18-19. Fejezet

18.     Fejezet

Elise

Fordította: Shyra

Kora reggel a szomszéd szobából jövő mozgás hangjára ébredtem. Ez volt a legnagyobb zaj, amit valaha is hallottam Aston szobájából. Utoljára akkor hallottam onnan bármit is, amikor az éjszaka közepén a földre zuhant, de figyelmen kívül hagyta a kopogtatásaimat, így nem tudtam, hogy mi történt, és sikertelenek voltak azon kísérleteim is, hogy lássam őt. Az ajtaja folyton zárva volt, és most úgy éreztem, hogy a fal száz méter vastag és egy kilométer hosszú.

Még több mozgolódás. A fülemet a falnak nyomtam és hallgatóztam. Folyamatosan kotorászott. Hallottam, ahogy fiókok és szekrények nyitódnak-csukódnak, majd cipzár hangját és valamit, ami gördült a padlón.

A szívem összeszorult, amikor rájöttem. Korábban megy el. Úgy volt, hogy csak két nap múlva megy. Elfut, itt hagy engem. Ráadásul még el sem akar köszönni?

Kinyílt a hálószoba ajtaja, és vártam, hogy bejöjjön hozzám. De elhaladt csak előttem. Kikeltem az ágyból és kiléptem a szobámból. Az ajtaja nyitva volt. Az ágya be volt vetve, és ahogy bekukucskáltam az egész szoba üres volt.

Tényleg megtörténik. Elmegy.

A homlokom ráncoltam, össze voltam zavarodva és dühös voltam. Az asztalára néztem, majd az ajtómra. Nem hagyott üzenetet, semmit, amivel megmagyarázná a hirtelen távozását. Megfordultam és leszaladtam a lépcsőn, ahogy hallottam a bejárati ajtót becsukódni. Nem futottam utána. Bekanyarodtam a konyhába és a pultra pillantottam, hátha találok egy üzenetet, ami bizonyítaná, hogy tévedek. Nem volt semmi. Egyáltalán semmi. Egy töredékmásodperc alatt a konyha küszöbén álltam és a bejárati ajtóra bámultam, elöntött a harag.

Elmegy? Mindezek után? Csak így? Nem jelentettem neki SEMMIT?

Kifutottam a bejárati ajtón, le a veranda lépcsőjén. A felhajtón volt, miközben a bőröndjét pakolta be az autója csomagtartójába.

– Mit csinálsz? – kérdeztem éles hangon.

Rám pillantott, anélkül, hogy megállt volna. – Elmegyek, El.

– Ó, elmész – ismételtem lezserül, mert ez teljesen rendben volt, igaz?

Nem hiszem.

Megkerülve az autót odamentem, ahol állt, és megragadtam a bőröndöt, amit épp betett. Kivettem és lehajítottam a felhajtóra. – Nem – ripakodtam rá, a tekintetünk összekapcsolódott –, nem mész el. Úgy volt, hogy két nap múlva mész.

Aston összeszűkült szemekkel megfordult, és megragadta a bőrönd fogantyúját. Ahogy felemelte, én is megragadtam, és ugyanazokat a szavakat ismételtem: - Nem, nem mész el!

Megtorpant és előrehajolt annyira, hogy arca csak centikre volt az enyémtől. – Ez van, Elise. Elmegyek, és nem fogsz megállítani.

Kitépte a bőröndöt a kezemből és visszahajította a csomagtartóba. Pánikolni kezdtem. Nem fogta fel, hogy mit csinál? Még nem hoztuk helyre a dolgokat köztünk. Nem mehet el anélkül, hogy megjavítanánk azt, ami elromlott kettőnk között.

– Beszéljünk először – könyörögtem, a szememet könnyek lepték el. – Kérlek, Aston, csak egy órát maradj. Nem egész napra. Csak egy órát, hogy beszéljünk.

– Nincs semmi, amiről beszélnünk kellene – vágott vissza Aston.

– Szükségem van rád, Aston.

– Ez a kibaszott probléma, Elise.

Mereven álltam, míg a szavai eljutottak az tudatomig. Ez volt a probléma?

– Elérted, hogy szükségem legyen rád! - Hirtelen üvöltözni kezdtem, remegtem, ahogy a pánik eluralkodott rajtam. – Te tetted ezt velem! Nem hagyhatsz el engem mindezek után, Aston! Azt mondtad, nem teszed! Megígérted! Közös terveink voltak! Ígéretet tettünk egymásnak! Nem szegheted meg most!

