8. Fejezet

8.   Fejezet

Elise

Fordította: Jane

Kopp. Kopp.

Alig nyitottam ki a szemem, máris a fal felé fordultam. Miért kopogtat Aston most?

Összezavarodva visszakopogtam.

– Fent vagy? – kérdezte halkan a falon keresztül.

– Most már igen – válaszoltam kábán és ásítottam. – Mi van?

– Mindjárt ott vagyok.

Hirtelen teljesen éber lettem. Felültem és épp gyorsan megigazítottam a gubancos hajamat a kezemmel, amikor halkan nyílt az ajtó. Sötét volt, csak a hold fénye világított át az ablakon, meglepetten néztem, ahogy lábujjhegyen beosont a szobámba. A tizennyolc éves Aston csendes, láthatatlan fiúból átment óistenemANNYIRAdögös-be. Nagy volt. Korához képest természetellenesen nagy, amit apa a genetikával magyarázott, de én tudtam az igazságot. Edzőterembe járt, annyi súlyt emelt, amennyit csak lehetséges, hogy erősebb legyen a többi srácnál Úgy gyanítottam azért súlyozik, hogy békén hagyják, és az eredmény valóban bámulatos volt. Magabiztos volt és bizakodó, és az egyedüli kigyúrt pasi a könyvtárban, aki el volt temetve a tankönyvek alá. Ha nem lett volna annyira istentelenül okos, egy modellügynökség sztárja lehetett volna.

Ugyanakkor igazi úriember volt. Tetőtől talpig egy nagy kedves fickó. Nem az a tipikus iskolai izompacsirta, aki kiröhögte a kisebbeket az osztályba, vagy aki a lányokat csak szexre használta. Ez nagyrészt apának köszönhető, aki mindig elprédikálta, hogy a lányokat tisztelni kell, a gyengébbeket pedig óvni. És mint apa, Aston is vezető személyiség lett, olyan, akire büszke lehetsz, hogy a köreidben tudhatsz. Még mindig nagy erőfeszítésébe került, hogy mosolyogjon, de ez csak még inkább fokozta Aston vonzerejét, és a csajok elolvadtak mellette.

És én?

Hisztis voltam, céltalan és tele hormonokkal. Egy olyan fiú után vágyakoztam, akit nem kaphattam meg, aki nem úgy érzett irántam, ahogy azt én szerettem volna. Ezeket leszámítva, ott volt nekem, érdekelte, hogy mi van velem, és bármiben számíthattam rá. Olyan mélyen fürkésző pillantásokat vetett rám, hogy folyton azon gondolkodtam, hogy vajon mi folyik abban a zseni fejében.

És most ott volt a hálószobámban. Nem mintha máskor nem tette volna be ide a lábát, de tizenhét évesen élveztem az intim szférámat. És egy lánynak szüksége is van magánszférára, nem igaz? Ez a szoba volt az én barlangom, ahol sajnálhattam magam, amiért olyan dolog után vágyom, ami nem lehet az enyém, ez főleg olyankor fordult elő, amikor menstruáltam.

– Mi történt? – kérdeztem csendesen.

Elment az ágy mellett és megállt az ablaknál, kibámult a függönyön keresztül. – Meleg van kint, El. Nem olvadsz el?

De igen. Június közepén az előző nyarakhoz képest, elviselhetetlenül meleg volt.

– Ezért mentünk moziba – morogtam. – Végignéztünk egy 2 órás B kategóriás filmet, amiben egyedül csak a fickó teste volt minőségi. Láttad azt a kockahasat?

– Minden nap látok olyat a tükörben.

Figyelmen kívül hagytam az arrogáns megjegyzését. – Mellesleg nem tudom elhinni, hogy a végén megölték őt. Mi a baj a happy endekkel?

– Nincs mindig happy end.

– Pesszimista.

– Realista vagyok.

– Akkor miért vagy itt, Debbie Downer?[1]  Komolyan a filmről akarsz beszélni, ami miatt vérzik a szívem?

