az ablakhoz nyomta, és én megrándultam, amikor láttam, hogy a mancsával kiszakítja a hálót. Még egy, amit ki kell cserélni.

A dermesztő téli hidegbe mentem ki a buszmegállóhoz, leültem a padra és vártam. Az enyhe szellő elkezdett felerősödni, végigsöpört az arcomon, csipkedve, míg el nem zsibbadt. Elise feljavított kiadása eltűnt. A mai nap kemény lesz, és éreztem, hogy kezdek összeroppanni. Az a sok negatív érzelem, ami eddig felgyűlt bennem, mérgező ujjakkal kezdte szorongatni a torkomat, próbált lerántani a mélybe.

Néztem, ahogy autók hajtanak el mellettem, és másra sem tudtam gondolni, csak az apámra, és amit tett volna értem és nekem ma reggel. Milyen meglepetéssel készült volna? Láttam az arcát, a kék szemeit, a hatalmas mosolyát és a görbe fogait.

Egy pillanat múlva, megtörtem.

Lenéztem a földre és zokogni kezdtem a kibaszott padon. Régóta nem zokogtam ennyire, de ezt már előre tudtam, hogy jönni fog, és semmi értelme nem volt küzdeni ellene. Ez egy olyan rohadék bőgés volt, amitől elkenődik a rimmeled és úgy folyik tőle az orrod, mint a csap. Rázkódott a vállam, ahogy kiadtam magamból mindent, lehunytam a szemem, ahogy az eső továbbra is áztatott, a cseppek egyre nagyobbak lettek, csontig hatoltak. Passzolt hozzám, szüksége volt erre a testemnek, hogy olyan nyomorultul legyen, ahogy belül éreztem magam.

Aztán az eső hirtelen megállt, és rögtön arra gondoltam, hogy ez furcsa, mert még mindig hallottam a hangját magam körül. Amint kinyitottam a szemem, egy pár fekete csizmát láttam. Gyorsan pislogtam, és lassan felemeltem a tekintetem, ami egy farmerbe bújtatott magas férfi testre esett, majd egy barna bőrkabátra, széles vállakra, és egy együtt érzően mosolygó arcra.

Pislogtam. Gyönyörű arca volt, és mélybarna szemei.

Doktor Crowe.

Egy ernyőt tartott fölénk, majd felém nyújtotta.

– Tessék – mondta. – Tied lehet az ernyőm.

Csak bámultam rá egy pillanatig. Felismert? Biztosan nem. Hónapok teltek el, mióta összevarrta a kezem, és több száz páciens fordult meg azóta nála. Megráztam a fejem.

– Semmi értelme, máris szétáztam, de azért, köszönöm.

Újra a betonra fordítottam a figyelmem, arra várva, hogy elmenjen. Meglepetésemre, leült mellém a padra, eltakarta a fejem az eső elől. Megdermedtem, ahogy kényelembe helyezte magát, olyan közel ült, hogy egyik oldala hozzám simult. Tudtam, hogy azért csinálja, hogy mindketten védve legyünk az eső elől, de akkor is… Mi a fasz?

Egy kicsit ideges lettem. Egyedül akartam sírni, és most a tervem felrúgta ez a férfi, aki egy kibaszott úriember akart lenni. El kellett volna vennem ezt a ronda ernyőt.

Pár percig nem beszéltünk. Tekintetem továbbra is a földre szegeztem, annak ellenére, hogy égetett a vágy, hogy ránézzek. A kezére néztem, amit a combján nyugtatott. Hosszú ujjai voltak, apró sötét szőrök voltak az ujjpercein, és ezek az ujjak varázslatosan dolgoztak, amikor helyre rakott engem. Egy kulcscsomót forgatott a kezében, és feltűnt, hogy kocsikulcs is van rajta.

– Miért csinálja ezt? – kérdeztem, és utáltam, hogy a hangom durván csengett. Nem annak szántam. Csak arra lett volna szükségem, hogy kibőgjem magam és ő most meggátolt ebben.

– Megbántalak azzal, hogy szárazon tartalak? – kérdezte, vigyorgott, ahogy a zavarodott arcomra nézett.

– Nem kell szárazon tartson. Látom a kocsikulcsát. Mehet, amerre dolga van. Jön a busz pár perc múlva és velem minden rendben lesz.

Tekintete az arcom fürkészte, aztán megszólalt.

