6-7. Fejezet

6.            Fejezet

Aston

Fordította: Shyra

A bosszú türelmet igényelt.

A lobbanékony tettek felfedezéshez és következményekhez vezettek. Ha a haragomat követtem volna, Deckkel hétfő reggel feltöröltettem volna a járdát, amikor láttam kiszállni a Volvójából. Összetörtem volna a fogait, ahogy a járdába csapkodom az arcát.

De nem tettem.

A bosszút gondosan meg kell tervezni.

Megtanultam tanulmányozni az embereket és meglepett, hogy milyen sokat meg lehet abból tudni, hogy csak figyeled őket. Az összes szokásukat és viselkedésüket, amikor a barátaik körében voltak, ezek mind nagyon informatívak voltak.

Deck egy kibaszott piperkőc volt. Egy semmirekellő akarnok, aki két évig próbált elcsípni egy helyet a kosárcsapatban, de minden egyes alkalommal visszautasították. Egy lúzer volt, aki elbújt a drága autója és háza mögé, ami a műcicis focistaanyuka és hivalkodó ékszerekkel teli vállalkozó apuka tulajdona. Deck valószínűleg ezüst kanállal a seggében született.

Utáltam az elkényeztetett kis szarháziakat, mert felhatalmazták önmagukat arra, hogy elvegyék, amit akarnak. Megérdemlem ezt az autót, amit nem én vettem. Megérdemlem ennek a ringyónak a száját a milliomos farkam körül. Egy kibaszott király vagyok apám palotájában, szóval add ide, mert nekem jár. Így adj, adj, még többet adj, mert rohadtul megérdemlem.

Figyeltem Fedélzeti Decket[3] az iskolában. Önelégült mosollyal követte szemével a seggeket, melleket és a szőke lányokat. A viselkedése annyira gusztustalan volt, hogy azon csodálkoztam, hogy a körülötte lévők még nem fulladtak meg tőle. De az a megbecstelenítő pillantása mindig visszakúszott Elise-re, a szexuális vágy ott csillogott a szemeiben, ugyanakkor látszott rajta a frusztráció is, ahogy a nőies kezeit ökölbe szorította. Bele volt habarodva az ő beteg módján.

Az elutasítás keserű piruláját lenyelni egy olyan elkényeztetett kis pöcsnek, mint neki, nehéz volt. Idegen volt számára, és biztos voltam benne, hogy az elutasítás arra készteti, hogy körülötte mindenkit kikérdezzen. Az isten-komplexusa vezette erre. Megérdemlem ezt a kis kurvát. Mit képzel magáról, hogy elutasít engem? Én vagyok a legjobb dolog, ami valaha történt vele.

A bosszú tökéletes alkalmat igényelt.

Az eset után két hétig kerestem a tökéletes alkalmat, hogy egyedül találjam őt. És akkor megtörtént. Egy meleg estén követtem Decket ki a moziból. Elköszönt a barátaitól, mielőtt átvágott a parkolón a kocsijához. A kerítés közelében állt, ami mögött egy üres ipari épület állt. Nincsenek tanúk. Nincsenek kamerák. Teljesen látókörön kívül volt. Kibaszott csodálatos.

A kocsija egy fenyőfa árnyékában állt, tökéletes hely volt arra, hogy engem elrejtsen. Tudtam, hogy a mennyország – már ha létezik – rám vetette fényét és azt mondta: – Aston, ez a kibaszott lehetőséged a bosszúra. Isten elfordította a fejét. Zúzd szét ezt a kurva seggfejt és semmi következménye nem lesz

Ahogy hátulról közelítettem felé egy maszkot húztam a fejemre, szorosan fogtam a fém ütőt. A kocsi ajtaját nyitotta ki éppen, amikor galléron ragadtam és lerántottam a földre. Meglepetésében felkiáltott és felnézett rám. Sötét volt. Én voltam a nagy gonosz farkas, magas és erős a fém ütővel a kezembe, melyet a földhöz koppantottam. Bang-bang.

Félelmében nagyra nyíltak a szemei és kinyújtotta a karját, hogy leállítson engem. – Hé, ne bánts, ember! Odaadom a pénztárcám – könyörgött. – Vagy a kocsimat. Bármit.

Kibaszott seggfej.

–  Mit… mit akarsz? 

–  Látni, akarom, hogy kivérzel – morogtam és meglendítettem az ütőt, míg húst és csontot nem ért.

