22. Fejezet

22.  Fejezet

Elise

Fordította: Jane

– Hé, ribi – hallottam a hátam mögül. – Boldog szülinapot!

A tankönyvvel a kezemben becsaptam az iskolai szekrényem ajtaját és megfordultam. Sóhajtottam, amikor megláttam az arcomtól centikre lévő csokis muffint, majd Cindyre néztem, akinek gúnyos vigyor terült szét az arcán.

– Sütöttél nekem muffint? – Kifújtam a levegőt, meglepett… jó értelemben.

Bólintott. – Persze. Tizennyolc vagy. Miféle barát lennék, ha nem tudnám a szülinapod? A telefonomba is és mindenhova felírtam, úgyhogy nem felejteném el. És extrém korán keltem, hogy megsüssem ezt a kis cukorfalatot. Azt akartam, hogy frissek legyenek. Még van tizenegy darab Tupperware tárolóban a szekrényemben. Megeheted őket ebédnél. Szükséged van a kilókra, és én utálom, hogy szükséged van rájuk, mert nekem nincs, és ezért féltékeny vagyok az izmos seggedre.

Elvettem tőle a muffint. – Én csak… Én nem hittem, hogy emlékszel rá.

– Tudom, hogy egy ribi vagyok, de a hűségemet nem kérdőjelezheted meg.

Elmosolyodtam. – Kösz, Cindy. Nem is tudod, mennyit jelent ez nekem.

Először egy helyes doki adta nekem az esernyőjét, és azt mondta, hogy szép vagyok, és most az a barátom, akit mindig alábecsültem, korán kelt, azért, hogy muffint süssön nekem. A dolgok jól alakultak végre... isten tudja mióta.

És Cindy... ő az egyetlen, aki tényleg ott volt mellettem mindig és mindenben. Az egyedüli, aki kitartott mellettem jóban és rosszban. Olyan barátban leltem támaszra, akiben annak idején a legkevésbé bíztam, és ő elterelte a figyelmem, így egyszerűbb lett az élet a suliban. Egy ilyen barát igazi kincs.

– Anyukád csinált valamit? – kérdezte, ahogy végigsétáltunk a folyosón.

– Már elment, mire felkeltem – válaszoltam.

– Időt kell adnod neki. Még mindig fáj neki.

– Igen, nos, nincs ezzel egyedül.

– Igaz. Ha nem tesz semmi jót neked, nem akarsz te csinálni helyette?

– Mint például?

– Van egy buli. Jed szülei nincsenek a városban és bulit tart otthon. Még a fuvart is elintéztem.

 Megráztam a fejem. – Nem ma. Kibontok egy üveg bort és megnézünk egy filmet Tuckkal.

– Komolyan Elise, abba kell ezt hagynod. Egyedül tölteni a szülinapod szánalmas, Tuck pedig egy kibaszottul őrült macska.

– Köszönöm, barátom.

– Gyere és érezzük jól magunkat. Szükséged van rá, hogy berúgj, és arra is, hogy egy pasi nyelvét érezd a torkodban.

– Szeretem a torkom nyelvtelenül.

– Béna! Hogy gondolod, hogy találkozz egy dögös fickóval, ha állandóan csak elbújsz?

Lelassítottam a lépteim és szégyenlős mosollyal néztem rá. – Nem tudom miért mondom el neked, de… beszélgettem ma reggel egy igazán dögös sráccal.

Szemei nagyra nyíltak. – Ó, istenem, kivel? Jimmyvel? Láttam, hogy néz téged, meg minden.

Elfintorítottam az arcom. – Jimmy azért akar, mert azt hiszi könnyen kapható vagyok. Ironikus, hogy nem vagyok ribanc.

– Élj a ringyóhírneved szerint akkor.

Összehúztam a szemem. – Mindegy, nem, nem Jimmyvel. Ez a pasi nem gimibe jár. Ő… idősebb.

Ajkai mosolyra húzódtak. – Mennyivel idősebb?

– Csak… idősebb.

– Szereztél egy cukrosbácsi?

– Nem annyira öreg. Húszas éveiben van.

– Hogy néz ki?

