10-11. Fejezet

10.     Fejezet

Aston

Fordította: Jane

A falhoz nyomtam a homlokom és sóhajtottam. Hússzor kopogtattam. Húsz kibaszott alkalommal. Ez rekord volt. Soha nem hagyott lógva tíz éves korom óta. Igazán megsértettem őt.

Az én hibám volt. Megbántott. Szenvedett és én voltam az oka. A ragaszkodásom volt az oka.

Megcsókoltad a húgodat.

Felnyögtem és lemásztam az ágyról. Az egész el volt cseszve. Fel-alá járkáltam a hálóban, forrónak és mocskosnak érezve magam. Forrónak, mert kurvára fel voltam izgulva. Mocskosnak, mert be akartam rohanni oda, és újra megcsókolni őt.

Bassssza meg, azok az ajkak. Felnyögtem az érzések emlékére. Hajlékony. Nedves. Tökéletes. És ahogy a lábait körém fonta? A testem remegett, megálltam az ajtó előtt és a fába csapdostam a fejem. Én is sérült voltam. Nem lett volna szabad hagynom, hogy eddig fajuljanak a dolgok. Nem lett volna szabad kiszöktessem.

Önző.

Önző.

Önző.

Véletlenszerűen megfogtam egy tankönyvet és ledobtam a padlóra. Még a számok sem tudnának most rajtam segíteni.

Le van sújtva. Láttam a kínt a szemében, ahogy rákiabáltam. Végül, felismertem a félelmeimet. Valóban egy beszari voltam.

11. Fejezet

Elise

Fordította: Shyra

Amikor tini vagy és a szívedet kitépték a mellkasodból, a legtermészetesebb dolog, amit tehetsz ebben a helyzetben az, hogy megegyél egy tonna fagyit, elsírod a bánatodat a barátaidnak, miközben ők a hátadat simogatják, vigasztalnak és több száz másik dögös pasiról mesélnek, akikkel vigasztalódhatsz.

Sajnos nem volt fagyi a hűtőnkben (hacsak nem vesszük számításba azt az undorító áfonya sörbetet, amit utáltam). Nem volt több száz srác, aki érdekelt volna, és a legfontosabb, hogy nem volt olyan barátom, akinek ilyen horderejű titkot el tudtam volna mondani. A városban mindenki megtudná pár napon belül, hogy csókolóztam az örökbe fogadott testvéremmel. El tudsz képzelni egy ilyen pokoli helyzetet? Magam elé tudom képzelni: Látod azt a lányt ott? A lánya annak a csodás rendőrnek, de szerelmes a saját testvérébe, Debbie. Milyen szégyenletes! Az ördög a hatalmába kerítette. Az Úr legyen kegyes a kurva szívéhez!

Kiráz a hideg.

Senki nem volt Astonon kívül, akiben bízhatok, ez volt a kegyetlen tréfája a sorsnak. Azt az éjszakát követően az iskola után sok napot töltöttem bezárkózva a szobámban.

És akkor a suliról ne is beszéljünk.

Egy pár hét maradt hátra, és senkit (beleértve a tanárokat is) nem érdekelt. Mindenki szenvedett, és csak arra vártunk, hogy legyen már vége. Leszámítva, hogy rettegtem a nyártól, most, hogy Astonnal hadilábon álltunk.

Nem csatlakozott hozzám és Cindyhez ebédelni, azokon a napokon, amikor éppen nem volt a könyvtárban. Vagy azért maradt távol tőlem, mert tudta, hogy arra van szükségem, vagy ez egy újabb formája volt az elutasításnak. Bárhogy is volt, nagyon fájdalmasan érintett.

A mögöttünk lévő asztalnál ült a barátaival, úgy, hogy rálássak. Két falat között rám nézett, olyan átszellemülten vizslatott, hogy az volt az érzésem csontig levetkőztet újra és újra. Annyira elpirultam ettől és olyan kellemetlenül éreztem magam tőle, hogy pár perc intenzív bámulás után el kellett mennem.

Egyedül bolyongtam a folyósokon, észre sem vettem, hogy Aston követett néha. Akkor jöttem rá, amikor egyik nap kinyitottam a szekrényemet és kivettem egy csokit a kupacból.

– Már csak pár heted maradt – hallottam Deck hangját a hátam mögül. – Aztán a testőröd el fog tűnni, és nem leszel más csak Elise, a zseni seggfej nélkül.

Megfordultam, nagyot haraptam a Mars csokimból. A csoki a legjobb gyógyír az összetört szívre. Ha így folytatom, jövőre húsz kilóval több leszek és talán ez a faszfej is leszáll rólam akkor.

Deck egyedül volt, ott állt előttem, karjait összefonta a galléros pólója fölött. Beképzelt kis szarzsák. Azt gondolta, hogy lett belőle valaki, azért mert egy kicsit izmosabb lett és a kosár csapat tagja volt.

– Most komolyan, még mindig érzékenyen érint az, hogy elutasítottalak? – kérdeztem.