Vért akartam. Fájdalmat akartam. Látni akartam, ahogy sír. Ez volt a bosszúm; vártam rá, türelmes voltam, vártam a lehetőségre és beleadtam mindent. Nem foglalkoztam vele, hogy ez jó-e vagy rossz. Itt álltam, elfedve, névtelenül, nem Aston verte el Decket. Ez Paklis Deck, aki megkapja, amit megérdemel, amiatt, hogy kihasználja a lányokat, akik nemet mondanak.

Hívj igazságtalannak. Hívj rossznak. Leszarom. Foszd meg a világot a törvényektől, az erkölcstől, az etikettől és nem marad másod, mint az ösztönösen cselekvő állatok. Az állatok harcolnak, azért ami az övék, egy olyan igazságosztó mód volt, ami bele volt kódolva a DNS-ünkbe, és én nem küzdöttem az ellen, ami természetes ösztön volt számomra.

A zseni, aki bennem lakozott, némán ült, míg az agyam kántálta az ütések számát.

Egy agyrázkódás, egy törött láb, és tíz varrat a fejen, ezt hívtam kiegyenlítésnek.

*

Deck nem tudta, hogy én tettem, és kibaszott mulatságosnak találtam, hogy mindenkinek azt mondta, hogy egy rablótámadást próbált megakadályozni, amikor hirtelen egy csapat hatalmas férfi támadt rá és kegyetlenül megverte. Birkózók, ahogy néhányszor említette őket.

A kis pöcs egyedül vezetett a kórházig (elismerésre méltó, tekintve, hogy csak egy ép lába volt) és kitöltött egy hamis rendőrségi jelentés, mert annyira ragaszkodott ahhoz, hogy megvédje a róla alkotott képet. Apa válaszolt a hívásra és másnap este, amikor nálunk vacsorázott a partnere is, Adrian, arról beszéltek, hogy egyesek milyen őrültek, a fejüket rázták, amikor a "szerencsétlen fiúról" beszéltek, aki csak jót akart cselekedni.

Azon gondolkodtam, hogy vajon mit szólna hozzá, ha tudná, hogy ez a "szerencsétlen fickó" megpróbálta megerőszakolni a lányát.

–  Nem tudom mivé válik ez a város – morgott apa –, de nem tetszik nekem.

Egy szóval sem reagáltam erre, de Elise az asztal fölött bámult engem. A kék szemei elhomályosultak, magamhoz akartam ölelni őt és letörölni a kibuggyanással fenyegető könnycseppjeit. Érted tettem, akartam mondani neki. Azért tettem, mert nemet mondtál, de nem figyelt rád. És ezt kapják a szarházi fiúk, akik nem figyelnek.

–  A te iskoládba jár – folytatta, egyenesen Elise-re nézve. – Az osztályodba.

Elnézett rólam és vállat vont. – Az egyik osztálytársam.

–  Biztosítanod kellene, hogy kap segítséget, hogy boldogulni tudjon.

– Sok barátja van – válaszolta éles hangon. – Biztos vagyok benne, hogy rendben lesz, apa. Gazdag srác és e szerint cselekszik is.

– A gazdagságnak semmi köze ehhez – vágott közbe anya és a homlokát ráncolva nézett Elise-re.

Adrian, aki hasonló korú volt, mint apa, csak húsosabb, egyetértően bólintott. – Anyukádnak igaza van, El. Ha valami, akkor a pénz még inkább célponttá tesz.

–  Szerintem arra gondol, túl sokat képzelt magáról – magyaráztam gyorsan.

Apa helytelenítően nézett rám. - Nem érdekel mennyire beképzelt valaki, nem érdemli meg senki, hogy szétverjék, Aston. Próbált jól cselekedni.

– Nem értek egyet – feleltem nyugodtan. – Én úgy gondolom, hogy ha valakinek pocsék a modora, önző és próbálja erővel elvenni azt, amit nem érdemel meg, akkor azt a valakit meg kell leckéztetni. Rossz ember és én nem hinnék neki. Személy szerint, egy picit sem sajnálom, amiért kórházban van.

Apa megrázta a fejét. – Nem gondolhatod ezt, Aston.

–  De igen. – Egész valómmal ezt gondoltam.