Figyelmen kívül hagyott. Megragadta az utas oldali felőli keréknél lévő sporttáskát és kinyitotta az ajtót. Bedobta és egy másik táskához fordult.

– Ne hagyj figyelmen kívül – mondtam. – Aston, nem gondolkozol logikusan…

– Sokáig gondolkodtam ezen – vágott közbe élesen, miközben felém pillantott. – Én iskolába megyek, te itt maradsz, és ennek így kell lennie.

– És mi van velünk?

Egy pillanatra megmerevedett, szaporán vette a levegőt, fejét felemelte, szemei az eget pásztázták. Aztán vett egy mély, egyenetlen lélegzetet, és folytatta a pakolást a hülye kocsijába. A fejemre tettem a kezem és durván a hajamba markoltam. Nem hagyhat el így. A büdös francba, annyira egyedül voltam apa halála óta, de tudtam, hogy Aston csak egy ajtónyira van tőlem, és ez elviselhetőbbé tette. Mindig is élt bennem a remény, hogy helyre tudjuk ezt hozni, mert ott volt mellettem, de most elmenni készült.

Nem tudnék vele kapcsolatba lépni, ha elmenne. Nála lenne az irányítás és kerülne engem. Fulladoztam. A víz a tüdőmbe jutott és nem tudtam levegőt venni. Forróság öntötte el a testem és a szívem hevesen zakatolt. Nem szeretett engem, igaz? Nem annyira, mint én, mert ha így lenne, akkor nem menne el ilyen könnyen.

– Apu az oka? – kérdeztem tőle, kétségbeesetten próbáltam megérteni. – Aston, apu?

Semmi válasz.

– Csak egy kibaszott választ adj! Mit mondott? – Előredőltem, már ziháltam. Nem tudtam rendesen lélegezni a pánik miatt. Éreztem, hogy a világ zsugorodni kezd körülöttem. – Bántasz, Aston. Bántasz engem.

Megállt és felém fordult. A szemei csillogtak. – Nem tudok itt lenni, El – mondta megtört hangon. – Én csak… nem tudok.

– De tudsz.

– Nem.

– Összetartozunk.

– Nem lehetünk együtt.

Nem, nem, nem!

Levegő után kapkodtam, és visszafutottam a csomagtartóhoz. Újra kivettem a bőröndöt és ledobtam a földre. Megmozdult, de az útjába álltam.

– Nem – mordultam rá. – NEM! NEM! NEM!

– Elise – mondta figyelmeztetően.

Figyelmen kívül hagytam a hangnemét, és hozzá szorítottam magam. – Maradj. Kérlek, Aston. Maradj. Szeretlek. Szeretlek! Csak ez számít. Megoldjuk, hogy működjön. Maradj. Kérlek, Aston. Szeretlek.

Ismételgettem magam. Könyörögtem, hogy maradjon. Próbáltam megcsókolni, de az ajkai meg sem mozdultak. Könyörögtem neki, és az ingjét megragadva próbáltam áttörni a falán. Könyörögtem, és belemarkoltam a felsőjébe, kétségbeesetten próbáltam lerombolni a falat, amit maga köré húzott. Hirtelen megragadta a vállaimat és erővel oldalra lökött. Aztán felkapta a bőröndöt, de én is bele kapaszkodtam. Addig dulakodtunk vele, míg már nem éreztem a kezeimet.

– Elise – fújta ki a levegőt –, őrülten viselkedsz. Bele kell nyugodnod. Ez nem a világ vége.

– Nekem az.

– Rendben leszel…

– Csak egy órát maradj, és beszéljünk.

– Nem! – Erősen maga felé rántotta a bőröndöt, mire előrevágódtam a földre. A könyökömre és a térdemre estem. Felkiáltottam a fájdalomtól, és felnéztem rá. A szeme nagyra nyílt, elengedte a bőröndöt és levetette magát mellém. Megérintette a karom. – Sajnálom, El – kért bocsánatot. – Nagyon sajnálom. Nem volt szándékos.

Úgy húzódtam el tőle, mint egy vadállat. Düh vette át a pánik helyét, de csak egy pillanatra, aztán felálltam, és mezítláb, erősen belerúgtam a kibaszott, hülye kocsijába, amitől még több fájdalom hullám söpört végig rajtam. Aztán felkaptam a bőröndjét és belehajítottam a csomagtartóba, majd lecsaptam azt.