– Mint Matt Bomer.

Mély lélegzetet vett. – Ó, istenem. Hónapokkal ezelőtt meséltél arról a dokiról.

Furcsán néztem rá. – Hogyhogy emlékszel még rá?

Megkocogtatta a fejét. – Elraktározok minden dögös pasiról történt beszélgetést az agyamban. Azt kívánom, bár a matematikával lennék így, de nem panaszkodom. A dögös pasik sokkal fontosabbak, mint hogy mennyi az x.

Felnevettem és megráztam a fejem. – Hihetetlen. Nos, a doki volt az. Ott volt a buszmegállónál. Nekem adta az ernyőjét.

– Ó – elalélva tette a szívére a kezét –, ő egyike azoknak a fickóknak?

Picit beharaptam a szám, a pirulás ellen küzdöttem. – Nos, valószínűleg nem jelent semmit, de szépnek nevezett.

Bólintott. – Fenébe. Légy óvatos. Lehet egy őrült sorozatgyilkos is.

– Ő dögös.

– Ted Bundy is dögös volt.

Nevettem. – Nos, határozottan nem Ted Bundy. És ő orvos.

– Az orvosok a legrosszabb sorozatgyilkosok. Lassan végeznek veled. Többet kellene nézned a krimi csatornákat.

– Te őrült vagy.

Egy pillanatra rám nézett, az arcomat tanulmányozva. A mosolya lassan eltűnt és összehúzta a szemöldökét. Aztán hirtelen megragadta a karomat és lépcsősor mögé húzott, ahol egyedül voltunk.

Előrehajolva felém fordult és azt súgta: - Tudok Astonról, El. Mindig is tudtam.

A mosolyom elhalványult. – Valójában mindenki tudja, Cindy.

Megrázta a fejét. – Azt gondolják, hogy visszautasított téged, miközben te szerelmes vagy belé, de… én tudom, hogy történt valami köztetek. Igazam van?

Lassan bólintottam. – Igen, nincs értelme tagadni a nyilvánvalót. Hányan tudják?

– Nem tudom.

Fintorogva ránéztem. – Gyerünk, légy őszinte. Kikkel beszéltél?

Cindy a homlokát ráncolta. – El, én nem beszélek rólad. Soha nem tenném. Nem vagyok akkora dráma királynő. Persze az emberek beszélnek, de nem az én barátaim. Nos, nem a közeli barátaim. Ha azt akartam volna, hogy a világ megtudja, hogy te és Aston csináljátok, hidd el, már tudnák. Jelenleg minden csak pletyka szinten létezik.

Összeszorítottam a számat. – Minek egyáltalán erről beszélni?

– Mert… nem tudom, hogy más fickón kellene-e járnia az eszednek, amíg ennyire össze van törve a szíved.

– Összetört a szívem, mert az apám meghalt, emlékszel?

– Többféle szívfájdalom létezik. A tied Astonnal van átitatva. Próbálok jó barát lenni, és megmondhatod, ha átlépem a határt, de… készen állsz rá, hogy továbblépj?

Összehúztam a szemem. – Csak hízelgett nekem, hogy egy dögös srác figyelmet szentelt rám, Cin. Nem akarok újra szerelembe esni. Nem akarom a dokit. Nyakig benne volt a saját szarságaiban, és úgy gondolom tudta, hogy szükségem van a figyelemre. Örülök, hogy figyelmet fordított rám, mert... tetszett ez a figyelem.

Figyelmesen nézett engem. – Szóóóval…, akkor van kedved egy kis mókához?

A szívem nemet mondott, de bólintottam. – Igen.

Lassan elmosolyodott. – Jó.

– Azért kösz, hogy aggódsz értem.

– Te vagy a legrégebbi olyan barátnőm, aki nem hagyott cserben.

– Hidd el nekem, voltak olyan pillanatok.

És ezzel elindultunk felfelé a lépcsőkön, pont akkor, amikor megszólalt a csengő. Elváltunk, és én elindultam az osztályom felé, 12.-es angol órám volt, és még volt pár percem. Az ajtó még mindig csuka volt, és a diákok ott álltak előtte a tanárra várva, aki persze megint késett, fene a szokását. A falnak dőltem, a muffinom majszoltam, ami valami elképesztően finom volt. Cindy csodás cukrász volt. Kihúztam a telefonom a zsebemből, megnéztem a leveleimet, abban a reményben, hogy lesz ott valami anyától vagy Astontól.

