14. Fejezet

14.      Fejezet

Elise

Fordította: Jane

Eltelt egy pár nap azóta az éjszaka óta, és szexeltünk még, mielőtt túl fájdalmasnak nem éreztem volna. Nehéz volt megszokni Aston… méretét. Ő… elég jól meg volt áldva, enyhén szólva. Olyan volt az első pár alkalommal, mintha egy zongorát akartak volna egy golflyukba nyomni. Nos, ez egy szar példa, de ez volt az egyetlen dolog, ami az én koala eszembe jutott (és igen, még mindig nevetségesen hűvös voltam mindennel kapcsolatban). Nem sürgetett, miután szóltam neki, és az elmúlt éjszakákat beszélgetéssel töltöttük, és különféle módokon kényeztettük a másikat. Meggyógyultam és az ötödik napra újra készen álltam rá, elhatároztam, hogy többet fogok belőle kapni.

Egy kivételesen szép napon, kivettük a bicikliket a garázsból és végig tekertünk az utcákon, a parkokon és felfelé a köves hegyi utakon. Ezerszer ránk dudáltak az autósok. Montley híres volt a forgalmáról és arról, hogy mennyire elutasítóak voltak a biciklisekkel szemben. Ahhoz képest, hogy ezt a várost vallási alapokra építették, nagyon sok gonosz ember lakott benne.

Leparkoltuk a bringákat az egyik hatalmas ház kerítésénél. Aston bekopogott, és megkérdezte, hogy lezárhatjuk-e oda őket, míg végigmegyünk az ösvényen, ahonnan be lehet látni a várost.

– Fizetni kell ezért a kiváltságért – mondta az öreg pacák.

Uhh, nem mondhatta komolyan. Egy hatalmas házban élt, négy kocsi állt kint és pénzt kér?

– Mire fel kell fizetni? – kérdezte Aston, a hangja határozott és kihívó volt. – Csak hozzá akarjuk láncolni a kerítéshez.

– És mi van, ha egy medve nekiesik és ledönti a kerítésemet?

– Egy medve nem fog nekiesni, uram.

– Erre nem esküdhetsz meg.

– Aston – kiáltottam –, nem gond. Majd találunk máshol valamit, ahova leláncolhatjuk őket.

De Aston nem hallgatott rám. Nem volt meglepő. Ezt csinálták a férfiak, nem igaz? Megsértődtek olyan kis és egyszerű dolgokon, amit egyébként pillanatok alatt helyre lehet hozni. Aztán már csak minden arról szólt, hogy ki a tökösebb, és fújj, nem akartam öreg férfiak golyóira gondolni, de egy ráncos kis húsos zsák ugrott be a fejembe és leizzadtam tőle. Undorító, Elise, mi ütött beléd?

Astonnak nagy vitája volt az idős férfival. Aztán szóba került a pénz és összerezzentem, amikor Aston elkezdte kihúzni a pénztárcáját a farzsebéből. Oh, istenem, most komolyan le akarja fizetni? Ezután olyan volt, mint valami aukciós vásáron. Azon vitáztak, hogy két biciklit oda láncolhassunk egy kerítéshez, ami, most, hogy nézem, nem is volt valami stabil és megbízható.

Aston tíz perccel később megjelent, és az öreg diadalmasan nézett ránk, ahogy becsúsztatta a tíz-dollárost a zsebébe, majd eltűnt a hatalmas házba.

Úgy döntöttem nem fogom piszkálni ezzel Astont, de a rosszallást nem tudtam eltüntetni a tekintetemből. Figyelmen kívül hagyta a pillantásom, és odakötötte a bicikliket. Aztán kézen fogott és megszorított. Sokkoló pillanat volt számomra az, hogy így ért hozzám nyilvánosan, ahol bárki megláthat. Nos, nem bárki, mert eléggé eldugott helyen voltunk, de sokkal jobb volt, mint ha megint a sötét hálószobában bujkálnánk.

Végigsétáltunk az úton, amíg meg nem láttuk a jelzést.

Fern hegyi ösvény

Nehézség: közepes

Idő: 2,5 óra

Távolság: 11,3 Km.

Szintkülönbség: 380 méter

Haboztam. Nem voltam még közepes mászó sem. Semmiben sem voltam közepes, kivéve a csókolózásban. Igen, abban mostanában igazán jó lettem.