A pattanásos arca elsötétült.

– Kurvára nem utasítottál vissza, te kurva! Akartál engem.

– Akkor miért rúgtalak tökön?

– Azért, mert kibaszottul kérlelteted magad.

– Hmm – mormogtam, miközben rágtam. – Tudod én mit gondolok, Deck? Azt hiszem, lakozik benned egy erőszakos én, aki még mindig azért dühös, mert nem tudott megdugni akaratom ellenére. És most a farkad büszkesége még mindig annyira sérült, hogy meg fogsz fenyegetni, hogy megerőszakolsz, mivel az a férfi, aki eltörte a lábad, már nem lesz itt, hogy szétverjen újra.

Deck szeme kitágult.

– Mi a faszt mondtál?

Grimaszoltam.

– Oh, a francba, nem kapcsoltad össze a két esetet? Akkor te tényleg kibaszott sötét vagy, ugye?

Durván nekilökött a szekrénynek és a fájdalom végigfutott a gerincemen. Nekem nyomult, nagy szemei az enyémekre meredtek, miközben beszélt.

– Még pár hónap, Elise, és aztán megkapod a magadét, te kis incselkedő kis… Ahhh! – a feje hirtelen hátrarándult, aztán egy kar a nyaka köré tekeredett.

Remegve fújtam ki a levegőt, miközben néztem, ahogy Aston elhúzza őt tőlem, karjával erősen szorítva a nyakát. Megállt, előredőlt, szája Deck fülénél volt, miközben suttogott. Bármi is volt az, Deck szemei nagyra nyíltak a félelemtől.

– Mondd ki – hörögte Aston, miközben fojtogatta.

– Sajnálom – nyávogta Deck. – Soha többet nem szólok hozzád, egy szót sem.

Végül Aston elengedte és Deck elmenekült, figyelmen kívül hagyva a többi diák pillantását, akik végignézték a történteket. Az a sok pletykás seggfej csak popcornra és egy Michael Jackson dalbetétre várt ahhoz, hogy a jelenet tökéletes legyen.

Aston oda jött hozzám és gyengéden megérintette a karom.

– Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan.

Bólintottam, miközben a lábaimat néztem.

– Jól vagyok.

Az érintése erősebb lett.

– Soha többet nem fog zavarni téged.

– Mit mondtál neki?

Összeszorította a száját és megrázta a fejét.

– Nem számít.

Összefontam a karom és válaszra vártam. Úgy gondoltam ez lesz a legjobb alkalom, hogy megköszönjem neki, de aztán a visszautasítása jutott eszembe, és ettől elöntött a düh. De mégis meg kellett tennem. Helytelen lenne, ha nem tenném.

Még mindig a lábaimat bámultam, amikor csendben megszólaltam.

– Köszönöm.

– Mit mondtál?

Köhintettem, majd újra suttogtam.

– Köszönöm.

– Nem hallak.

A szemem forgattam, mert kihallottam a vigyort a hangjából, ezért felnéztem rá, keményen tartva magam.

– Megköszöntem, Aston. Ne akard, hogy újra kimondjam.

Bólintott, igyekezett visszafojtani a mosolyát.

– Szívesen, Elise. Érted bármit.

Értem bármit. Tényleg? Mert ha igen, akkor az a nyelv most újra a számban lenne, de neeem, én csak a testvére voltam.

Dühöngtem, a keserű gondolatok kavarogtak bennem, haragudtam rá és az „érted mindent” szar dumájára. Elléptem tőle, amitől a keze lecsúszott a karomról. Szemöldök ráncolva vette tudomásul a hideg viselkedésem.

– Biztos, hogy rendben vagy? – kérdezte, fogalma sem volt arról, hogy mit gondolok. – Úgy tűnt, hogy fájdalmat okoz neked, El.

Ránéztem egy pillanatra, a testem remegett a visszafojtott dühtől.

– Te okozol fájdalmat, Aston.

Bezártam a szekrényemet, és elrohantam onnan.

*

A szekrényes incidens óta egy hétig távol maradt tőlem. Nem volt nehéz, hisz alig volt ott általában is. A sulin kívül az egyedüli alkalom, amikor találkoztunk az a vacsora volt. Egymással szemben ültünk, és éreztem a tekintetét rajtam, míg én csak a tányéromra koncentráltam. A szüleim azt hitték, hogy csak valami miatt vitázunk megint, mint oly sokszor, ezért nem fokozták a kialakult feszültséget.

A hetedik nap után, feljött utánam a lépcsőn a szobámig, majd elkezdett szólongatni. Figyelmen kívül hagytam őt és továbbmentem, hogy becsukjam az ajtót, de a lábával eltorlaszolta az utat.

– Állj le – mondta kétségbeesetten – Elise, kérlek.

– Menj el!

– Csak beszélni akarok veled, arról, ami történt. Már majdnem eltelt két hét. Felfogtam, hogy haragszol rám…

– Fogalmad sincs, hogy mit érzek.