Üres volt a postafiókom, de elzártam magamba a csalódottságom. Semmire sem kellett volna számítanom. Elvárás nélkül esély sincs a csalódásra.

– Tényleg szükséged van egy muffinra?

Felnéztem a telefonomból Michellere, a lányra, akivel kilencedik óta nem lógtam együtt, amióta úgy döntött, hogy lefekszik a pasik felével a suliból, és mindenféle szarságot terjeszt a lányokról, beleértve engem is. Tejfelszőke hajú kurva volt, akin alig volt három apró ruhadarab, körülötte állt a buta klikkje, akik elrejtették a vigyorukat az angol könyveik mögé, amiket lehet, hogy el se tudtak olvasni. Összeszűkült szemekkel néztem rá, azon gondolkodtam, hogy egyáltalán vegyem-e a fáradtságot, hogy válaszoljak. A kis anorexiás ribanc lekövérezett mindenki előtt.

Nos, mivel ma reggel egy olyan orvos nevezett szépnek, akinek a véleményére adok, nem úgy, mint ennek a ribancnak a véleményére, ezért nem válaszoltam. A telefonromra néztem, úgy tettem, mintha olvasnék, miközben arra vártam, hogy elkotródjon az arcom elől. Hallottam, ahogy kuncog a barátaival, és akik újra meg újra arra bíztatták, hogy „mondd ki”. Megadva magát a nyomásnak, újra felém fordult és hozzá tette.

– A testvéred csinálta neked azt a muffint, miután dugtatok?

Kifutott a vér az arcomból. Olyan érzésem volt, mintha jeges vizet zúdítottak volna rám. Minden jó érzés egy szempillantás alatt távozott. Kihúztam magam és a kuncogó bestiákra néztem. Michelle félresöpörte a haját és rám pillantott, az önelégült vigyorán keresztül hirtelen feltűnt a düh, ami hónapok óta ott lapult mélyen. A látásom homályosodni kezdett, végül a szörnyű köd rám borult.

Hátat fordított, és kuncogott. És a kuncogása, – a kibaszott kuncogása, ami inkább macskakaparáshoz hasonlított, – volt az, amitől elpattant bennem a húr.

Felé dobtam a muffint, és örültem, hogy eltaláltam vele, különben a föld alá süllyedtem volna. A tarkójához kapta a kezét, majd lenézett a földre a süti maradványokra, mielőtt elsötétült az arca és eltátotta a száját.

– Hülye kurva – sziszegte.

Ledobtam a könyveimet a földre és közelebb léptem hozzá.

– Mondd ki még egyszer. Lássuk, van-e merszed.

– Mit mondtál? – vágta vissza, a nagyképűsége újra jelen volt. – Mit, azt hogy lefeküdtél a testvéreddel? Az egész iskola tudja, hogy leszoptad…

Elkaptam a haját és megrántottam. Teljes erőből. Tele tüdőből ordított, miközben rám esett. Nem eresztettem el. A csuklómra csavartam a haját, szorosan a koponyájához, majd körbe rángattam. Még hangosabban üvöltött, hangjában pánik, és ettől fenségesen éreztem magam. Zene volt a füleimnek.

A barátai kiabáltak, azt követelték, hogy engedjem el. És aztán közbeléptek, két részről jött a támadás, egyik a kezemet húzta, a másik a hajamat. Fájdalom árasztotta el a fejbőröm, és a karomba rózsaszín műkörmök vájtak, mélyen a húsomba, amitől folyni kezdett a vérem. De én még mindig nem engedtem el Michelle-t. Mindent bele kellene adniuk ahhoz, hogy legyőzzenek.

– Engedd el, te beteg kurva – parancsolta az egyikük. – Tedd meg azonnal!

– Baszódjatok meg, idióta picsák – morogtam.