– Kész vagy? – kérdezte Aston.

– Nem – válaszoltam, szemeim nagyra nyíltak a félelemtől. – Mi van, ha szétmarcangol egy medve? Az öreg pacák elég meggyőzőnek hangzott.

– Akkor csak arra kell gondolnod, hogy lehagyj engem.

Összehúztam a szemem. – Meg fogok halni.

*

Hogy rövidre fogjam a történetet, nem haltam meg, de basszus, az ösvény olyan volt, mint egy halálút. A lábaim égtek. Lihegtem, hihetetlen szomjas és fáradt voltam.

– Azt hittem, hogy a táncosoknak jó a szív és érrendszerük – jegyezte meg egy mosoly kíséretében Aston, miközben átadott nekem egy palack vizet a táskájából.

– Nem esznek hamburgert minden táncóra után – válaszoltam és ittam egy kis vizet.

Megközelítettük a kilátót és a fa kerítésre könyököltünk. Gyönyörű helye volt a völgynek. Ebből a távolságból Montley nem nézett ki olyan lehangolónak. Komolyan mondom nyugodt voltam, mintha nem is lenne itt olyan rossz.

– Utánam jössz, ha végeztél? – kérdezte Aston kicsit később, a hangja halk és komoly volt.

Felé fordítottam a fejem. Rövidnadrág és egy kék ujjatlan trikó volt rajta. A válla leégett és szeplőkkel volt tarkítva. Illettek hozzá a szeplők. Minden egyes szeplője az enyém volt. Hunyorított, ahogy a távolba meredt, és mégis a napsütés csillogott bennük. A szőke copfja rendezetlenül terült szét a fején. Úgy nézett ki, mintha az Isten is szörfösnek teremtette volna egy szigetre, nem pedig egy természetjáró férfinak.

– Akarok – válaszoltam végül.

– Gondoskodni fogok rólad, tudod.

– Valamiért nem akarom, hogy gondoskodjanak rólam.

– Nem úgy értettem, hogy tőlem fogsz függeni vagy valami, hanem arra hogy a saját magad ritmusában tudod eldönteni, hogy mit akarsz, anélkül hogy nyomás lenne rajtad.

Megfogtam a lófarkam és idegesen tekergettem az ujjaimon, miközben a szavain elmélkedtem. – Táncos akarok lenni.

Felém fordította a fejét és ragyogóan rám mosolygott. – Igen?

Elpirultam az intenzitásától. – Ostobán hangzik, igaz?

– Nem.

– Hogy tudnám megcsinálni?

– Előadó akarsz lenni, vagy koreográfus?

– Nem is tudom, mindkettő? A városban vannak színházi programok. Kikerestem néhányat, de elég megfélemlítőek. Az egyik azt várja el, hogy profi legyél jógából, és még sok ilyen szaros kritérium.

– És? Van egy éved. Meg tudod csinálni.

– Gondolod?

Átkarolta a derekam és hátulról magához húzott. Lenézett rám, a zöld szemei hipnotizáltak. Lehajolt és futólag megérintette az ajkamat. – Meg tudod csinálni – mormolta, nyelvét végighúzta a nyitott szám mentén. – Ott leszek veled.

– Ígéred?

– Ígérem.

Visszamosolyogtam rá és a nyaka köré fontam a karom. Felemelt, a kerítés szélére ültetett és lecsapott az ajkamra. Már most is fel voltam izgulva, de még inkább begerjedtem, ahogy széthúzta a lábaimat és csípőjét az enyémhez igazította. Szerelemittasan éreztem magam, de a vágy még ennél is nagyobb volt. A vágy hullámokban öntötte el a testemet.

– Aston – ziháltam, miközben lázasan csókoltam.

Elszakadt és hátranézett a válla fölött. A mellkasa gyorsan süllyedt és emelkedett, a vágya nyilvánvalóan nyomódott hozzám. – Akarlak – mondta.

– Senki nincs itt.

Újra körülnézett a lehetőségeinket mérlegelve. – Nem kockáztatok.

Mielőtt a reményeim összetörtek volna, felemelt, és egy ösvényen a sűrű bokrok közé vitt. Az ajka mindvégig az enyémen volt. Egy méterre az ösvénytől lassan lerakott a földre, és végigcsókolta a nyakamat, a mellkasomat, a hasamat. Remegtem, amikor elkezdte lehúzni a nadrágom, de az alsóneműmet nem. Elővett egy óvszert a tárcájából, és testével befedte az enyémet, meghosszabbítva a szenvedélyes simogatásainkat, addig a pontig, míg már hangosan nyögtem, hogy siessen.