– Le akarok hűlni.

– Ezt hogy érted?

Vártam a válaszára, de amikor csintalan pillantással a szemében megfordult, hirtelen derengeni kezdett, hogy mire akar kilyukadni.

– Úszni akarsz? – kérdeztem, a szívem vadul vert.

– Te?

– Benne vagyok.

– Hozz egy üveg vizet. Futni fogunk.

– Csak hozd a kocsit. - Astonnak volt egy járműve (ha lehet egyáltalán így nevezni, én inkább a gyilkoló-művének hívtam). Egy évig spórolt rá, amikor a paintball pályán dolgozott apa egyik barátjánál. Megvette a legrosszabb, leghangosabb halálcsapdát két hónappal ezelőtt, és egyszerűen imádtuk. Sajnálatos módon, a környezetünk többi tagja nem. Főleg reggelente, amikor beindította olyan volt, mintha arra készülne, hogy felrobbantsa a környéket. A szomszédunk, Becky, gyakran prédikált a világ végéről, amikor meghallotta az autó hangját.

– Azzal felébresztenénk apát – magyarázta. – És kiakadna, hogy ilyen későn kiosonunk.

Összehúztam a szemem. – Nem fogjuk.

– Azt mondta, mostanában több bűncselekmény volt.

– Zsaru. Mindig van bűncselekmény, és mindig veszélyes.

Elvigyorodott és majdnem elájultam a látványtól. – Még mindig nem érdekel. Csak kapj fel egy üveget és menjünk.

Kimásztam az ágyból és követtem őt. Bár nehezebb volt (kétszer annyi legalább), mint én, és nagyobb súlyt mért a padlódeszkára, mégis ő volt a csendesebb. Drámai arcot vágott minden alkalommal, amikor zajt csaptam, próbáltam elfojtani a nevetésem, amikor az orrlyukai kitágultak és a szemei kidülledtek. Csettinteni akartam neki, de az a szülőket biztosan felébresztette volna, csak pár méternyire voltak tőlünk, ahogy megközelítettük a lépcsősort.

A ház nagyon szerény volt. Négy hálószoba volt benne, egy szoba választotta el az én szobámat a szüleimétől. Anya parányi varrószobája volt, és hálás voltam érte, különben meghallották volna, ahogy éjjelente dumálunk, és a kisurranási kísérletünket már csírájában elfojtották volna.

Nem ez volt az első alkalom, hogy kilógtunk. Nem voltam ideges és nem is féltem, hogy elkapnak. Olyan gyakran csináltuk ezt múlt nyáron, hogy már meg sem próbáltunk csendben kiosonni. Egy év telt el, és ez volt az első alkalom azóta, hogy visszatértünk a nagyon óvatos mozgáshoz. Mert ha az apád rendőr volt egy olyan városban, ami tele van bűnözéssel, akkor nem járkálhatsz csak úgy ki és be, az éjszaka közepén.

Lesurrantunk a lépcsőn és megálltunk a konyhában. Elvettem két üveg vizet a hűtőből, míg Aston a küszöbnél őrt állt. Mire odaértem hozzá és átnyújtottam a vizet úgy éreztem, mintha börtönből szöknénk ki. Aztán óvatosan végigmentünk a folyóson, próbáltunk uralkodni a türelmetlenségünkön. Aztán Aston kinyitotta az ajtót, ami egy hangos kattanást adott ki, majd kitárta. Onnan már simán ment minden. Kitárta a külső ajtót is, kiléptünk és belebújtunk az ott várakozó papucsokba. Aztán lerohantunk a lépcsőn a járdára.

Mindig az volt az érzésem, mintha egy adrenalin löket tenné ezt velem. Olyan volt, mintha késztetést éreznék a rosszalkodásra.

– Versenyezzünk – mondta, miközben felgyorsított.

Felkuncogtam és utána rohantam. Annyira boldoggá tett, hogy láthattam, hogy Astonnak is jó kedve van, még ha ez nem is mindig járt mosolygással.