Horkantottak, még jobban kínoztak, és ettől én még jobban küzdeni akartam. Olyan erősen húztam, hogy Michelle fejéről leszakadt a műhaj. Karmolt, lökdösődött, és a barátai is ugyanezt tették, de nem érdekelt. A fájdalom, amit éreztem megérte, amíg én is ugyanezt okoztam ennek a hülye picsának, aki azt hitte, hogy bántani tud a szemtelen pofázásával.

– Ez majd megtanít arra, hogy legközelebb ne nyisd ki azt a mocskos pofád – sziszegtem neki, amikor megszólalt egy síp hangja.

Tanárok rohantak oda, szétválasztva négyünket. A többi lány ájuldozott, hamis könnyek potyogtak a szemeikből, amivel gyorsan elnyerték az emberek együttérzését, ahogy eljátszották az áldozatot. Mialatt én keményen néztem előre, a dühöm erős volt és egyáltalán nem hatódtam meg, gonosz mosoly jelent meg a szám szélén, ahogy néztem Michellet, aki elborzadt tekintettel nézte az arcába lógó tincseit.

Nyilvánvalóan, velem senki nem érzett együtt, miután én voltam az őrült testvér-baszó.

*

– Tekintettel arra, amit ma reggel művelt Miss Wright, technikailag kicsaphatom – mondta Caul igazgató ünnepélyesen, miközben összekulcsolta a kezét az asztalon, ahogy szigorúan rám nézett. Alacsony nő volt, vörös hajjal, és tüzes temperamentumáról volt híres.

Épp készültek kicsapni. Nem tudtam, hogy vajon pánikot érzek, vagy inkább szórakoztat a dolog. A felhajtás, ami akkor történt amikor Aston elment, az most mind visszatért, és most tele voltam energiával és erővel, majdnem elkezdtem mosolyogni is. Adrenalin száguldozott az ereimben, és ez egy nagyszerű érzés volt. Mintha újra élnék. Kiélveztem minden percét, míg a bűnbánat be nem ütött.

– De – folytatta, miközben gondolataiba merülve szigorúan nézett rám –, tudom, hogy mit mondott az a lány, és azt is tudom, hogy születésnapod van, és tavaly épp az iskolakezdés előtt vesztetted el édesapád. Igazságtalannak érezném, ha kirúgnálak a tanév ezen késői szakában. Nehéz helyzetbe hozna téged.

Keresztbe fontam a karom, mialatt beszélt. A falon lévő órát figyeltem, ami a feje fölött volt. – Ne kivételezzen velem – motyogtam színtelen hangon. – Kezeljen úgy, mint bármelyik másik diákot. Nem fogom hagyni, hogy életem végéig mindenki csak sajnálkozzon, amiért meghalt az apám, és ma van a szülinapom.

– Hova járnál? – kérdezte, miközben a homlokát ráncolta. – A város másik felében lévő suliba kellene utazgatni?

Vállat vontam. – Van buszjárat. Majd azzal.

– Ha egyáltalán felvesznek oda.

– Akkor kimaradok, ha nem.

Ledermedt, majd megrázta a fejét. – Nem mondhatod komolyan, Elise.

– Miért ne?

– Tűrhető jegyeid vannak. Az nyelv és a művészet az erősséged. A ma reggeli tetted ellenére, jelen voltál és beadtad a házi feladataid. Szép átlaggal fogsz érettségizni.

– Akkor miért beszélünk a kirúgásomról?

– Csak tudattam veled, hogy bármelyik másik igazgató nem lenne ennyire elnéző veled.

– Rendben, Őlédisége, mindjárt térdre ereszkedem és köszönetet mond…

– Vigyázz a nyelvedre – kiabálta, mire összerezzentem a székemben.

Jézus kibaszott Krisztus, vékony jégen táncoltam.

Jeges tekintettel szakított félbe. – Lehet, hogy nehéz volt neked, Elise, de ez nem jelenti azt, hogy a világ el fogja tűrni azt a pocsék hozzáállásod.

Nyeltem egyet. – Sajnálom.

– Sajnálhatod is. Adtam neked még egy esélyt, és okoskodsz.