Az óvszeres tasak széle már a fogai között volt, amikor hangos léptek zaja ütötte meg a fülem. A semmiből tűnt elő. A füleimben annyira zúgott a vér, hogy nem tudtam ki lehet az, míg oda nem ért hozzánk.

– Mi a fenét műveltek ti itt? – csattant fel egy hang. – Ez közterület! Ezen a rohadt úton állandóan járnak gyerekek. Felkelni!

Aston szemeiben megjelenő rémület tükröződött az enyémben is. Felismertük a hangot. Tudtuk ki az, minden félelmem napvilágra került.

Éppen most talált ránk apa partnere, Adrian. Mekkora esély volt erre?

Aston elhúzódott tőlem, de testével takart, ahogy lassan megfordult és felnézett Adrianre. Gyors pillantást vetettem a középkorú emberre. Sok tekintetben olyan volt, mint apu, de ő nyájasabb és viccesebb is volt. Nem volt egyenruhában, így legalább tudtam, hogy apa nincs a közelben. Átlagos hegymászó cuccban volt, és mivel 50 körül járt, meglepő volt, hogy milyen jó kondiban van.

– Aston? – A meglepettség egyértelműen kihallatszott a hangjából, ahogy ránézett. – A pokolba, te fiú? Mit csinálsz?

Aston rejtve tartotta a felsőtestem, ahogy válaszolt: – Sajnálom, Adrian. Egy kicsit elragadtattuk magunkat.

– Kivel vagy? A család tudja, hogy jársz valakivel?

– Nem mindegyikük.

– Menj odébb. Mindkettőtöknek kijár egy fejmosás.

Nagyokat pislogtam, hogy vissza tudjam tartani a könnyeim. Istenem, ez egy rémálom. Nem így akartam kitálalni a kapcsolatunkról. Aston habozott, nem akart mozdulni, de végül megtette. Lenyomta a testem, így deréktól lefele takarva voltam, és a rövidnadrágommal eltakartam az alsóneműm.

Ami ezután következett, az a legkínosabb és legkellemetlenebb pillanat volt az életemben. A tekintetem találkozott Adrianével és számtalan arckifejezés követte. Zavartság. Meglepettség. Sokk. És aztán… ráeszmélés. Bámult minket, bizonytalan volt abban, hogy mit is mondhatna. Teljesen szótlan volt. Aztán hátralépett egyet és úgy hagyott ott minket, mintha üldöznék.

Felültem és reszkető ujjakkal húztam fel a nadrágomat, miközben Aston zord arcát bámultam.

– Hova ment? – suttogtam aggódva.

– A kilátóhoz – suttogta ő is.

A szívem dübörgött, ahogy abba az irányba néztem. – Szerinted hívja apát?

– Valószínűleg. Nem tudom.

– N…nem hagyhatjuk, hogy ez megtörténjen.

Aston összeszorította a száját. – Nem tudjuk leállítani, El. Ez rossz.

Reszketeg lábakkal álltam fel, a mellettünk lévő fát használtam kapaszkodónak. Rosszul voltam, annyira aggódtam. Hogy mehetnénk haza? Ó istenem, hogy fognak erre reagálni?

– Nem hagyhatom megtörténni – mondtam gyorsan. – Nem lehet.

– El…

És már indultam is, egyenesen a kilátó irányába. Amikor odaértem, ott találtam Adriant, ahol mi álltunk pár perccel azelőtt. Előre nézett, és úgy dörzsölte az arcát, mint amikor ideges. Megálltam mellette, felé fordultam. Nem vett tudomást rólam, de egy hosszú sóhaj szakadt ki belőle, így adta tudtomra, hogy tudja, hogy ott vagyok.

– Adrian – nyögtem ki –, kérlek, ne mondd el.

– Mit? – kérdezte nyersen.

– Azt, amit láttál.

– Úgy érted, hogy kapcsolatod van a mostohatestvéreddel?

– Ha így mondod, rosszabbnak hangzik, mint amilyen valójában. Ez elég nagy gonoszság, Adrian.

