4-5. Fejezet

4.Fejezet

Aston

Fordította: Jane

Az első pár évemet úgy töltöttem, mint egy laboratóriumi patkány, kísérleteket végeztek rajtam a szakemberek. Képességvizsgálat. Elemező teszt. Feladatmegoldás. Agyvizsgálat.

Újra és újra.

Megvizsgálták a módszereimet, hogy hogyan oldom meg a problémákat, amiket elém tesznek, minden kérdést, amit feltettem magamnak, minden lehetséges próbálkozást, amit tettem, hogy eredményhez jussak. Szétvizsgálták az agyam, hogy megtudják, honnan és miért vannak kreatív ötletem. Halom adatot gyűjtöttek. Adatokat, amiket nem lehet elemezni, mert egy zsenit nem lehet teljesen megérteni. Csak annyit tehetsz, hogy tanulmányozod a jellemvonásait és kérdéseket teszel fel neki.

Nem tudtak megérteni engem. Felülmúltam a várakozást. A semmiből jöttem. Bántalmaztak és elszigeteltek; nem tudsz nálam elbaszottabb gyereket találni. Kérdéseik voltak a gyerekkori éveimről. Megkérdezték, hogy mit csináltam, amikor egyedül voltam. Soha nem mondtam el a teljes igazságot. Semmi értelme nem volt közölni, hogy az ablakredőny lyukait számoltam, vagy a fűszálakat a parányi hátsó udvarban, ahová órákig kizártak, vagy a homokszemeket a parkban, ahová elszöktem hét házsornyira a házunktól, már hat évesen.

A számolás eltérített attól, hogy sikítozzak, a vér és könnyek képeitől, és apám szörnyű arcának képétől, akinek ijesztően ugyanolyan zöld szemei voltak, mint nekem.

Megtanultam közönyösnek lenni, rágni a körmöm, hogy az üres hasam megtömjem, miközben nap nap után húztam a strigulákat a pince falára. Ez a fajta sivár, kegyetlen életet nem lehetett csak úgy elmesélni. Mert csak szánalmat és sajnálatot éreztek, és én nem akartam ezt.

A történetem jobban végződött, mint másoknak a helyemben. Megmenekültem. Arthur Wright megmentett engem a pusztulástól, a haláltól. Elvitt engem egy meleg otthonba, ahol élelemmel és szeretettel tömött. Olyan volt, mintha mindent újra kellene kezdenem. Meg kellett tanítanom magam érezni, ahelyett, hogy érzéketlen legyek, hogy nyitott legyek és sebezhető, holott életem első pár évét bezártan töltöttem, magányosan a fejemben, megtörhetetlenül azok számára, akik bántani akartak.

Tehát, amikor a ”szakemberek” suttogva beszélgettek az örökbefogadó anyámmal és apámmal, azt mondták, hogy elvesztegetem a lehetőségeimet. Magasabbra kell törnöm. Gyorsabban kell haladnom. Az agyam ajándék volt, és fejlesztenem kellett. Mert unalmas volt olyan órákat végig szenvedni, amelyek tantárgyából már egy hete levizsgáztam. Többre volt szükségem. Fejlődnöm kellett, hogy még több kérdést tudjanak feltenni és még inkább elemezni tudják az agyam.

De én egyiket sem akartam, ahogy a szüleim sem. Azt akarták, hogy normális életet éljek. Hogy élményeket szerezzek, mintsem beletemetkezzek a tanulásba, ahonnan soha többé nem térek vissza. Attól féltek, hogy újra bezárkózom, és falat húzok magam köré, hogy félni fogok közel engedni az embereket, holott a magány csak a múltamra emlékeztetett. Igazuk volt, de nem ez volt az egyetlen ok, hogy én sem akartam azt. Ha korábban fejezem be a középiskolát és kezdem a főiskolát, akkor távol lennék Elise-től. És Elise-nek olyan szemei voltak, amiben elvesztem. Olyan mosolya volt, ami úgy megdobogtatta a szívem, mint ahogy nem dobogott az összes nevelőszülőknél eltöltött éveim alatt.

Már második ránézésre megbabonázott. Annyira gyönyörű volt, hogy méltatlannak éreztem magam a jelenlétében. Nem tudtam rendesen enni, ő pedig gyöngéden és fürkészően nézett engem, ahogy ott ült. Soha nem volt több érzelmem, mint egy állatnak, de ő ennek ellenére, meg akart ismerni. Megtanított úszni, és átkopogott minden éjjel a falon, csak hogy biztos legyen benne, hogy rendben vagyok. Ez a fajta szeretet idegen volt nekem. Nem érdekeltek az érzelmek, míg ő nem kényszerített rá, hogy átérezzem azt, amit közvetített felém.

Csak egy fiú voltam, és ő olyan dolgokat tett velem, amiket nem értettem. Úgy nőttem fel, hogy minden amit Elise Wright tett vagy, amihez köze volt, teljesen bámulatba ejtett.

Elise és a rózsaszín ajkai. Azok a fényes, pikáns, harapásra csábító ajkak.

Elise és a nevetése. Az a nevetés lágy és lélegzetelállító, zene a füleimnek.

Elise.

Elise.

Elise.

Annyira függtem Elise látványtól, hogy képes voltam elviselni a kínzó iskolai órákat, ha utána ott volt, készen arra, hogy találkozzon velem. Szükségem volt rá, hogy a közelembe tudjam. Azóta volt rá szükségem, hogy beléptem a házba és a tekintetem ráesett az ő édes arcára. Annyira szükségem volt rá, hogy az már rémisztő volt. Rémálmaim voltak miatta. Én, ahogy egy fekete labirintusban bolyongok és az Elise-met keresem, de soha nem találok rá, soha nem érek hozzá olyan közel, hogy el tudjam kapni.