Sóhajtott egyet és ellenállt a késztetésnek, hogy vitatkozásba kezdjen. Apa mindig megpróbálta elérni, hogy övé legyen az utolsó szó, de velem... mindig kivételt tett. Biztos voltam benne, hogy tudom, mi zajlik le benne, amikor mérges volt rám. Arra a sötét szobára gondolt, rám, ahogy ott térdelek, és azért könyörgöm, hogy ne bántson. Néha láttam a fájdalmas szomorúságot a szemeiben. Félt tőlem, míg ő volt az, aki meggyógyított engem és biztosított számomra egy esélyt az élethez...

Ejtettük a témát és csendben ettünk. Vacsora után Elise kihívott az előszobába és komolyan rám nézett. ­– Köszönöm – mondta és lágyan a kezemre tette az övét.

–  Mit? – kérdeztem suttogva én is.

Mosolygott. – Decket.

Az arcomon nem látszott semmi. – Nem tudom miről beszélsz.

Felemelte a másik kezét és megsimogatta az arcom. Semmi testvéri nem volt az érintésében és tudtam, hogy mit akar ezzel elérni, de semmi pénzért nem adtam volna meg magam, kockára téve mindent.

Ennek ellenére hagytam, hogy megérintsen. Nem engedtem meg magamnak, hogy látsszon rajtam érintésének hatása, de… hagytam, hogy megérintsen.

–  Tudom miért tetted – folytatta –, és soha egy szót se szólok róla senkinek.

–  Nem tudom miről beszélsz – ismételtem lassan.

Szemeivel az ajkamat kutatta, az arca kimelegedett. – Szerintem pontosan tudod, hogy miről beszélek, soha nem felejtem el, hogy mit tettél értem.

Fölé hajoltam és kemény hangon szólaltam meg. – Ha valaha bárki is az engedélyed nélkül érint meg megint, legközelebb meg fogom ölni.

Megint elmosolyodott. – Nem kell aggódnod.

–  Azt hiszed viccelek, igaz?

Az ajkai megremegtek. – Remélem igen.

Szárazon felnevettem. – Bárcsak úgy lenne, de nem. Addig ütöm, amíg már nem mozog, ez a kibaszott igazság.

Ahogy kimondtam, apa léptei hangzottak fel mögöttünk. Elise leejtette a kezét, hátralépett és biztonságos távolságra húzódott tőlem, miközben apa elnyomakodott mellettünk, Adriannal szorosan a nyomában. – Kifelé a nyavalyás előszobából – fröcsögte és meghúzogatta a lófarkát. – Egy egész ház áll rendelkezésetekre, legközelebb nem kell a bejáratot eltorlaszolni.

Bólintott, de továbbra is a szemembe nézett. – Nem lesz következő alkalom, apa.

Csak én tudtam, hogy igazából miről beszél.

7.        Fejezet

Aston

Fordította: Shyra

A logika és a számok arra ösztönöztek, hogy ha még egyszer előfordul egy ilyen eset, és ha akkor többen lesznek, akkor szükségem van rá, hogy javítsak az esélyeimen velük szemben. Ezért elmentem az iskolai edzőterembe.

Az igazi apám egy utolsó szemétláda volt, aki megérdemelné a halált. Nagy, masszív pasi volt és én örököltem a testalkatát. Mire tizenhét lettem, már nagy voltam, a testem sokkal fejlettebb volt, mint amilyen a koromhoz illett volna, de azzal, hogy elkezdtem súlyt emelni csak még jobban kitűntem a többi srác közül.

A testem megjárta a poklot, de minden alkalommal, amikor félúton fel akartam adni, csak Elise-re gondoltam, hogy kihasználták. Mert egy lány, aki ennyire ellenállhatatlanul néz ki, mint ő, arra volt ítélve, hogy akaratlanul is nem kívánt figyelmet kapjon, főleg az ilyen kisvárosi kamasz semmirekellőktől Montleyból.

Az évemet izomépítéssel töltöttem. Utolsó évemet az iskolában az oldalán akartam tölteni, távol tartani őt mindenkitől, aki úgy gondolta, hogy megközelíthetné. Tizennyolc éves koromra hatalmas voltam. Csupa izom, így senki nem akart az utamba állni. A srácok az edzőteremben mindig csodálattal eltöltve fütyültek, amikor megnéztem magam a padlótól a plafonig érő tükörbe. A tanácsomat kérték, és több időt töltöttem azzal, hogy rajtuk segítsek, mint magamon.