– Csak annyit tudok, Elise, hogy ti ketten sülve-főve együtt vagytok, mióta befogadtátok. Soha nem láttam, hogy olyan módon néztetek volna egymásra. Mindketten annyira fiatalok voltatok, úgy nőttetek fel, mint testvérek. Azt gondoltam, hogy ez a kapcsolat teljesen ártatlan.

– Ez a kapcsolat soha nem volt ártatlan – vitatkoztam, a légzésem egyenetlen volt. – Mindig szerettem őt, és soha nem testvéremként tekintettem rá.

Felemelt szemöldökkel tanulmányozott engem. – Mióta tart ez köztetek?

– Nem régen.

– Mit gondolsz, mit fognak mondani a szüleid, ha rájönnek?

– Nem tudom.

– Elmondod?

– Nem tudom.

– Tudsz bármit is?

Összerezzentem. – Nem tudom. Minden egy nagy káosz.

– Nem titkolhatod ezt tovább.

– Adj esélyt, hogy mi mondjuk el nekik.

Röviden felnevetett; nem volt igazi nevetés és nem szerettem hallgatni. Felém fordult, meleg, barna szemei az arcomat fürkészték. – El, a keresztapád vagyok. Ismertelek, mielőtt járni kezdtél volna, mielőtt beszélni kezdtél volna, sőt mielőtt egyáltalán megszülettél volna. Tényleg úgy gondolod, hogy elmondom a szüleidnek?

Könnyek potyogtak a szememből. Szipogtam. – Nem, ha így mondod.

Hosszan kilélegzett. - Legyen ez egy figyelmeztetés akkor. Vigyázz, hogy mit csinálsz. Akár az apád is lehetett volna az, aki rajta kap titeket, és az egy szörnyű módja lett volna annak, hogy megtudja az igazságot.

Sietve bólintottam. – Oké, egyetértek.

Megérintette a karomat és gyengéden megszorította. Aztán elengedte és visszasétált az ösvényre, egy perccel később eltűnt a szemem elől. Visszamentem Astonhoz, aki ugyanazon a helyen volt, ahol hagytam őt. Leültem mellé, és az oldalához dőltem. Egyik karjával átölelt és megcsókolta a fejem tetejét.

– Nem fog semmit se mondani – mondtam neki.

Egy pillanatra megkönnyebbültnek látszott, majd az arca újra megkeményedett.

– Meg kell nekik mondanom – válaszolta morcosan. – Nem titkolhatjuk ezt továbbra is, El. Rosszabb is lehetett volna. Mi lett volna, ha ez a Deck gyerek, vagy valaki más jön? Fegyverként használták volna fel, és a város felrobbant volna a pletykáktól egy héten belül. Meg kell tudniuk.

Aggódva nyeltem egy nagyot. – De… nem gondolod, hogy egy kicsit várnunk kellene még, amíg befejezem az iskolát? Nem akarok velük megküzdeni, ha valami rosszul sül el.

– Elise, már így is elég nehéz eltitkolni, és hetek óta azt tesszük. Még egy évig lehetetlen.

– Tudom, de eszembe jut apu reakciója, és… én csak… meg vagyok ijedve.

Sóhajtott. – Tudom. Én is meg vagyok. De így a helyes.

– De… ez a megfelelő idő is?

– Erre soha nem lesz megfelelő idő.

Mereven bólintottam. Elfogadtam, amitől rettegtem. – És akkor mikor akarod megtenni?

– Azt mondta, hogy nem sokára elmegy horgászni. Kiveszek egy napot és vele töltöm. Majd akkor elmondom.

– Veled mehetnék.

Megrázta a fejét. – Nem, El. Hadd csináljam én. Anyának együtt mondjuk el, de… apu más tészta. Ha baj lesz, legalább nem fogja rád hárítani.

Újra bólintottam, próbáltam elfojtani a rettegést, ami ezt követte. Teljesen meg voltam rémülve. A gyomrom folyamatosan görcsbe rándult, az idegesség minden porcikámat felemésztette, ahogy azon gondolkodtam, hogy mennyire meg fog változni az életünk.

Az az igazság, hogy szerettem Astont. Bátornak kellett lennem, hogy szembe tudjak nézni a váratlan dolgokkal. Történjen bármi is, mi mindig együtt leszünk.

Ez az, ami valóban számított.