– Van egy hosszú listám minden féle rosszról, ami biztosíték arra, hogy első osztályú jegyem van a pokolba. Nem szeretném, hogy az is köztük szerepeljen, hogy elmentem egy szép lány mellett, aki a buszmegállóban sírt, miközben szakadt az eső.

Ránéztem. Ez most komoly? És miért esett jól, hogy szépnek nevezett? Nagyon hosszú idő óta nem hívott senki szépnek. Nem voltam a figyelem központjában (legalábbis jó értelemben) már nagyon, nagyon hosszú ideje. Azóta… Aston óta, és ebben a pillanatban gyűlöltem őt.

– OK – suttogtam végül, elég esetlenül. – Nos, köszönöm… azt hiszem.

Lassan elmosolyodott, és Istenem, különösen dögös volt. Nem mosolygott így a kórházban. Ugyanakkor tudtam, hogy nem igyekszik dögösnek lenni. Ez a pasi alapjáraton ilyen volt. Biztos voltam benne, hogy még a zokogása is egy szívdobbanás alatt felizgatna egy lányt.

– Szívesen – mondta.

Szívesen. Gúnyolódtam. Túl laza. Szégyellje magát.

– Folytathatod a sírást, ha szeretnéd – tette hozzá. – Tudom, hogy mennyire fontos, hogy mindent kiadj magadból, szóval vedd úgy, hogy itt sem vagyok.

– Attól félek, elrontottad a pillanatot – forgattam a szemem.

– Azt reméltem, hogy azt mondod, hogy jobbá tettem.

Ahogy kimondta, elmosolyodtam. A fene egye meg!

– Ah, sokkal jobb – folytatta lazán, tekintete a számra esett. – A nevetés jobban illik önhöz, mint a sírás, Miss Wright.

Tágra nyíltak a szemeim, és a mellkasom olyat tett, amit rég óta nem.

– Emlékszel rám.

– Persze, hogy emlékszem. Nehezen felejthető egy fejszeforgató faaprító, méghozzá tüzes temperamentummal.

– Igen, én… bocsánat amiatt – mondtam elpirulva.

– Nincs miért. Egy nehéz időszakon mentél át, és látom, hogy a legrosszabb részén még nem jutottál túl.

– Egy ideje már nem tör rám így a zokogás. A mai nap különleges.

– Mondd el, mi a baj.

Ránéztem, melegség öntöttel, ahogy megéreztem az irányomba áradó aggodalmat. Nem voltam hozzá szokva, hogy valaki törődik velem, egy ideje nem. Természetesen a szívem azonnal érzékelte. Nagyon nyeltem és vállat vontam.

– Semmi.

– Te épp nagyon messze vagy a semmitől, Elise. Add ki magadból, hogy a napod jobb legyen.

Istenem, még a keresztnevemre is emlékszik. Megnyaltam az ajkaimat, ízlelgetve a szavait. Ez volt a legfurcsább találkozás az életemben, de kétségbeesetten vágytam a figyelemre, nem tudtam visszatartani a szavakat, amelyek kicsúsztak a számon.

– Ma van a szülinapom – mondtam csendesen. – Apám tavaly nyáron meghalt, és nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy vajon milyen meglepetéssel készült volna mára.

Bólintott. Fura volt. Nem volt szomorúság a szemében, inkább kíváncsiság. Jó érzés volt, hogy nem sajnálkozott, és hogy nem ítélkezett. Az arcom nézte, ahogy beállt közénk a csend, én visszanéztem rá, és azon gondolkodtam, hogy vajon, miért érdeklődik ennyire.

– Mindent tudok a veszteségről – mondta csendesen. – A fájdalom nem múlik el, de idővel könnyebb lesz.

– Nem mindenkinek – válaszoltam. – Az anyám… még mindig össze van törve. Dolgozik, és otthon van, de valójában nincs is itt.

– Jó kapcsolatban voltak?

Nagyot nyeltem.

– Nagyon jóban.

– A fél életét elveszítette egy szempillantás alatt. Több időre van szüksége, hogy gyógyuljon – mondta lágyan.

– Azt hiszem így van. – Az órámra pillantottam, és feltűnt, hogy mennyire késésben van a busz. Újra ránéztem. – Tényleg nem kell itt lenned. Biztos vagyok benne, hogy máshol kell lenned, például a kórházban.

Mosoly jelent meg a szája szegletében.