Kedveltem az embereket az edzőteremben. Nem tettek fel személyes kérdéseket. Mindegyikük ugyan olyan volt, amikor súlyok és különböző gépek vették körül őket, nem érdekelte más őket csak az edzés. Bizonyos tekintetben olyanok voltak, mint én. Fegyelmet és rendszert akartam, és volt valami a környezetben, ami megnyugtatott engem. Nem voltam feszült, mint más társas helyzetekben. Itt ellazultam és ismeretségeket kötöttem. Ez volt az én mennyországom, Elise-en kívül.

Egy nap Javier, egy barát, akit itt szereztem, odajött hozzám. – Egy kibaszott gép vagy, Aston.

Vigyorogtam. – Ez a terv.

– Nos, a csajoknak bejönnek a gépek. Megkértek, hogy mutassalak be valakinek.

– Ki? – kérdeztem, alig rejtve el az érdeklődésemet.

– Tanya, ott, a kardiogépeknél.

Hátrapillantottam a vállam fölött és egy alacsony barna lány volt ott, a futópadon nyomogatott valami gombokat, úgy tett, mintha nagyon lefoglalná a dolog. Minden pillanatban felpillantott rám, az arca elvörösödött, amikor találkozott a pillantásunk.

– Brazil és nagyon dögös, nem gondolod? – kérdezte Javier a vállamat megbökve.

Bólintottam, mert ez volt az igazság. – Igen, dögös.

– Akkor gyerünk. Köszönetet fogsz mondani, amikor meglovagol.

– Nem érek rá.

– Nincs olyan, hogy elfoglalt vagy, amikor dögös brazil tyúkok akarnak veled beszélni, seggfej. Na gyerünk.

– És mit mondunk?

– Semmit. Bármit. Nem fogja érdekelni.

Mentem, mert kétségkívül érdekelt, és rendkívül kellemes látvány volt. Nem túl gyakran találtam olyan lányt, aki annyira egyedülállóan vonzó volt, mint Elise.

– Helló Tanya – mondta Javier, miközben rámosolygott.

– Ó, helló – válaszolta és úgy tett, mintha meglepődne. Leugrott a gépről, és egyenesen engem nézett a barna szemeivel.

Javier megbökte a vállam. – Aston, ő a barátom, Tanya. Új még itt.

Kedvesen biccentettem. – Helló.

Tanya vigyorgott. Még ezt is érzékien csinálta. – Örvendek a találkozásnak, Aston. Egy osztályba járunk törin.

– Igen? Nem igazán figyelek az osztályra.

Nevetett. – Ahogy én sem. Itt dolgozol állandóan?

– Minden nap.

– Verseny sportolsz valamit, amiatt edzel így?

– Nem.

– Aston nem versenyez senkivel, csak önmagával. – magyarázta Javier. – Ő ilyen furcsa.

Tanya az ajkába harapott, és közelről figyelve ezt a mozdulatot se éreztem sajnos semmit. – Egyáltalán nem hinném, hogy ez furcsa.

– Segít a többi srácnak is – mondta Javier, minden tőle telhetőt megtett, hogy meglegyen nekem ez a csaj. – Olyan, mint egy edző.

– Nekem is tudnál segíteni? – kérdezte a lány, szemei a karomra tévedtek. – Nem tudom, hogyan kell súlyozni.

Baromság. Tudta, hogy kell. Tudtuk hogy kell. Ennek ellenére bele kellett volna mennem. El kellett volna kísérnem őt a súlyzókkal teli állványhoz, hogy elmondjam neki mit tegyen, miközben a kezem a derekán, csípőjén, fenekén, vagy bárhol máshol van. Ez valamilyen erotikus pillanat kellett volna legyen, ami ahhoz vezet, hogy a csajt megdugom a legközelebbi mosdóban. Nem ez volt az első alkalom, amikor ezt a forgatókönyvet látom.

A szemében ragyogott az ajánlat, könyörögve, hogy fogadjam el.

Rövid időre eltöprengtem rajta, hogy milyen lenne. Megérinteni, sötét hajába túrni a kezemmel, megszorítani a csípőjét, ahogy magamhoz emelem. Izgalmas gondolat volt. A vérem száguldozni kezdett, ahogy arra gondoltam, milyen könnyű is lenne végre közel érezni magamhoz egy nő forró testét.

De… mégis, inkább dugnám meg a matekkönyvem. Több kötődést éreznek vele, mint egy ilyen semmit nem érő dugással, és e mellett… az egyetlen lány, akit szexuális fantáziálgatásaimban látok, annak szőke haja és kék szeme van.