A tó hét háztömbnyire volt a háztól és végig lejtőn kellett menni. Visszafelé jönni volt nagyobb kihívás, mert kimerültünk az úszástól és hegynek felfelé menni fáradtságos volt. De a mai este más volt. Ma este felvillanyozva éreztem magam. Szükségem volt az Aston adagomra. Túl elfoglalt volt mostanában, sokáig dolgozott, majd keményen tanult, hogy felkészüljön a középiskola utáni hatalmas lépésre. A nyár a miénk volt és nem akartam ezen változtatni. Szerettem a megszokásainkat. Szerettem az ismerős dolgokat az életemben, és ha valami kiesett ebből vagy másképp történt, akkor elveszítettem a józan eszem.

Átbújtunk a bejárati kapu alatt és átfutottunk a parkolón. Iszonyat hőség volt, verejtékben fürödtem és a fél palack vizemet már megittam. Leszáguldottunk a salakos járdán, ami a strandhoz és a parkokhoz vezetett. Teljesen kihalt volt, de a folyó túloldalán az emberek már kivilágították a tóparti házaikat és a sétányokat. Nem láthattak minket ott, ahol voltunk, de nem is hiszem, hogy érdekelte volna őket.

Halk zenét hallottunk, ahogy lelassítottunk a strandnál és lerúgtuk a papucsainkat. Parti zenemix volt és nem tudtam megállni, hogy ne lengessem a csípőmet. Szerettem a zenét. Szerettem táncolni. Szerettem őrült lenni, nem érdekelt hol vagyok, vagy milyen röhejesen nézek ki. A jó zene birtokba vette a testem.

Aston halkan elnevette magát, ahogy áthúzta a pólót a fején. Beleakadta hajába, de kiszabadította, amitől a hosszú haja a vállára omlott. Istenem, imádtam a haját.

– Olyan parti bolond vagy, El – mondta halkan.

Vállat vontam, ezt használtam kifogásnak, hogy diszkréten bámulni tudjam a felső testét. Ahhoz képest, hogy most töltötte a 18-at, az én mostohatestvérem nagyon kigyúrt volt. Széles mellkas, kidolgozott hasizmok, és az az ösvény lefele a hasán… ahh, Óz földjére vezetett. És én bármikor követném ezt az ösvényt.

– Hagyd abba a táncolást és gyere – mondta, miközben már elindult a víz felé. – Amikor legutóbb ez történt, nem tudtál megtalálni.

Vártam, amíg mélyebbre ment a vízbe, és amikor elindult előre, gyorsan kibújtam a felsőmből és a farmer rövidnadrágomból. A rózsaszín csipkés bugyimban és melltartómban elindultam utána. A víz épp olyan volt, amire szükségem volt, lehűtötte a felhevült testem. Éreztem a köveket a lábam alatt, némelyik csúszós volt és fájdalmas, de Aston után mentem.

A hatalmas tavat hegyek vették körül és hosszú pallók szegélyezték. Ahányszor elmentél egy mellett, a víz mélyebb lett. Tökéletes módja volt annak, hogy a gyerekeket távol tartsák a mély víztől és attól, hogy megfulladjanak. Mindig nosztalgiával töltött el, amikor belegázoltunk ebbe a vízbe, mert eszembe jutott, hogy itt tanítottam meg Astont úszni.

Astonnal könnyedén beúsztunk egészen a tó legmélyebb részéig. Közel maradtam a stéghez, az oszlopra kulcsolva a lábam, ha úgy éreztem, hogy elfáradtam. Eközben Aston úgy úszott, mint egy hal, mélyre merült, majd fél perccel később újra felbukkant. A haja a testéhez tapadt, az ajkai rózsaszínek voltak és nedvesek. Sóhajtottam. Egyszerűen… csodás látvány.

– Várod, hogy elmenj? – kérdeztem nem sokkal később, amikor már nem lubickolt a vízben. Ez egy folyamatos vita volt közte és apa között.