– Menni akarsz? – kiabáltam és újra belerúgtam az autóba. – Akkor kurvára menj, Aston! Ha megteszed, soha többé nem foglak szeretni. Soha nem kapsz vissza! Soha nem leszek újra a tied, hallod? Menni akarsz, és ezt kibaszottul befejezni? Hallasz engem?

Felállt és lassan hátrált tőlem. Nyomorultul nézett ki, mintha a szavaim a csontjáig vágtak volna.

– Kibaszottul gyűlöllek – köptem a szavakat. – Kurvára végeztünk egymással. Ülj be a rohadt kocsidba és menj! Menj, te kibaszott fasz, csak MENJ!

Az autó felé fordult, és a rémület belém csapott. Odaszaladtam hozzá, és elkaptam a karját. – Nem, nem! Ne menj! Nem úgy gondoltam! Csak maradj! Ígérem, nem mondok ilyet újra. Esküszöm, Aston. Beszéljünk. Csak egy órát, oké?

Egyszer sem nézett rám, ahogy eltolta a kezem.

– Sajnálom, Elise – suttogta. – De vége van.

Aztán beszállt a kocsijába és becsukta az ajtót. Aztán abbahagytam a küzdést, csak álltam ott és figyeltem, ahogy begyújtja a motort, aminek a hangja sértette a fülemet. Kitolatott a felhajtóról és elindult, felverve a környéket a hanggal, és anélkül, hogy akárcsak egyszer is hátranézett volna.

Pillantás nélkül.

Néztem, amíg látótávon belül volt, aztán vártam. Azért jönne vissza, mert megjött az esze. Még ha nem is azért, hogy rólunk beszéljünk, azért tenné, mert meg akar bizonyosodni róla, hogy jól vagyok. Csúnya vita volt. Fontos volt számára, hogy azért rendben legyek.

Vártam.

Vártam.

Sírtam, miközben vártam.

Még jobban sírtam, amikor rájöttem, hogy nem jön vissza.

Eltakartam az arcom és ordítottam. Levegő után kapkodtam, éreztem, ahogy az utcában minden szem rám tapad. Az alakok az ablakban, ahogy a bejárati ajtajuk nyikorogva kinyílt. Kibaszott Becky, ahogy a telefonon lóg: – Debbie, Debbie, nem hiszed el, hogy mit láttam! – Elkezdődnek a pletykák, és csak terjedni fognak. Mindenki tudni fog rólunk.

Mindenki.

A könnyeim felszáradtak és éreztem, hogy valami elpattan bennem. Csatt! Ilyen hangot hallatott. Mint egy villámcsapás a mellkasomban.

– Pletykálni akartok? – suttogtam nekik keserűen. – Rohadékok, adok nektek beszédtémát.

Megfordultam és berohantam a házba. Kinyitottam a garázsajtót és apu szerszámos ládáiban kutattam, mire végre megtaláltam, amit kerestem. Megragadtam a balta nyelét, visszamentem a házba és felrohantam a lépcsőn. Olyan volt, mintha a testemen kívül lennék. Éreztem a bizsergést a bőröm alatt, ami egyre erősebb és erősebb lett, ahogy beviharzottam Aston szobájába és felemeltem a baltát. Körülnéztem…

Aztán lecsaptam.

Mindent összetörtem, ami az utamba került, ügyetlen voltam, és nem tudtam célozni rendesen. Üvöltöttem, miközben romboltam, átkoztam a világot, Istent, mindent és mindenkit, azért amit elszakított tőlem. Betörtem az ablakot és az ott maradt könyveit kihajítottam. Már láttam a tömeget, ami a házak köré gyűlt, és hisztérikus vihogásba kezdtem. – FOTÓZZATOK LE, GYERÜNK! TEGYETEK FEL A YOUTUBE-RA, TI FASZFEJEK!

Aztán nekiestem a szekrényének, több százszor csaptam le rá. Újra és újra, megint és megint, csak ütöttem és ütöttem.

Utáltam őt! Utáltam őt! Utáltam őt!

– Utállak! – kiáltottam tele torokkal.

Csak úgy elhagyott. Még vissza sem nézett! Még egy pillantásra sem! És most itt ragadtam anyával, aki leszart mindent, csak a saját nyomorúságával foglalkozott, apámat eltemették a föld alá, már rothadt bizonyára, már nem létezett. Már nem létezett többé!!!!!!!!!!