– Ma nem vagyok a kórházban. Egy könyvesboltban leszek, félutcányira innen. Az anyámé a bolt, és kisegítem, amikor tudom. Egy kicsit el fogok késni, de az élet megy tovább. Nem minden nap beszélgetek egy széplánnyal a buszmegállóban.

A francba. Tényleg? Megpróbált flörtölni velem? Nem úgy tűnt. Olyan lezserül mondta, olyan természetesen. És én elpirultam. El tudod hinni? Elpirultam!

– Nem azért mondom ezt, hogy kedves legyek – magyarázta egy rövid nevetés kíséretében. – És nem vagyok kétségbeesett sem.

– Ne aggódj, hiszek neked – válaszoltam. Egy férfi, aki így nézett ki, mint ő, messze állt attól, hogy kétségbeesett legyen.

– Teljes mértékben plátói a megjegyzésem. Fiatal vagy és nem áll szándékomban kihasználni téged.

– Nem vagyok annyira fiatal.

– Tizenhét voltál, amikor utoljára láttalak.

– Minden nőnek megjegyzed az életkorát, akit kezelésbe veszel? – kérdeztem.

– Nem, de bizonyos dolgokat megjegyzek, az igazán gyönyörűekről. Én is ember vagyok.

– Nos, amint már mondtam, ma van a szülinapom, Dr. Crowe.

– Hívj Haydennek.

– Tizennyolc vagyok, Hayden.

– És én túl idős vagyok hozzád – mosolygott melegen.

– Ahhoz nem, hogy beszélgessünk.

– Gyerek vagy még.

– Úgy mondod, mintha negyven éves lennél. Egy kicsit ijesztő.

Kuncogott.

– Nem, de majdnem egy évtizeddel vagyok idősebb.

– És? – vontam meg a vállam. – Ez nem jelent semmit.

– Nekem karrierem van és neked, mi? Fősuli?

– Gimi – haraptam az alsó ajkamba.

Megfeszült a teste, de lezser maradt.

– Gimi. Azta. Na, látod. Az emberek gyorsan azt feltételeznék, hogy semmi közös nincs bennünk.

– Az emberek túl sok jelentőséget adnak a kornak. És kibaszottul tudnak ítélkezni. A picsába a rendszerrel. Befejeztem vele.

– Annyira, hogy újra felvedd a fejszét?

Félrenéztem.

– Az más volt. És csak megjegyezném, hogy azóta kézbe sem vettem a fejszét. Megérdemlek némi dicséretet ezért.

– Gratulálok.

– Köszönöm.

– Egy megváltozott fejszeforgató.

– Egy egész ilyen csoport van. Fejszeforgató anonim klub. Sötét sikátorokban bújunk el, és a régi szép napokról beszélünk, amikor szétvertünk mindent.

– Remélem nem embereket.

Komolyan néztem rá.

– Talán.

Egy pillanatig rám bámult, majd nevetésbe tört ki. A nevetése ragályos volt, azon kaptam magam, hogy én is nevetek. A Bomer hasonmást meg kellett becsülni.

– Bajt jelentesz – mondta vidáman.

– Én igazán nem – válaszoltam komolyan, de még mindig mosolyogva. – Azzal, hogy beszélgetünk, még nem kockáztatod, hogy visszaváltozok fejszeforgatóvá.

– Egyáltalán van ilyen szó?

– Kit érdekel?

A kulcsával kopogtatott a kezén, miközben figyelt engem. Percek teltek el, de meglepően nem volt kínos. Jó volt ezzel a pasival beszélgetni. – Idősebbnek nézel ki, mint amennyi vagy.

Felhúztam a szemöldököm és incselkedve válaszoltam: – Azt mondod, hogy gyorsan öregszem?

– Nem, de… ott van a szemeidben. Fulladozol.

Vállat vontam, és lenyeltem a torkomban keletkezett gombócot. – Nem volt könnyű, de rendben leszek.

Várt egy pillanatig. – Táncos voltál.

Ledermedtem. Ijedten bámultam rá. – Titokban követ engem, Doktor Rémisztő?

Újra elmosolyodott és finoman megrázta a fejét. – Nem, de láttalak a stúdióban, amikor felvettem a húgomat.

– Ki a húgod?

– Stephanie. Nem ugyanabba az osztályba jártatok, de egyszerre engedtek el titeket. Egyenesen mellettem mentél el mindig és a barátod vett fel.

Komoran sóhajtottam, és keserűen szólaltam meg: – Nem a pasim volt.