Végigszántott a vizes haján, mielőtt a hátán feküdve lebegni kezdett körülöttem. – Őszintén, nem gondolok rá túl sokat – válaszolta.

– Nem érzed valóságosnak?

– Nem. Akkor fogom valódinak, ha már nem sokára lesz, nem több hónapnyi távolságra.

Bólintottam. Nem akartam szomorú lenni, úgyhogy témát váltottam. – Munkát keresek, tenni akarok valamit, amikor az iskolának vége.

– Hol keresel?

– Talán a fűszerboltba, mint tavaly. Láttam egy munkaerőt kereső táblát kirakva pár napja.

Erős karjaival megragadta a móló szélét, felém fordult és megfontoltan nézett engem. – Megkérdezhetem Fredet és Corát a pályán, hogy ki tudsz-e ott valamivel segíteni.

– Azt akarod, hogy paintballosnál dolgozzak? – ráncoltam a homlokom.

– Hétvégén zsúfolt lesz és küszködünk a megrendelésekkel. Frednek is meg van a maga boltja, és amikor a fiúk kint vannak játszani a hétvégéken, akkor te ott lehetsz. Nem tudom. Csak egy javaslat. Utáltam nézni, hogy milyen szerencsétlen vagy abban a boltban.

– Miért lennék szerencsétlen?

– Mert utáltad. Utáltad múlt évben. Azt mondtad, a nő úgy bánt veled, mint egy lábtörlővel.

Próbáltam nem kimutatni az örömömet amiatt, hogy emlékezett valamire, ami ilyen rég történt. Így csak nem törődöm módon megvontam a vállam. – És a paintballos pályát jobban szeretném?

– Te fiús lány vagy. Szeretnéd.

Rosszallóan néztem. Fiús lány? Így gondol rám? – Nem vagyok fiús lány.

Szárazon felnevetett. – Ahogy kívánod.

Ezután visszaugrott a vízbe és eltűnt a szemem elől, otthagyva engem a magamba feltett kérdésekkel. Tényleg fiús lány voltam? Lányos szarokat hordtam. Néha. Úgy értem, szeretek szórakozni menni, és attól se félek, hogy összekoszolom magam. Nem hordtam sok sminket, de… Fiús lány? De ahogy kimondta, akkor most ez rossz dolog volt? Úgy gondolta, hogy ez undorító? A lányos lányokat szerette? Sosem beszélt a lányokról. Soha. Soha nem láttam, hogy megbámulja a csajokat, szóval nem tudtam, hogy mi az esete.

Az, hogy ilyen magának való volt, igazi őrjöngést robbantott ki a suliban, amiből ő természetesen semmit észre nem vett.

Amikor megint előbukkant a vízből, felmászott a stégre, elhelyezkedett és felhúzott maga mellé. Egymás mellett ültünk vizesen és lehűlve, a lábaink a vízbe lógtak. Pár perc múlva hátradőlt, megtámasztva magát az izmos alkarján és bámulni kezdte a sötét égboltot, és én másra sem tudtam gondolni csak pajkos lányokra vagy éppen a fiús csajokra, amitől furcsa féltékenység hasított belém, mivel nem tudtam, milyen típusú csaj az esete.

– Cindynek tetszel – kotyogtam ki anélkül, hogy gondolkodtam volna. Meggondolatlanul és hirtelen sugallatra jött, de tudnom kellett.

– Oké – ez volt minden, amit mondott rá.

Megfordultam, hogy ránézzek. – Például ha elhívnád randira, nem mondana nemet.

– Oké – ismételte közömbösen, miközben kerülte a tekintetemet.

– Aston…

– Elise – vágott élesen közbe -, hallottalak.

Felsóhajtottam és türelmetlenül válaszoltam. – Nos, és nem érdekel?

– Nem.

– Nem?

– Nem.

– Miért?

– Cindy egy dráma-királynő. Nem tudom miért lógsz vele még mindig.

– Vele lógok, mert még mindig jobb, mint a többi ribanc az iskolában.