– El…

– Ha nem hagysz békén, sikítani fogok.

– Csak azt akarom, hogy rendben légy.

– Azt sem tudod, mit akarsz. Te is visszacsókoltál…

– Csendesebben, Elise…

– Ha kell, akkor a háztetejéről is közzé teszem! – fakadtam ki.

Zöld szemei tágra nyíltak, és úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna. Lehet, hogy úgy is történt. Az biztos, hogy úgy éreztem, hogy bevadulok, mintha lakna bennem egy szörnyeteg, aki ki akar törni.

– Azt akarod, hogy megtudják? – kérdezte halkan, pillantása az enyémet kutatta. – Mert ezzel a hanggal öt másodperc múlva fel fogod hívni a figyelmüket, El.

– Akkor menj el – mondtam durván.

Hátralépett, nyúzott arccal nézett rám, és suttogni kezdett.

– Te vagy a mindenem, Elise. Ez nekem is fáj.

Akkor csuktam be az ajtót, amikor befejezte a mondatát. A homlokomat az ajtónak nyomtam, küzdöttem hogy el ne sírjam magam. Mélyeket lélegeztem, igyekeztem nyugtatni magam, megszabadítani a fejem ettől a sok haragtól. Apa mindig azt mondta, hogy a harag a lélek rombolója, hogy csak csalfa érzelem, ami nem éri meg az erőfeszítést. Igaza volt, és ahogy még többet gondoltam rá, egyre jobban beláttam, hogy én is hibás voltam ebben az egészben.

Úgy tettem, mintha Aston lenne a rosszfiú, de nem így volt. Nem akartam fájdalmat okozni neki. Csak jót érdemelt. Befejeztem az önsajnálatot, és megpróbáltam az ő szemszögéből tekinteni arra az éjszakára.

A… testvérét akarta vissza, igaz? Aston gyerekkora el volt cseszve, erre itt vagyok én, hogy elcsesszem a többit is. Nem akartam ezt. Az élete része akartam lenni, bármilyen módon. Önző voltam. A visszautasítás megsebezte a büszkeségem, biztos voltam benne, hogy ő is érezte a köztük lévő szikrát. Hülyén viselkedtem és ezzel besároztam a kapcsolatunkat.

Jóvá kell tennem ezt, nem szabad tovább bántanom.

Kinyitottam az ajtót és még mindig ott állt. Rám nézett, és a szemében lévő remény, csak még több bűntudatot keltett bennem.

Mély levegőt vett.

– Elise – mondta gyorsan, egy szuszra – te vagy a legjobb barátom, érted? Sajnálom, ami történt. Nem szabadott volna, hogy hagyjam odáig fajulni a dolgokat. Az én hibám volt. Tévútra vezettelek és megbántottalak. Bocsáss meg…

– Állj – szakítottam félbe. – Ne beszéljünk róla többet, Aston. Kérlek. Te is fontos vagy nekem, és azt hiszem fontos, hogy elfelejtsük ezt az egészet. Soha meg sem történt. Hiba volt és butaság. Egy totális őrületes pillanat, rendben?

Lassan bólintott, meg volt lepődve a hirtelen változástól.

– Rendben.

– Helyes. Legyünk újra normálisak. Legyünk… egy család.

Nagyot nyelt.

– Gondolod, hogy lehetséges?

– Persze – hazudtam, még ha semmi mást nem akartam, csak hányni. – Természetesen.

Még mindig mereven bámult.

– Most akkor mi legyen?

Jó kérdés. Lenéztem a padlóra.

– Hát… fáradt vagyok. Korán kell lefeküdnöm. Majd holnap csinálunk valamit együtt, rendben?

– Erről akartam veled beszélni – mondta gyengéden, kezét az ajtókeretre téve. – Beszéltem Freddel és Corával és benne vannak abban, hogy dolgozni mehess. Teljes munkaidőben leszünk, amikor vége a sulinak, de eleinte lehet, hogy kevesebbet fognak fizetni, mint a többieknek…

– Ez király – vágtam a szavába, alig hallottam a szavait. Csak azt akartam, hogy elmenjen, mert nagyon szenvedtem és attól féltem, hogy elsírom magam előtte. – Köszi. Elmegyek aludni. Hányra legyek kész reggel?

– Hétre. Korán kell kezdenünk és meg kell mutatnom neked a köteleket is.

– Semmi probléma. Akkor hétkor találkozunk.

Vártam, hogy elmenjen, de ő csak állt ott. Kényszerítettem magam, hogy felnézzek rá egy pillanatra és kamu mosolyt villantottam. Az arcom vizslatta, sóhajtott, majd bólintott.

– Találkozunk reggel, El.

Egy újabb kamu mosoly után jó éjt kívántam, és becsuktam az ajtót. Ahogy becsukódott az ajtó, lecsúsztam a földre, és a térdeimet a mellkasomhoz húztam.