– Sajnálom – ismételtem bűnbánóan. – Én… én nem tudom miért mondtam azt. Csak kiszaladt. Sajnálom Caul igazgatónő.

Lassan kifújta a levegőt és másodpercekig bámult. – Tudom – mondta végül, és leengedte a vállait, ahogy a feszültség alábbhagyott a szobában. – Nem engedhetlek el egyszerűen. Tennem kell valamit, különben állandóan ezt fogom hallgatni. Michelle Andersonnak bíró az apja, és biztos vagyok benne, hogy egy órán belül felhív, és követelni fogja, hogy milyen büntetést adtam. 

– Tényleg nem kell elnézőnek lennie – mondtam.

– Rosszat tettél, és egyáltalán nincs mentség az erőszakra, de nem gondolom, hogy kirúgást érdemelnél, ha azt nézzük, hogy mi történt azelőtt, hogy kitépted volna a haját. Kapsz három nap felfüggesztést, aztán visszatérsz az osztályodba, és teszed a dolgod. Figyelmen kívül hagyod ezeket a lányokat a jövőben, ha ujjat akarnak veled húzni, mert biztos vagyok benne, hogy így lesz.

– És ezt csak úgy el kellene viselnem? – kérdeztem döbbenten.

– Ez előtt is elviselted, nem?

– Az még azelőtt volt, hogy volt gerincem.

– Nem, hanem még azelőtt, hogy a következményekre gondoltál volna.

– Igen, de az akkor… – szünetet tartottam, a mellkasom összeszorult.

Oldalra döntötte a fejét. – Akkor mi?

– Az akkor volt, amikor Aston itt volt – fejeztem be, pislogtam, hogy visszafojtsam a hirtelen feltörő érzéseket. – Ő… ő nem helyeselte volna. – Mert ő maga tett volna valamit.

– Így vágsz vissza neki?

Kinyílt a szám, de nem tudtam megszólalni. Pillanatokig bámultunk egymásra, és úgy éreztem, mintha a lelkembe látna. – Terapeutának kellett volna mennie – suttogtam.

Ajkai lágy mosolyra húzódtak. – Abban hol lenne a móka? Szeretek hébe-hóba egy-két gyereket megkínozni.

Visszamosolyodtam rá, meglepett a beszélgetésünk menete.

Nagyot sóhajtott és hozzátette: – Könyörögsz a figyelemért, Elise. Látom, és remélem erre a pofonra volt szükséged ahhoz, hogy rendbe hozd az életed. Mostantól fogd vissza a kezeid, nem számít, hogy mennyire nehezedre esik. A következmények miatt nem éri meg az a pillanatnyi öröm. Érted?

Mindent beleadtam a bólintásomban, de belül sikítoztam. Nem értettem vele egyet. Azok a ribancok megérdemelték. Boldogan megtenném újra ma, holnap és a hét minden kibaszott napján.

Ugyanakkor igaza volt, és én szörnyen összezavarodtam.

– Jó – mondta Caul, hirtelen idősebbnek tűnt a 43 événél. – Most mehetsz, de… Elise, vigyázz magadra. Látni akarom, ahogy leérettségizel. Engedd el ezt a haragot. Anélkül egy gyönyörű, édes lány vagy.

Egy pillanatig lehunyom a szemeimet, élvezem a bókját. Öregem, olyan sebezhetőnek érzem magam.

– Köszönöm – mondtam neki. Megköszöntem, hogy nem rúgott ki, de leginkább a kedves szavakat. Nagyobb szükségem volt rájuk, mint azt valaha is sejtené.

Azután elmentem, vissza a buszmegállóba, miközben szakadt az eső. Ezúttal volt ernyőm, ami megvédett, de egy férfi sem volt a buszmegállóban, aki mosolyt csalt volna az arcomra.

*

Nyakig érő forró vízben feküdtem a fürdőkádban. A nedves ujjaim ráfonódtak egy rózsaszín csillámos pénztárcára, aminek egy név volt az elején.

– Michelle – suttogtam, és arcomon egy beteg mosoly jelent meg.