– Találkoztam ma egy kedves lánnyal. Tanyának hívják. Ő nem tűnt kurvásnak. Talán vele is lazulhatnál.

Az arcom elsötétült. – Hol találkoztál vele?

– Az edzőteremben.

Összeszorítottam a fogaim. – Beszélgettél az új lánnyal?

Összeráncolta a homlokát. – Ó, tehát ismered őt?

– Ő nem új lány, nem tudom az emberek miért mondják ezt. A második félévben érkezett, és még egy porszívót is képes lekörözni szívás terén... vagy legalábbis ezt mondják róla a fiúk.

Nevetett. – Jól van.

– De… te talán kedvelnéd. Ő egy lányos lány.

Kérdőn felemelte az egyik szemöldökét. – És?

– Szóval... te, tudod, nem az ilyen csajos csajokat kedveled, mint Cindy? Neki nincs rossz híre. Ti lennétek a legaranyosabb pár.

– Mi a faszról beszélsz?

Az arcom felforrósodott és félrenéztem a „mi a faszról” arckifejezéséről és a vízbe rúgtam.

– Csak kérdezem, Aston. Jééézus.

– Cindy vett rá téged erre?

– Nem, csak eltöprengtem rajta, hogy te is érdeklődnél-e iránta. Ennyi. Nem kellene vérig sértődnöd miatta.

– Pár évvel ezelőtt különcnek nevezett engem, vagy már elfelejtettük ezt?

– De ez azelőtt volt, hogy te megváltoztál volna… tudod.

Rám nézett. – Milyenné változtam?

– Tudod…

– Nem, nem tudom.

– Nos, találd ki.

– Csak mondd el. Mielőtt milyenné változtam volna?

– Gyönyörűvé! - Sikítottam egyet a frusztrációtól, mielőtt felé fordultam volna. – Az még azelőtt volt, hogy egy Adonisz lett belőled, Aston. Most már mindenki jön oda és kérdezget: "Oh, Elise, mondd Aston szingli? Oh, Elise, add meg neki a számom! Oh, Elise, vedd rá, hogy randizzon velem és én a legjobb barátnőd leszek és azt fogom tenni amit csak akarsz. " Ha akarnám rabszolga tábort csinálhatnék ezekből a lányokból, akik bármit megtennének, csak hogy veled lehessenek. Iszonyatosan zavaró és belefáradtam, hogy játsszam a postást. Olyan életre van szükségem ahol nincsenek ott a zaklatóid. Csak arra lenne szükségem, hogy randizz az egyik csábos csajszival, hogy végre kibaszott béke legyen körülöttem! – És arra, hogy túltegyem magam rajtad.

Elviselhetetlenül kellemetlen csend állt be közénk. Amikor végre vettem a bátorságot, hogy ránézzek, ledermedtem az arckifejezésétől. Fülig érő mosoly terült szét az arcán, a kis gödröcskék, amikről, azt sem tudtam, hogy léteznek, egyre mélyebbek lettek, zöld szemei ragyogtak a holdfényben, ahogy rám meredt.

– Hűha – suttogta jól szórakozva -, te tényleg dühös vagy.

– Dühös vagyok amiatt, hogy nem teszel semmit.

– Tényleg emiatt vagy? – bökdösött meg, de tudta.

– Igen – hazudtam.

– Nem randizok üresfejűekkel, és a lányok az iskolában azok.

– Mi van Deliaval? Ő okos.

– Olyan a feje, mint az amerikai focilabdának.

Döbbenetemre nevetésbe török ki – Oh, annyira fontos neked az intelligenciájuk, de ha okosak, akkor a kinézetükbe kötsz bele.

– Normális fickó vagyok, tudod. Szeretem a lányokat, de… szeretnék valakit, aki okos is. És csinos. Ezek a dolgok, nem túl nagy kérések. Ha Delia feje inkább olyan lenne, mint egy baseball labda, akkor belemennék.