És egyedül voltam.

Teljesen egyes egyedül!

Addig üvöltöttem, míg már kapart a torkom, és a szemeim égtek a sírástól. Teljesen bevadultam, és élveztem a pusztítást, amit véghezvittem. Megnyugtató volt, tökéletes gyógyír a sajgó szívre. Ajánlani fogom Cindynek, ha legközelebb panaszkodik egy srác miatt. Romboló körútra mehetnénk: két fejsze, négy kéz, bútor addig, míg a szem ellát.

– Elise.

Lihegve hirtelen megálltam és megfordultam.

Felém tárt karokkal Adrian állt az ajtón kívül. Először a fejszét bámulta, majd az arcomat. – Szia – mondta lágyan. – Szia, Elise.

Miért jelent meg? Egyenruhában volt, tehát… kihívták őt? Ennyire őrjöngtem? Le akart tartóztatni? Mi miatt? Semmit nem tud rólam. Nem tettem semmi rosszat.

A háta mögött a folyosón anya állt. Köntösben volt, a karját keresztbe fonta, és döbbenten nézett engem; most először láttam érzelmet rajta, mióta apu meghalt.

Gyorsan pislogtam párat, és éreztem, amint a köd lassan felszáll az agyamról. Mi történt pontosan? És meddig tartott?

– Szia – mondta ismét Adrian, így megint őt néztem. Közelebb lépett. – Mi lenne, ha letennénk a baltát?

Megrázkódtam. – Ez… ez apu baltája. Most már az enyém.

– Igen, rendben, nos, mi lenne, ha letennénk?

– Nem akarom letenni.

– Nagy pusztítást végeztél, Elise.

– Átalakítom a bátyám szobáját.

Úgy nézett rám, mintha elvesztettem volna az eszemet. Úgy is volt. – Oké, El, átalakítod a bátyád szobáját, de te… nagyon hangos voltál. Több hívásunk is volt.

– Megzavartam a békét?

– A lakók aggódnak.

Összehúztam a szemem. – Hidd el nekem, senki sem aggódik. Biztos vagyok benne, hogy épp eszik a popcornjukat.

Még közelebb lépett. – Oké, mi lenne, ha átadnád nekem a baltát?

– Nem fogok rád ütni vele, Adrian.

Felsóhajtott. – Inkább miattad aggódom.

– Nem kellene.

– Vérzel.

– A szívem vérzik, igen.

– Nem, El, te vérzel.

Követtem a tekintetét, elakadt a lélegzetem, és azonnal eldobtam a baltát, amikor láttam, hogy vér csöpög le a karomról. Kinyitottam a tenyerem és bámultam a hosszú, mély vágást a tenyerem közepén. Nem is éreztem. Hogy a faszba lehetséges ez? Én nem…

– Bassza meg – sikoltottam fel a fájdalomtól, amikor hirtelen elkezdtem érezni. A véres kezemre néztem, majd Adrianre, majd újra a kezemre. – Vérzek, Adrian!

– Tudom.

– Nagyon sajnálom.

– Nincs semmi, ami miatt sajnálkoznod kell.

– Elűztem őt! Elűztem őt, és nem tudom, mit tettem! Próbáltam megállítani őt, de elment.

– Hé. – Már előttem állt, arrébb rúgta a baltát.

– Elűztem őt, Adrian. Elhagyott. Nem tudtam rá hatni. Nem érdekelte. Hátra se nézett. Egy pillantásra se.

Átölelt engem és a mellkasához húzta a fejemet. – Rendben van – mondta nekem. – Minden rendben lesz.

A melegsége megszállta az érzelmeimet és azonnal lecsendesített. A jó kezemmel megragadtam az ingjét. Ezerfajta érzelem árasztott el, de a fájdalom volt mind közül a legerősebb. Fájdalom, amiatt a két férfi miatt, akiket szerettem és elveszítettem. Megint kiborultam. A könnyek hozzátartoztak a mindennapokhoz. Ez a szomorúság árnyékként követett mindenhová. Annyi különbséggel, hogy ott volt Adrian, aki azt mondta, hogy minden rendben lesz.

Ez volt a tökéletes hazugság.