Most először nyitottam ki a pénztárcát, mióta felvettem a földről a verekedés után. Sokkoló volt, hogy senki nem vette észre előttem. Abban sem voltam biztos, hogy miért vettem el. Egy részem úgy érezte, hogy megérdemlem, de a kezembe fogni és átkutatni a tartalmát, úgy éreztem magam tőle, mint egy mocskos tolvaj. Gyakorlatilag az is voltam.

Több ötven dolláros bankó volt benne.

– Gazdag kurva – motyogtam. Több köröm és szépség szalon névjegye is volt ott. – Tipikus gazdag kurva – tettem hozzá.

A WC tetejére dobtam a pénzt, aztán kihúztam a kulcsot az első zsebből. A gazdag kurvának gondot fog okozni a hazajutás a kocsikulcsa nélkül. Érdekelt? Nem. Nem kellett volna azt mondania, amit mondott és akkor ebből semmi nem történt volna meg.

Ki mint vet, úgy arat.

Vagy lehet, hogy ez volt az én elképzelésem a bosszúról.

A mosdó másik felébe hajítottam a tárcát, hallottam, ahogy a kulcs koppan a földön. Abban a pillanatban, Tuck betolta az ajtót, besétált, ellenőrizni akarta mi volt ez a hang. Körbetologatta a kulcsot, meg kellett volna mondanom neki, hogy hagyja békén, de nem tettem. Nem érdekelt. Próbáltam meggyőzni magam, hogy megérdemlem, de ennek ellenére a fejemben lévő hang azt mondta, hogy adjam vissza a tárcát. Mindenem fájt. Azok a kurvák elég jól ellátták a bajom. Akkor nem éreztem, de most… most tele volt a testem karmolásokkal, az arcom, a nyakam, mindenhol. Egy ponton már rugdostak is, de nem tudok rá tisztán emlékezni mikor.

Beletúrtam a hajamba, hosszú szőke tincseket húztam ki, ami mind a verekedés eredménye volt. Gombóccá sodortam és bedobtam a kukába. Aztán csak feküdtem ott, elnyelt a csend, miközben csak egy dolog járt a fejemben.

Aston.

Kibaszott Aston befurakodott a gondolataimba, minden egyes alkalommal, amikor egyedül voltam. Felőrölte minden percem és lépésem.

Hayden Crowe? Szexi volt és gyönyörű, de még mindig elhalványult Astonhoz képest, és rettegtem attól, hogy megszentségtelenítem azt, ami köztünk volt, azzal, hogy illetlen gondolataim voltak Haydennel kapcsolatban. El tudod képzelni azt a dühöt, amit Aston érezne, ha megtudná?

Úgy mondod ezt, mintha érdekelné még. Több mint hat hónapja nem beszélt veled. Te már nem érdekled. Még boldog szülinapot sem kívánt.

De… bassza meg ez volt az igazság, nem?

Elhagyott minket.

A fene essen bele, ő… elhagyott minket.

– Miért nem tudlak elengedni? – suttogtam, miközben a mély, zöld szemeire gondoltam.

Lyukat akartam ütni a mellkasomba, kiszedni a szívem és beledobni a szemetesbe. Többé már nem akartam ezt érezni. Zsibbadt akartam lenni. Nem akartam többet érezni semmit. Mert annyira elegem volt abból, hogy folyton szörnyen érezzem magam!  Elegem volt abból, hogy csak szeressek és mégis magányos legyek. Ugyanakkor, tudtam, hogy milyen csodás érzés a szerelem, és pont e miatt küszködtem. Ha őszinte akarok lenni, rettegtem attól, hogy elengedjem.

Élesen szívtam be a levegőt, elővettem a telefonom és írtam Cindynek. Ki kellett szabadulnom innen. Messze a gondolataimtól, amelyek folyton kavarogtak a fejemben.

Aston.

– Elmegyek – írtam neki. – Mikor akarsz felvenni?

Amíg a válaszra vártam, Tuck a WC-ről a kádba ugrott, amitől a víz az arcomba csapódott. Egy másodperccel később felbukkant, megpihent a lábamnál, az egyedüli, ami kilátszott belőle az a feje volt.

– Olyan kibaszott furcsa vagy – mondtam neki.