Körülöleltem magam, miközben nevettem, és ő mosolyogva nézte, ahogy levegőért kapkodok. – És mi van ezzel a Tanya csajszival?

– Dögös, ne érts félre. Ő olyan… huh. - A féltékenység a belsőmbe mart, de lenyeltem a dühöm, ahogy folytatta a mondandóját. – Biztos vagyok benne, hogy felejthetetlen éjszakát tud nyújtani egy pasinak... de csak ennyi van benne. Egy felejthetetlen éjszaka.

– Tipikus fiú vagy, Aston.

– Nem, nem vagyok, El.

Nem, nem volt az, vagy talán mégis. Nehéz volt körülírni Astont. Összetett volt és több kérdés fűződött hozzá, mint válasz. Annyira jól leplezte magát.

Lefeküdtem, és ő is mellém dőlt, míg végül a vállunk egymáshoz ért, gyerekkorunk óta ez volt a megszokott helyzet pozíciónk az éjszakai égbolt alatt.

 Ahogy a csend ránk telepedett, a gondolataim csak még jobban zakatoltak, és a kérdések csak még inkább felhalmozódtak. Nehéz volt visszatartani őket. Aston egy valódi kirakós volt. Tudnom kellett valamit... valami lehetetlent, de mégis, olyan dolog volt, ami már egy jó ideje foglalkoztatott. És millió apró darabra törné a reményeimet, ha igaz a feltevésem.

– Aston – mormoltam csendesen, a tündöklő csillagokat néztem közben.

– Mi az? – kérdezte.

– Te tizennyolc vagy, és… Nos, azt mondod, hogy kedveled a lányokat, de még sosem volt barátnőd. A lányok sokat beszélnek erről. Azt gondolják, hogy rejtegetsz valamit, és… Úgy értem, sosem beszélsz lányokról, és…

Felém fordította a fejét. – És?

– Csak furcsa. Szeretném, ha tudnád, hogy nem ítélnélek el vagy ilyesmi. Senki sem tenné, hacsak nem teljesen konzervatív és templomban lakik, és a Biblia lapjait eszi reggelire, és tudom, hogy van pár ilyen seggfej a környéken, de komolyan, manapság normális dolog ha az ember...

Csend. Nem tudtam kimondani azt a szót. Várnod kellett valakire, egy társra, hogy végre nyíltan tudj róla beszélni, nem? Én voltam túl tolakodó? Egyáltalán ő…?

Hangosan kifújta a levegőt. – Azt gondolod, hogy meleg vagyok?

ÓIstenemÓIstenemÓIstenem.

Felé fordultam és végre ránéztem. Úgy tűnt sokkos állapotban van. Az sokkolta, hogy rájöttem? Amikor a lányok a suliban elkezdték kérdezni, hogy meleg-e, az első reakcióm a pánik volt. Nem azért, mert annyira érdekelt, hogy ki milyen nemhez vonzódik, hanem azért, mert akkor ez azt jelentené, hogy amit én éreztem iránta az teljes mértékben egyoldalú volt. Azok a pillantások, amiket küldött felém az évek alatt, azok akkor csak az én kétségbeesett elmém szülöttjei.

Valahogy volt valami értelem abban, hogy buzi. Úgy éreztem, mintha egy kamion menne át a mellkasomon, ha erre gondoltam. Melyik 18 éves pasi marad szingli örök életére? Nem, jobban átgondolva, melyik 18 éves pasi, aki így néz ki, mint ő szingli?

Megnyalta az alsó ajkát, majd félre fordult. Láttam, ahogy dühösen veszi a levegőt, miközben az én keserű szavaimat igyekszik megemészteni. – Nem, El – mondta csalódottan. – Nem vagyok meleg. A lányokat szeretem! Nagyon szeretem a lányokat. Nem bukok a farkakra, érted?

Megkönnyebbülés. Megkönnyebbülés. Megkönnyebbülés. – Akkor miért nem randizol?

Dühösen rám förmedt. – Bassza meg, komolyan, El?