Ez nagyon kiábrándító volt. Nem akartam a szexuális energiám olyan lányra pazarolni, akire nem lehet. Ha rajtam múlt volna, el akartam képzelni magam más lányokkal és kimozdulni ebből a megszállottságból. De nem ez történt.

Ez volt a szenvedélyes ragaszkodás átka: csak egy dologra tudsz összpontosítani, és semmi nem tud ki eltántorítani tőle.

Elszakítottam a szemem Tanyáról és lepillantottam az órámra. – Nem maradhatok. Fel kell vennem Elise-t a táncórájáról.

Javier szeme nagyra nyílt és feddően nézett rám. – Nos, mi lenne ha én venném fel, te meg megismernéd Tanyát kicsit jobban? Segíts felemelni neki néhány dolgot és győződj meg róla, hogy az alakja jó és… feszes.

Megráztam a fejem. – Nem láttam Elise-t 3 órája és 42 perce. Nem tudok még egy órát várni.

–  Ő a barátnőd? – kérdezte Tanya, miközben leplezte csalódását.

– A húga – válaszolta helyettem Javier, a homlokát ráncolta az érdektelenségem láttán.

– Ó… ő fiatal? Ezért kell felvenned a táncórájáról?

– Tizenhét – válaszoltam. – A lába fáj óra után és nem akarom, hogy így hazasétáljon.

– Ó…

Javier dühösnek tűnt. – Épp most mondtam, hogy felveszem őt. Nem hagynám, hogy gyalog menjen, ember.

Hunyorogva bámultam rá. – Nem kedvel téged.

– Miért? Mi a fenéért nem?

– Mert flörtölsz vele. – Mindig azt tette. Annyira szörnyen feltűnően viselkedett, hogy ki akartam tépni a tüdejét a torkán keresztül, akárhányszor a közelébe ment.

Javier összehúzta a szemét. – Mindegy, ember.

Ránéztem kettejükre és hátrálni kezdtem. – Sajnálom, srácok. Majd találkozunk. Örülök a találkozásnak, Tanya. – Amikor rámosolyogtam, bizonytalanul fújta ki a levegőt, és az arca rózsaszínes lett.

Bassza meg, bárcsak éreztem volna valamit.

Azt kívántam mindennél jobban, bárcsak normális lennék.

*

A táncstúdió előtt vártam, a kocsinak dőlve, karba font kézzel. A szemeim a bejáratra tapadtak, türelmetlenül vártam, hogy Elise megjelenjen.

Azonnal felegyenesedtem, ahogy megláttam, hogy Cindyvel kilép az ajtón. Azonnal úgy éreztem, hogy élek, mintha adrenalin injekciót kaptam volna. Végigpásztáztam a testét, mintha évekig nem láttam volna. Szexi feszes nadrágban volt és fehér felsőben. A haja laza kontyba volt fogva, egy pár göndör fürt a füle mögé volt tűrve.

– Helló Aston – kiáltotta Cindy, miközben huncutul vigyorgott rám. – Jól nézel ki!

– Hi, Cindy – préseltem ki magamból. Istenem, nem bírtam őt.

– Vigyázz a csajomra!

Mintha nem az tenném? Csak bólintottam. Így nem kellett beszélnem vele. Cindyvel az volt a gond, hogy ha hozzászóltál, akkor belekapaszkodott abba a két szóba és többet be nem állt a szája. A legjobb volt, ha meg sem szólalsz, így legalább nem volt miről beszéljen.

Elise elvált tőle és odasietett hozzám. Ki volt pirulva és lihegett, ez a látvány mindig elvette az eszemet.

Rávigyorogtam, ahogy közeledett. – Milyen volt?

Kinyújtotta a karjait majd egy lábon forogni kezdett. – Pezsdítő – kiáltotta kacarászva, miközben majdnem elvesztette az egyensúlyát.

– Nyugodj le a picsába. Nem vagy balerina.

– Kiegészítettük a táncot pár piruettel, így most részben balerina vagyok, seggfej.

Kuncogtam és kinyitottam neki az ajtót. – Mint egy úriember – mondta szarkasztikusan, mielőtt végigmért engem. – Az edzőteremből jössz, melák?

– Mint mindig.

– Milyen volt?

– Fájdalmas. Mindjárt éhen halok. Akarsz pizzát vagy valamit?

– Egy hatalmas adagra gondoltam.

Felnyögtem. – Basszus, igen.