19.    Fejezet

Elise

Fordította: Jane

Adrian elvitt a kórházba, és nem hagyott magamra, amíg be nem hívtak. Leültettek egy kórházi ágyra, behúzták a függönyt, így egyedül maradtam. A nővér jött egy perccel később, bekötötte a kezem, és megkérdezte, hogy szükségem van-e valamire a fájdalom ellen.

– Alkoholra – mondtam neki pléhpofával.

Csak állt ott mosolyogva, aztán már nem mosolygott, amikor nem tudta eldönteni, hogy viccelek-e vagy sem. – Őőő, mi?

– A fájdalomra – magyaráztam.

– Nos, az alkohol nem szerepel a kórházi menüben, Elise. – Úgy magyarázta, mintha egy kibaszott idióta lennék. Nyilvánvalóan háborodottnak gondolt, valószínűleg már hallott az összeomlásomról egy pletykás barát barátjától. A hírek gyorsan terjedtek ezen a szar helyen.

– Csak vicceltem – válaszoltam összehúzott szemekkel.

Bólintott. – Hát persze.

– Semmit nem kérek.

Szerettem a fájdalmat és nem akartam még, hogy eltűnjön.

Kedvesen mosolygott, és magamra hagyott. Úgy éreztem, mintha egy örökkévalóság óta ülnék ott, hallgattam a függöny másik oldaláról érkező sürgést-forgást. Hallottam egy férfit – hulla részeg volt –, aki elvesztette az önuralmát, mielőtt karácsonyi dalokat kezdett volna énekelni. Négyszáz kibaszott alkalommal hallottam a Jingle Bellst, mielőtt megjelent volna az ápoló.

– Uram, bepisilt?

– Kibaszottul azt teszek, amit akarok.

– Megkérhetném, hogy felálljon?

– Tűnjön el.

Kénköves pokolba, a nővérek szentek voltak. Én már pofán vágtam volna. A nővér megint megpróbálta, de a férfi leállította. A nővér ezután magára hagyta, mire 467. alkalommal is elkezdte énekelni a Jingle Bellst.

Bassza meg. Nem kellett volna összerombolnom Aston szobáját. Akkor nem lennék itt, hogy ezt a kibaszott átkozódást és éneklést hallgassam. Ez rosszabb volt, mint látni, ahogy Aston elhajt.

Még hátra se nézett.

– Jó napot, én doktor Crowe vagyok. Hogy vagyunk? – kérdezte egy hang.

Épp akkor néztem fel, amikor a férfi belépett az elkülönítőben, ahol voltam. Még így, zaklatottan is, a szemeim egy rövid időre rászegeződtek és az agyam zárlatos lett, füst és törmelék maradt utána.

Csak bámultam őt.

Komolyan ez a pasi fog ellátni engem? Az orvosok ennyire dögösek? Úgy nézett ki, mint egy izmosabb Matt Bomer, csak sötét szemekkel és borzasabb hajjal.

Félrenéztem róla. – Jól vagyok.

Kezébe vette az ágy végében lévő kórlapot. – Van fájdalma? Kér fájdalomcsillapítót?

– Nem.

Bármi is volt odaírva, homlokráncolva olvasta, mielőtt rám nézett volna. Néhány pillanatig bámult, majd visszatette a kórlapot, és leült az ágyra. – Megnézhetném a kezét?

Kinyújtottam és a kezébe fogta. Ráncba szaladt a homlokom. Miért volt meleg a keze? A tapasztalataim alapján, az orvosoknak mindig hideg a kezük, mintha pihenőidőben jégkockákkal zsonglőrködnének.

Óvatosan levette a gézt, és amikor a tenyerem már teljesen szabad volt, akkor megnézte a mély vágást, ami jobban fájt most, mint előtte bármikor.

– Meg fogom most érinteni a vágás környékét, Miss Wright – mondta nekem.

A seb széleit egy tökéletes vonallá húzta össze. Felszisszentem a fájdalomtól, mire bocsánat kérően rám pillantott. – Sajnálom.

– Semmi gond.

Istenem, annyira eleven érzés volt, és úgy lüktetett, mintha külön életet élne.

– Tehát mi történt pontosan? – kérdezte aztán tőlem.

Ó, tudod, a testvérem szobájában összevissza csapkodtam egy baltával, megsemmisítve mindent, ami az utamba került, mert szakított velem.

– Fát aprítottam – válaszoltam komolyan.

Éreztem, hogy néz engem. Vett néhány lélegzetet, aztán: – Fát aprított.

– Aha.