– Figyelj a hangodra, idióta. Csak kíváncsi vagyok.

– Egy másodpercig se fogom olyanra pazarolni a szeretetem, aki nem érdekel – magyarázta élesen. – Mehetnék szórakozni és én lehetnék a legnagyobb hímringyó, aki valaha élt, de miért alacsonyítanám le magam? Nem akarom kihasználni a lányokat. Nem érdekel a sex vagy az, hogy bulikra járjak. Az soha nem volt az én területem. Te is tudod ezt. A saját ritmusomban fogok élni, és nem leszek más, csak hogy másokat lenyűgözzek. Rendben?

Pislogtam csak. – Ó.

Igen. Ó. Mert nem volt értelmes válasz, amit erre felelhettem volna. Túl érett volt, még nekem is, és csak próbáltam utolérni.

– Sajnálom, ha felidegesítettelek, Aston – kértem bűnbánóan bocsánatot.

– Ne sajnáld. – De mondhatom, elég szarul volt. Felült és a sima hátát bámultam, a véletlenszerű hosszú hegeket, melyet egy másik életben szerzett egy szörnyetegtől, a hosszú világos haját, amely a bőréhez tapadt, a széles vállait, ahogy felhúzta a lábát és előre bámult, teljesen elveszve a saját gondolataiban.

– És mi van veled? – kérdezte hirtelen, félig felém fordítva a fejét, így a profilját láttam. – Miért nem randizol srácokkal? Azt mondják nekem, hogy mindig nagyon dögös vagy.

– Seggfejek – válaszoltam olyan nemtörődöm módon, ahogy csak tudtam. – A legtöbb bunkó.

– Nem mind seggfej.

– Igen, nos… - a hangom elhalkult. Kényelmetlenül éreztem magam. Így érezte ő is magát, amikor válaszokat követeltem? Át kell gondoljam, hogy talán fordul a kocka legközelebb, amikor hülyeségeket fecsegek.

– Nos mi, El? Gyerünk, nyögd ki. – Ezt most szándékosan csinálta, nyomást helyezett rám, ezzel a harapós hangnemmel. – Nem voltál sráccal. Tudomásom szerint nem. Milyen marhaságokban vagy benne? Elmondhatod nekem, tudod. Utolsó évedben már nem leszek itt.

– Nézd, mondtam, hogy sajnálom, Aston – vágtam vissza.

– Sajnálod, hogy azt gondoltad meleg vagyok, miközben én az évek alatt…

– Te mi?

Csak megrázta a fejét. – Nevetséges vagy. Le merem fogadni, hogy csak akkor gondoltál erre, amikor mások felhozták a témát, igaz? Mindig hajlasz a pletykákra…

– Ne legyél goromba – vágtam közbe fagyosan. – Nem hajlok a pletykákra. Tudod, hogy utálom a drámázást, és éjjel-nappal védtelek az utóbbi három évben. Mérges vagy, mert erőltettem egy kérdést, de legközelebb semmit se fogok kérdezni, rendben? Fogtam az üzenetet. Most akkor kurvára tedd túl magad rajta.

Visszacsúsztam a vízbe – ez volt az én drámai lelépésem –, és a tóparti házak felé úsztam. Hallottam, ahogy utánam ugrik, könnyedén felzárkózva hozzám. Előttem úszott és lefröcsköltem, hogy tűnjön el az útból. Csak visszafröcskölt és továbbra is elzárta előlem az utat, eltökélte, hogy annyira fog bosszantó lenni, amennyire csak lehetséges. – Egy pöcs vagy – mondtam.

Mosolygott. – A lelépésedet gyönyörűen kivitelezted volna, ha nem a rossz irányba úsznál.

– Nem úszok rossz irányba!

– Hova mész akkor?

– Közelebb a zenéhez. – Megint lefröcsköltem, visszatartottam a lélegzetem és lesüllyedtem a víz alá. Nem kellett látnom őt ahhoz, hogy tudjam, hogy követ. Mindig követett engem.