– Az ő baja. – Elhallgatott és a tekintete ellágyult, ahogy tovább bámult engem. – Még mindig táncolsz?

– Nem. – A válaszom gyors és szenvtelen volt.

– Miért nem?

– Akkor táncoltam, amikor boldog voltam.

– Talán újra boldoggá tenne.

– Nem. – Ez volt az utolsó szavam. A tánc egy másik élet része volt. Különben is, hülye hobbi volt. Jó voltam benne, de soha nem jutnék vele sokra. Nem voltak olyan munkalehetőségek, amihez a seggedet vagy a csípődet kell rázni. A tánctanárok legtöbbször fizetést sem kaptak ebben a városban. Magadnak kellett kitanulnod, ezért az álmom gyorsan szertefoszlott. A valóságban éltem, ami tele volt mocsokkal.

– Ez szégyenletes – mondta. – Harcolnod kellene azért, amit szeretsz.

– De mi van, ha elmennek? – A kérdés gondolkodás nélkül csúszott ki, és összerezzentem tőle.

– Nos, hogy is van az az idézet? Hagyod elveszni, amit szerettél, de ha visszakapod, akkor annak így kellett lennie[1].

Az alsó ajkamat harapdáltam, miközben a szavain gondolkodtam. – Mi van, ha az amit szerettem, az nem is szerelem, hanem sokkal inkább megszállottság?

A tekintete a távolba meredt. – Néha nem tudom mi a különbség.

– Válltál már valakinek a megszállottjává, Doki?

Felkuncogott, de a szemei csüggedtek voltak. – Szerintem mindenkinek van olyan ember az életében, akiről le kellett, hogy mondjon.

Fenébe is, szomorú volt. Egy szempillantás alatt, láttam a szemében, hogy mély, megtört érzések lesznek úrrá rajta. Aztán ez eltűnt, és az útra mutatott. – Szerintem megjött a buszod.

Követtem a tekintetét a busz felé, ami most fordult be a sarkon és közeledett. Csalódás futott át rajtam. Szerettem volna még néhány percig vele lenni.

Néha az első találkozáskor tudod valakiről, hogy jól ki fogsz vele jönni. Egy hullámhosszon van veled, mintha egész életetekben ismertétek volna egymást. Ez a fickó ilyen volt. Megnyugtató és barátságos volt. Olyasvalaki volt, akivel egy nehéz nap után, megoszthatod a szarságokat. Tetszett ez az érzés.

Plusz, káprázatosan nézett ki. Minden lány dögös barátot akar. Egy olyat, akivel csak együtt lógsz és dugsz minden szakításod után, vagy kisírod magad a karjaiban miközben simogatja a hátad és szörnyű vicceket mesél.

Igen, szükségem volt egy ilyenre.

Összeszedtem a táskám, miközben ő még mindig védett az esőtől, egy kibaszott úriember volt, meg minden. Visszapillantottam rá és elmosolyodtam, felkészültem rá, hogy viszlátot mondjak, amikor hirtelen megfogta a kezem. A bőre meleg és puha volt. Egy pillanatra meglepettségemben megfeszültem, amikor az ujjaimat gyengéden az esernyő fogantyúja köré fonta.

– Vidd magaddal – mondta nekem, és kilépett az esőre. – Neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem.

– Köszönöm – mondtam, és még elidőztem egy pillanatig.

Fogaival végigkaristolta az alsó ajkát, ahogy szemeivel végignézett az arcomon. – Fejtörést okozol nekem, Elise, és ez nem normális. Te istentelenül gyönyörű vagy, tudod?

Még ha tudtam is, nem gondoltam, hogy ekkora örömöt fogok érezni, amiatt, hogy bókolt nekem.

A szám tátva maradt. – Köszön…

– Boldog szülinapot – vágott közbe.

A buszajtó kinyílt, és a sofőr kiordibált, hogy siessek. Felléptem, beolvastam a buszjegyem és kibámultam az ablakon, ahogy elindultunk. Már gyalogolt, kezeit a barna bőrdzsekije zsebébe mélyesztette, fejét magasra emelte. Addig követte a szemével a buszt, amíg már látóhatáron kívül voltunk.

---

[1] Ha szeretsz valakit vagy valamit, akkor engedd szabadon. Ha visszatér hozzád, akkor a tiéd, ha nem, akkor soha nem is volt a tiéd. - Adam J. Jackson.