– A fatüzelésű kályhába nyáron?

– Ja.

– Aztán mi történt?

Megnyaltam a kiszáradt ajkam. – Nem emlékszem. Gondolom, a pillanat hevében történt. Egyik kezemmel tartottam a fát, a másikkal pedig lendítettem. Addig nem is vettem észre a vágást, amíg Adrian nem szólt.

– Adrian Guildford rendőr, a váróteremben?

Félrenéztem. Szuper, tudta. – Igen.

Eltelt néhány pillanat. – Szed valamit, Miss Wright?

– Mint például?

– Rám nézne?

Először mindenhová néztem, csak rá nem, aztán lassan a szemébe néztem. Közelebb hajolt és a szemembe bámult. Kurva életbe, esküszöm istenre, Matt Bomer hasonmása volt.

Úgy éreztem, hogy szokatlanul közel van hozzám. Érezned kell az orvosod leheletét az arcodon, amikor megvizsgál? Az én Matt Bomerem nem volt tisztában a magánszférával? Egyik szemről a másikra nézett, és egy idő után sóhajtottam, mert még mindig nézett. A kórház személyzetének nagyon sok türelme volt, és jelenleg úgy tűnik, nekem semennyi sem.

– Ellenőrzi, hogy tágak-e a pupilláim? – kérdeztem önelégült mosollyal. – Biztosíthatom, hogy nem. Nem vagyok betépve Doktor… mi is a neve?

– Crowe.

– Doktor Crowe.

– Csak megbizonyosodom róla, Miss Wright.

– Mérges voltam, nem bedrogozva – mondtam határozottan.

– Ahogy mondtam, csak leellenőrzöm.

Ingerült hangot hallattam. – Nos, egyáltalán mi köze hozzá? Egyáltalán feltehet nekem ilyen kérdéseket? Kibaszottul semmi köze hozzá. Azért van itt, hogy összefoldozzon engem, nem kihallgatni. Van egy rendőr apám, nagyon is tisztában vagyok ezekkel a kötelező kérdésekkel. Nincs hozzájuk kedvem, doktor Crowe.

Szemöldök ráncolva hőkölt hátra. – Tudnom kell, hogy milyen körülmények alapján került ide, Miss Wright.

– A kezem miatt, semmi más oka nincs.

Hosszan bámultunk egymásra, mintha egy játékot játszanánk, hogy ki néz félre először.

– Jingle bells, jingle bells, jingle all the way…

Felnyögtem a dal hallatán, és a másik kezemmel eltakartam az arcom. Nagyszerű, a doki nyert. Összeszorítottam a szemem, ahogy a szavaim visszhangzottak a fejemben. Van egy rendőr apám. – Nem, te idióta – suttogtam hangosan. – Volt egy rendőr apád. Volt. Meghalt. Többé már nem zsaru. Gyógyír van erre, doktor Crowe?

A testem remegni kezdett, és csendesen szipogtam. Becsukva tartottam a szemeimet, hogy a könnyeim ne kapjanak szabad utat, de éreztem, hogy egyre jobban összegyűlnek a szemem sarkában. Istenem, mennyire égő ez már? Nem csak megnyerte a bámulási versenyt, de még végig is nézte, ahogy összeomlom, mint egy zakkant.

Egy kéz telepedett a hátamra. – Rendben van – mondta doktor Crowe csendesen. – Rendben leszel.

Hozzádőltem, a fejem a mellkasára zuhant. Zokogtam, miközben egy idegen ingjét szorongattam, és összetörtem. Karja meleg ölelésben zárult körém. Tökéletesnek tűnt. Aston féle tökéletesnek. Ebben a burokban, én Astonba kapaszkodtam, és ő a karjaiba zárt engem, azt mondta, hogy minden rendben lesz, megadta nekem a szeretetet, amiért könyörögtem, amióta apa meghalt. Egy pillanatra, nem emlékeztem, hogy bármi baj lenne.

Szükségem volt erre. Annyira szükségem volt rá.

A remegésem végül alábbhagyott, a könnyeim elcsendesedtek. Egy eufórikus hullám átfutott rajtam, aztán jött az… eszmélés. Egy sürgősségi doki karjai tartottak engem, nem Astoné. Fertőtlenítő szaga volt, nem fűszeres. Neki sötét szemei voltak, nem zöld, és arra vártam, hogy valami fellengzős monológgal álljon elő, de nem tette. Ez a csalódások napja volt.