A főúton mentünk végig, a lábai fent a műszerfalon, a rádióból üvöltött a zene. Önfeledten táncikált, az ablakokat teljesen leengedte, és a szörnyű hangjával üvöltötte a dalok szöveget. Valósággal lemészárolta a zenét. Mindig rosszul mondta a szöveget, és ha kijavítottad nem fogadta el. Tagadóan megrázta a fejét és folytatta a helytelen verzióval. Az autóvezetők mosolyogva néztek rá, a gyalogosok nevettek, ahogy elkapták egy-egy részletét a kínzó előadásának, de ő leszarta.

Imádtam.

Rávigyorogtam, amikor megálltunk egy piros lámpánál. Volt egy pilótaszemüvege, és azt hitte, hogy kibaszott menő benne. És ott voltam én, csak bámultam az őrült viselkedését, ahogy a lábával dobol a zenére, ahogy gyilkolja a zenét és a szöveget, aztán grimaszolni kezdett, amikor rajta kapott, hogy bámulom. A csaj őrült volt. Teljesen, kibaszottul gyagya.

Egy rendőrautó állt meg mellettünk. Láttam Adriant az anyósülésen, aztán apával találkozott a pillantásunk. Egyszer dudált nekünk, aztán dühösen mutatott Elise-re. – Kapcsold be a biztonsági övedet – rikoltotta. – Istenre esküszöm, Elise. Istenre. Esküszöm.

Felnevettem, ahogy Elise azonnal felegyenesedett az ülésen és lehalkította a zenét. – Sajnálom – kiabálta vissza, ahogy az övet bekapcsolta. Az arca lángvörös volt. Imádnivalóan nézett ki, ahogy igyekezett a kedvére tenni. Csak az örege tudta ezt a reakciót kiváltani belőle.

– Erről még beszélünk később! – ígérte komoran.

A lámpa zöldre váltott, ők befordultak a sarkon és eltűntek szem elől. Mi egyenesen mentünk, a zene annyira halk volt, hogy csak suttogásnak hallatszott. Önelégülten mosolyogtam rá, mire a karomra csapott. – Kuss – sziszegte nekem, belülről harapdálva az arcát.

– Egy szót se szóltam – motyogtam pimaszul.

Forgatta a szemét. Ez mindig az ellenkezés jele volt nála. Mindenre forgatta a szemét, ami nem tetszett neki. – Nem szóltál. Az okostóni arcodról lerí minden.

– Pontosan milyen egy okostóni arc?

– Mint Aston Turneré. Hagyd abba a mosolygást.

A mosolyom erre csak még szélesebb lett. – Csak tartsd a biztonsági öved bekapcsolva, El. Ha ez egy másik rendőr lett volna, megbírságolt volna.

– Apa soha nem engedte volna meg azt.

– Te is pont olyan jól tudod, mint én, hogy soha nem jönne, hogy kimentsen. Ha megérdemelném a bírságot, akkor kurva biztos, hogy meg is kapnám azt.

Felmordult és kinézett az ablakon. Tudta, hogy igazam van, de nem akarta elismerni. Tipikus El.

A legközelebbi McDonalds-ba mentünk és egy ablak melletti fülkében ettünk. A hely tele volt velünk egykorúakkal, akik a boxokban ültek. Amikor bementünk, odaintett pár srácnak, de azok nem voltak olyan barátságosak már, mikor beálltam a háta mögé és dühösen bámultam rájuk.

Pár percig elvonta a figyelmét a kisgyerek, aki a háta mögött lévő boxban ült. A kisfiú nem lehetett több, mint két éves, és ott állt, miközben a hajával játszott. Gügyögött és forgolódott, a gyerek meg elbújt a pad mögé és úgy kuncogott, mintha ő lenne a legjobb bújócska mester. Sajnálatosan, az anyját nem nyűgözte le ez a produkció, és pár pisszegés után, már sehol sem voltak.

Mikor El újra felém fordult, kivette a savanyú uborkákat a hamburgeréből és átdobta nekem. Betettem az uborkákat az enyémbe és átdobtam neki a hagymákat az én burgeremből. Ő belepakolta őket, aztán ettünk. Odaadtam neki az összes lágy sült krumplimat, ő meg nekem adta az összes túl sültet. Ez volt a mi McDonalds rutinunk. A ying és a yang amikor gyors kajáról volt szó.

– Nézd ki jött be – mondta halkan, félig a kajája fölé hajolva.