Egyszerre bukkantunk a felszínre az utolsó palló alatt. Elég közel a parthoz, ahhoz, hogy halljam a zenét, és lássam a kis tűzrakásokat a strandon. Mindenhol emberek voltak, ott nyüzsögtek a tábortűz körül, ettek és nevettek, egyik csodás háztól a másikig mentek, majd vissza. Néztem őket, mialatt Aston elhelyezkedett mellettem, ő is az embereket bámulta. A zene hallatán égető késztetést éreztem a mozgásra.

– Oda akarsz menni? – kérdeztem tőle, a vitánkat már elfelejtettük.

– Sok az alkohol ott, El – mondta szemöldök ráncolva. – Nem akarok egy csapat fiúval verekedni, akik a közeledbe akarnak férkőzni.

– Látom, hogy van ott más lány is.

– Te lennél a legszebb köztük.

Küszködtem, hogy ne jelenjen meg a mosoly az arcomon a bókjától. – Csak táncolni akarok.

– Táncolsz egy másik alkalommal – válaszolta határozottan. – Csak nem akarom, hogy még egy olyan eset legyen, mint ami Deckkel is volt.

– Olyan nem történt, mióta úgy döntöttél, hogy jössz velem. Megvédtél minden olyasmitől. Nem lesz baj.

– Majd egyszer máskor.

Összehúztam a szemem. – Ajj Aston, meg kell tanulnod a pillanatnak élni.

Kifújta a levegőt. Tudta, hogy hasztalan velem vitatkozni. Visszanézett abba az irányba, ahonnan jöttünk és azt mondta: – Vissza akarsz menni, fogni a ruháidat és visszajövünk ide?

– Az túl sokáig tart. Jól vagyok így is.

Amikor nem felelt, rápillantottam és láttam, hogy szemével a testemet pásztázza. Nem mintha látott volna bármit is a sötétségben, de próbált hozzászokni. Azonnal felnézett rám, amikor rajtakaptam, bűnbánó tekintet jelent meg az arcán. Összeszorított állkapoccsal elfordult tőlem és tekintetét a parton lévő tömegre fordította.

Ez egy hatalmas pillanat volt nekem. Mert láttam. A napnál világosabban láttam. Az én édes, de kemény fogadott testvérem Aston, épp most mustrált végig, és ez nem olyan közönyös, érzelemmentes tekintet volt. Tüzet láttam benne. Esküszöm, hogy ott volt. Vagy nem? A paranoiám felütötte a fejét, de visszafojtottam, mert hinni akartam abban, amit láttam.

Nem tudtam elszakítani a szemem róla. A szívem felgyorsult, ahogy a lehetőségek átszáguldottak az agyamon. Mit jelentett ez? A buta remény felszínre tört, és megrészegített.

– Menjünk – mondtam neki izgatottan, mert ha nem akkor egy örökkévalóságig úsztam volna ott, elemezve a felfedezést. – Csak kicsit idősebbek nálunk. Ránézésre főiskolásoknak tűnnek. Elvegyülünk köztük.

– Semmi nincs rajtad, csak alsónemű és melltartó.

Morogtam. – Nézd mit hord a többi lány, Aston. Mintha meztelenek lennének.

– Vizes vagy…

– Olyan, mintha bikiniben lennék.

– Nem tudod miféle görények vannak ott. Úgyhogy nem. Nem engedem ezt meg.

– És mióta kell nekem az engedélyed bármi…

– Azt mondtam, nem.

– De igen, bátyó – sziszegtem neki, és ráncoltam a szemöldököm a parancsoló hangnemére.

Hosszú másodpercekig meredtünk egymásra. Aztán keményen arcába csaptam a vizet és elúsztam tőle, a part felé közelítve. Utánam kiabált, de figyelmen kívül hagytam és haladtam tovább. Nem parancsolgathat csak úgy nekem!

Nem leszek a kishúga és nem fogom azt tenni, amit mondd!

---

[1] A Saturday Night Live (amerikai műsor) kitalált karaktere