Mintha felráztak volna, hirtelen elhúzódtam tőle. A karja rögtön leesett rólam, ahogy visszahanyatlottam az ágyra, és tágra nyílt szemekkel bámultam rá.

– Nem kellene mással is foglalkoznia? – kérdeztem, miközben mosolyt kényszerítettem az arcomra. Elviselhetetlenül kínos volt, amikor megpillantottam a nedves foltot a mellkasán. A kemény mellkasán.

Melegen rám mosolygott. – Nem, egyelőre a tied vagyok. Csak elmegyek érzéstelenítőért, hogy beadjam és kitisztítsam a sebet. Viszonylag fájdalommentes eljárás lesz.

– Milyen eljárás?

– Össze kell varrni.

– Az rossz?

– Lehetne rosszabb is. – Felállt. – Adj nekem pár percet.

Amikor bólintottam, elment, én meg ott ültem és még több kicseszett Jingle Bellst hallgattam.

*

Doktor Crowe nagyon gyengéd volt. Újra összetett engem. Vagyis fizikailag. Bár így működnének az érzések is.

Volt egy nővér is a szobában velünk, és valamiért azt kívántam bár eltűnne. Tetszett, amikor megölelt és azt mondta, hogy minden rendben van. Érző ember volt velem, holott most, fájdalmasan szakmai volt. Arra vártam, hogy furcsán viselkedjen az ölelkezés dolog miatt, de egy fikarcnyit sem zavartatta magát. Nagyon gyorsan rájöttem, hogy olyan ember volt, aki teljes mértékben irányítja az érzéseit. Mint Aston. Elegem kellene, hogy legyen az ilyen pasikból.

– Nagyon lassan fog gyógyulni – tájékoztatott engem, miután végzett és bekötözte. Sokáig vörös, majd rózsaszín lesz. Alkalmanként bekrémezheted, hogy segítsen elhalványulni. Vigyázz a kezedre, ne üsd meg a varratnál. Ha bármi történne, azonnal gyere vissza. Ezen kívül minden rendben, már mehetsz is.

Amikor bólintottam, felállt. – Szép napot, Miss Wright. És… vigyázz magadra.

Egy pillanattal később elment, hátra sem nézett a válla fölött. Miért vártam mégis mást?

A nővér kivezetett. Adrian még mindig a váróban volt, és kedvesen rám mosolygott, amikor csatlakoztam hozzá. Nem beszéltünk, de átkarolt egy karral, és a kocsihoz kísért.

Hazavitt, de szándékosan egy hosszú, festői úton mentünk. Farmok, tavak és csodás kilátással rendelkező hegyek között hajtottunk át. Az ég annyira tiszta volt, hogy láthattam a hegyek csúcsait, a fák úgy néztek ki, mint valami óriási karfiolok, lengedeztek a gyenge szellőben. A látvány megnyugtatott, és a fejfájás, ami eddig a koponyámat feszítette szét, lassan tompává vált.

– Tudom, hogy minden nehéz – mondta Adrian. – Sok mindenen mentél keresztül, Elise, de…

Ránéztem és félig-meddig vállat vontam. – De nem volt helyes, amit tettem. Tudom.

– Aggódom érted.

– Nem kell. Ami történt az… Fenébe, nem tudom mi volt az.

– Összeroppanás.

– Igen.

Sóhajtva bólintott. – Beszélek anyáddal, ahogy visszaértünk. Szórakozottnak tűnik.

– El sem tudod képzelni.

– Ott kellene lennie neked. Egyedül voltál. Láttam a temetésnél. Aston… megértem a gyászát. Az a fiú gyerekként megjárta a poklot, de anyádnak ott kellene lennie neked.

Nem feleltem. Csak nyeltem egyet, és zsibbadtan bámultam ki az ablakon.

– Mindannyian különbözően gyászolunk – mondta. – Bezárkózunk, mérgesek vagyunk, elfutunk. De végül meg kell találnunk a módját, hogy előreinduljunk. El kell ezt mondanod anyádnak.

Csak bólintottam, mert könnyebb volt, mint vitatkozni. Nem értette, hogy anya elveszett. Nem talált vissza, még a segítségemmel sem.

– Meg tudod csinálni – mondta magabiztosan. – Meg tudod, El. Velük vagy nélkülük.