Követtem a pillantását a bejárathoz, ahol épp Deck és az idiótákból álló csapata lépett be az ajtón. A seggfej azonnal körbepásztázta a helyiséget, mintha leltárba venné a berendezést. Csajvadászat egy gyorskajáldában, milyen gáláns, nem igaz?

Amikor megpillantotta Elise-t a teste megfeszült pár pillanatra, aztán rám nézett, és én keményen visszabámultam rá, provokálva őt, hogy lépjen valamit. Szipogott egyet, félrenézett, majd egyenesen a kiszolgáló pult mögötti asztalok felé indult.

– Punci – motyogtam az orrom alatt, aztán még egyet haraptam a hamburgeremből.

– Bámul engem? – kérdezte némi aggodalommal a hangjában.

– Nem.

– Az iskolában azt teszi. Sokat.

Lelassulva rágtam tovább. – Tudom – válaszoltam tömören. – Még mindig dühös. Még mindig azt akarja, amit nem kaphat meg.

– Gondolod, hogy még mindig fájlalja a történteket?

– Igen.

– De annyira rég volt már.

– Egy tébolyodott seggfej sohasem felejt.

Oldalra döntötte a fejét. – Nem fog idejönni hozzám, mert mindig az útjában állsz.

Hátradőltem és felcsattantam. – Naná. Összezúznám, mint egy legyet, ha beléd kötne.

– Mi lesz velem nélküled jövőre, Aston?

Visszapillantottam Deckre, ahogy az leadta a kajarendelését. – Biztosítalak róla, hogy távol fogja tartani magát, El. Ne aggódj miatta. – Lehet újra eltöröm a lábát, vagy agykárosodást okozok neki – bármit, amitől használhatatlan lesz az év első felében. Még engem is meglepett, hogy mennyire komolyan gondoltam az ilyen elhatározásokat.

Bólintott, szemei ragyogtak, ahogy rám nézett. – Te vagy a testőröm, tudod?

Ha tudná, hogy ő mi nekem! Visszanéztem rá Deckről és elmosolyodtam, annak ellenére, hogy át akartam hajolni az asztalon és lecsapnia az ajkaira. – Te meg az én angyalom, El.

Visszamosolygott és dobott még pár túlsütött krumplit. – Elfoglalt vagy ma este?

– Ha nincs semmi dolgom, felcsapok egy könyvet.

Incselkedőn nézett rám. – Mi? Nem vágom ezt a megszállottságot.

Elgondolkodtam egy pillanatra. – Ha nem teszem, ingerlékennyé válok. Csak a számokra tudok gondolni. Ez egy függőség, minél kevesebb van belőle, annál inkább akarod.

A krumpliját piszkálta és suttogott. – Tudom milyen ez.

– A táncra gondolsz?

Hirtelen feszengeni kezdett. Megszorította a gumit a hajában és elnézett rólam, figyelmen kívül hagyva a kérdésem. – Szóval megint elborul az agyad, ha ma el akarok menni moziba?

Kuncogtam. – Ez kibaszottul nem lenne valóságos.

– Minden zseni ennyit káromkodik, mint te?

– A káromkodás az őszinteség jele.

Felvihogott. – Hülyeség.

– De igaz.

– Akkor én vagyok Einstein. Na, ki akarsz este mozdulni, vagy mi van? Túl meleg van ahhoz, hogy otthon maradjak. Elolvadok.

– Használj sprayt vagy ventilátort.

– Megtettem és meztelen voltam. Szart se ért.

Kurva életbe, nem kellett volna ezt mondania nekem. – A hajad miatt. Vágd le, így a nyakadat is éri levegő.

Leesett az álla. – Nem vágatom le a hajam! Mintha azt kérnék tőlem, hogy vágjam le a karom.

– Csak azt mondom, hogy úgy hűvösebb lenne.

– Mit éreznél, ha valaki azt mondaná, hogy vágd le a hajad?

– Nem érdekelne.

– De, érdekelne. A világ meggyászolná a copfodat.

Elvigyorodtam. – Ez csak haj.

Összehúzta a szemét. – Mindegy. Miért kerülöd ki a kérdésemet? Akarsz menni valahova, vagy nem?

Vállat vontam. – Igen, veled megyek.

– Nem nézel ki túl lelkesnek – felelte gúnyosan és elfojtott egy mosolyt.