*

A bekattanásom után a nyár fennmaradó részét a házban töltöttem. Nem törtem össze az ablakokat, vagy bármi mást darabokra. Éppen ellenkezőleg, alig mozogtam. Kimerültnek éreztem magam. A könnyek lelassultak, de néha rám tört a zokogás, ami pár percig tartott és néha egy szempillantás alatt abba is maradt. Ez után mindig normális voltam. Legalábbis annyira, hogy ne törjek-zúzzak.

De tudtam, hogy megváltoztam. Mélyen bennem düh szunnyadt, és lassan felemésztette a többi érzésemet. Agresszívnek éreztem magam, mintha az a kedves lány, aki csak táncolni szeretett, teljesen eltűnt volna. Mindenekfölött őt gyászoltam, mert semmilyen jó minőségű zene hallatán sem éreztem késztetést arra, hogy megmozduljak. Egy emberi hüvely voltam.

Adrian helyrehozta Aston szobáját és betett egy új ablakot. Aztán átment anyuhoz, és próbált vele beszélni, de mindig csalódottabban jött ki, mint ahogy bement. Nem hittem, hogy bármivel is tud rajta segíteni. Valószínűleg megértett engem, mert többet soha nem hozta szóba őt. Jött és ment, elhozta a bevásárlást, segített a ház körül. Isten küldöttje volt.

Az időm nagy részét Astonra gondolva töltöttem. Nem tudom miért, de továbbra is reménykedtem. Próbáltam a dolog jó oldalát nézni. Nem gondolhatta komolyan, amit mondott. Biztos magához fog térni, felveszi a telefont és felhív. De aztán a napokból hetek lettek, és a hetekből hónapok, és akkor felfogtam, hogy a hallgatása többet mond minden szónál. Elhagyott és itt hagyott, hogy boldoguljak az összetört anyánkkal, és ő abszolút nem akart velem foglalkozni.

A remény hiábavaló és értelmetlen volt.

Az otthonunk egy tátongó üresség volt, amit nem lehetett betömni.

Csak távolabb és távolabb sodródtunk egymástól, és nem volt más választásom, minthogy elfogadjam.

*

Az első szemeszterem a gimiben egy kibaszott pokol tűzén két lábon lovagoló kurva volt – a jobb napokon. Mindenki rólam beszélt. Az aljasságom híre mindenkihez eljutott. A jelenetet, amit rendeztem a háznál, ahogy szembeszálltam Astonnal – minden, úgy terjedt, mint valami vírus, különböző nevetséges verziókká mutálódott, amitől a valóság felismerhetetlen volt számukra. Az életem minden területe ki volt teregetve, a pletykások és az okoskodó vénasszonyok kezében volt, akik bíráló pillantásokat küldtek felém. Félreinformált seggfejek, akik azt hitték, hogy Aston a vér szerinti testvérem, és én egy vérfertőző szajha vagyok, akinek szüksége van az igére. Nem nagy ügy.

Nehéz volt. Nem kerülgetem a forró kását. Gondolj bele, folyamatosan szembesülni ezekkel, és mégse mutatni ki, hogy igenis hatással vannak rád. Mert ha észrevették, hogy hatással vannak rád, akkor hosszabb ideig szívták a véred, piszkáltak és nógattak, hogy még több reakciót váltsanak ki belőled, míg végül felrobbantál, és akkor ők egy újabb pletyka áradatot indíthattak útnak.

Anya továbbra is magába roskadt. Amikor végül elment dolgozni, akkor a legtöbb idejét ott töltötte. Néha napokig nem láttam, és ha mégis kereszteztük egymás útját a házban, akkor az a találkozás is néma volt és távolságtartó. De ez nem állított meg abban, hogy tovább próbálkozzak. Próbáltam megkérdezni, hogy hogy van, igyekeztem egy szobában lenni vele, hogy közelebb kerülhessünk egymáshoz, de semmi sem változott. Ok nélkül kizárt, és én küszködtem azzal, hogy megértsem, hogy miért, hogy mi történt azzal a kedves anyával, aki valaha volt.

És mindennek tetejében, Aston nem jött haza az ünnepekre. Küldött egy karácsonyi üdvözlő lapot és egy kis ajándékot anyának, de ennyi volt.

Eljutottam a teljes, mozgalmas élettől oda, hogy üres volt az életem, semmim nem volt. És a legrosszabb az volt, hogy egyedül voltam.

És a magány egy olyan őrültség, amitől nem tudsz menekülni.