Lelkes voltam. Bármit megtennék, hogy több időt tölthessek vele. Annak ellenére, hogy az elmém tombolt a tanulási vágy miatt, túl elfoglalt voltam Elise-sel, hogy egyáltalán érdekeljen. Többé nem tudtam neki ellenállni. Túl erős volt a kísértés ahhoz, hogy harcoljak vele.

– Menni akarok – biztosítottam róla.

Még egy túlsült krumpli landolt nálam. – Jó. Ki kell mennem a mosdóba.

Ahogy felállt és megmarkolta a táskáját, óvatosan végig pásztáztam a testét, magamba ittam a domborulatai látványát, ahogy fel-le emelkedik a mellkasa. Jézusom, annyira akartam látni a bőrét. Szükségem volt valamire, hogy táplálni tudjam a bennem lakozó függő szörnyeteget.

Egyenesen a mosdóba vette az irányt, elhaladva Deck és a bandája mellett. Deck utána fordult és addig követte őt a tekintetével, míg el nem tűnt a sarkon. A pillantása ott is maradt pár idegtépő pillanatig, míg végül visszafordult és fizetett.

*

Aznap este egy romantikus filmre vonszolt el. Egy tucat elaléló lány között ültem a mozi közepén.

– Azt hiszem, ezúttal a show miattad van – motyogta Elise, miközben belerúgott az előtte lévő székekbe, megriasztva a lányokat, akik utánam leskelődtek. – Fejezzétek be a bámulást! Annyira illetlen!

– Tourette szindrómája van – hazudtam, aztán visszahúztam a lábait. Pár pillanat erejéig küzdött ellenem, de belemélyesztettem az ujjaimat a combjába, kegyetlenül csiklandozva őt. – Légy civilizált, El.

– Oké, oké, oké – kuncogott kifulladva, ellökve magától. – Leállok.

Elengedtem őt, aztán elhelyezkedtünk a székeinkben. Amíg a reklám tartott, El popcornt hajigált az előttünk ülő lányokra, amikor azok hátrafordultak. Próbáltam nem mosolyogni, de a francba is, a gyerekes viselkedése ragályos volt, még a körülöttünk ülők is nevettek.

Amikor elkezdődött a film, a moziharc is véget ért és mindenki figyelni kezdett. A film kibaszottul szar volt, nem is próbáltam hazudni. Valami kidolgozott hasizmú pasi rohangált összevissza, mint egy lator, mindent megdugva, ami élt és mozgott. Ugyanakkor, ellökte magától a röhejesen dögös legjobb lány barátnőjét, aki rohadtul nyilvánvalóan bele volt zúgva. Ott volt a pasi előtt, készen rá, hogy bármit megtegyen érte, és ő minden egyes alkalommal visszautasította, úgy téve mintha nem érezne semmit iránta, miközben küzdött a saját érzelmeivel.

És a csajok ezt élvezték. Beleértve Elise-t is, aki olyan közel préselte magát hozzám, amilyen közel csak lehetett. Amikor ez a szar igazán meghatóra fordult, átkaroltam a vállát és simogatni kezdtem a haját. A főhős végül szerelmet vallott, de túl késő volt. Egy csomó melodráma következett, és könnyek… sok, sok könny. A vége igazán gonoszra sikeredett és senki nem távozott boldogan.

Egy kicsit feszülten és idegesen vezettem haza. Valójában a szívem mélyén tudtam, hogy mi zavar. Az a kibaszott film azokkal az izmokkal és hófehér mosolyokkal összezavartak valamit bennem. Ott volt nekem Elise, aki nyilvánvalóan rám várt, egy morzsára a szeretetemből. Nem basztam meg minden élőlényt, de semmiben sem különböztem abban, ahogy vele bántam. Oly sok időt töltöttem el azzal, hogy úgy tegyek, mintha nem éreznék semmit iránta.

Gyáva voltam, igaz? Annyira féltem, hogy elveszítek valamit, hogy nem voltam elég férfi ahhoz, hogy felvállaljam. A félelem egy nagy szarság. Lehet valaki olyan erős, mint én, de ez még nem állítja meg abban, hogy ne féljen a változástól.

Valahol mélyen élt bennem az a riadt kisfiú, aki voltam régen, ott ült és beárnyékolta az életem. Azon tűnődtem, mikor akar már az a gyerek megerősödni és azt az utat követni, ami után vágyik.

Mert egy napon, talán már túl késő lesz mindenhez.

---

[3] Deck-chair – fedélzeti szék, szójáték