Mindig oly közel, s mégis távol volt.

Amikor felébredtem ezekből a rémálmokból, mindig nála kötöttem ki. Azért lebzseltem körülötte, hogy legalább közös levegőt szívhassak vele. Ez egy nagyon egészségtelen megszállottság volt. Agyam teljesen darabokra szedte őt, majd újjáépítette, majd újra szétszedte, majd újra vissza. Megszámlálhatatlan órákat töltöttem azzal, hogy tanulmányoztam a testét, felmértem minden porcikáját, hogy gondolatban le tudjam vetkőztetni és megnézni, hogy mi lapul alatta.

A szívemnek szüksége volt rá, de a zsenialitásomnak szüksége volt stimulálásra. És az, hogy elképzeltem őt – az örökbefogadott testvérem – meztelenül, ruhában, majd újra meztelenül, nem a megfelelő figyelemelterelés volt az agyamnak. Úgy éreztem mocskos vagyok, amiért nem használom az ajándékot, amivel meg lettem áldva. Mocskosnak éreztem magam, amiért nem táplálom az agyam számokkal. Ez egy másik fajta rögeszme volt, és nem találtam a kibaszott egyensúlyt, hogy mindkét dolgot táplálni tudjam.

Ha ebben a városba maradok, akkor az semmi előre lépést nem jelentene. Az egyedül főiskola itt egy mezőgazdasági főiskola, akkor már inkább szúrjanak tűket a szemembe. Hogy mehetnék főiskolára – egy igazi főiskolára egy másik városban – és ugyanakkor, hogy tarthatnám Elise-t a közelemben?

Nem tudtam.

Végső soron, pont annyira éheztem a lány után, mint a tanulás után. Az volt a legokosabb döntés, hogy továbblépjek, még ha ez azt is jelentette, hogy hátra kell hagynom őt. Csak azt nem tudtam, hogy végig tudom-e csinálni.

A valóság gyötört, minden másodpercben akartam őt. Elise elérhetetlen volt, egy kísértés, ami megátkozta a teljes létemet, azzal a zsigerből fakadó vággyal, hogy megkaphassam őt, hogy birtokoljam, és megízleljem, hogy tudjam, hogy nekem volt teremtve. Küszködtem és az összeomlás szélén álltam. Ha átléptem volna azt a határt, ha utat engedek a vágyaimnak, nem biztos, hogy túléltem volna az örökbefogadó szüleimnek okozott csalódást. Mindenkit érintett volna a dolog. Az életünk megváltozott volna és az a változás visszafordíthatatlan lett volna, a kár maradandó. Félelmetes volt erre gondolni, összetörni mindent az alapoktól és újraépíteni azt, nem tudva, hogy végül mi is lesz belőle.

De a vágy, amit éreztem iránta… a lényem legmélyén volt, és csak nőtt és nőtt. És a vágy egy kibaszott veszélyes dolog. Elhomályosítja az ítélőképességed, gyengévé tesz, és én tudtam… minden kétely nélkül tudtam, hogy csak idő kérdése és megtörök.

A megszállottság odaadás, hűség is volt egyben. A megszállottság mánia volt és szükség. Egy kényszeres sürgetés, hogy kielégítsem a vágyam, a vágyat, ami már fájdalmat okozott, mert már a csontjaimban is éreztem, ahogy mélyebbre és mélyebbre rágta magát.

A megszállottság Elise iránt volt az én őrületem. Ő volt az én ösztönzőm. Az én… pulzusom.

Ez nem volt egészséges. Tudtam.

Csak épp nem törődtem vele.

5.    Fejezet

Aston

Fordította: Shyra

Elise-re gondolni mindig összegömbölyödésre és sírásra késztetett engem.

Tizenhat éves volt, édes és gyönyörű. A teste egy év alatt ütemesen fejlődni kezdett.  A lábai hosszúak voltak, a csípője széles és lágy. A mellei a semmiből törtek elő, kicsik voltak, de hetykék. Fejfájást okoztak nekem a vacsora asztalnál. Melltartó nélkül hordta azokat a kicsi topokat, és az agyam megállás nélkül zakatolt, épített, rombolt, újraépített.

Nyomorúságos volt. Minden nyavalyás napon hidegzuhanyt kellett vennem.

Rosszul voltam a bűntudattól. Annyira beteges voltam, hogy nem tudok erre a nyamvadt lányra természetesen nézni? Akarnom kellett őt minden nap minden percének minden másodpercében? Soha nem múlik el ez az őrület?

Bonyolultabbá tette a dolgokat, hogy miután így kivirágzott a sok pöcs is felfigyelt rá. A kedves, szép lányból, olyan lány lett, akit mindenki meg akart dugni. Ezen az sem segített, hogy egy rendőr lánya volt, túl csábító volt a kísértés a farkuknak ahhoz, hogy lemondjanak róla.

Tehát amikor meghallottam éjszaka, hogy sír, tudtam, hogy valami szörnyűség történt. Nem volt sírós típus. Régen és csak néhányszor sírt. Elise mindig mosolygott, viccelt és nevetésre fakasztotta a szobát.

Hajnali kettőkor hallottam először meg. Az volt a terv, hogy Cindynél alszik. Tudtam, hogy nem olyan ártatlan, mint apa gondolja. Nem volt maratoni filmnézésük és nem pizzáztak, mint ahogy azt mondták.

Elise ártatlan volt, de nem maradt ki a mókából. Szeretett táncolni. Társasági ember volt és szeretett nevetni. A parti volt az élete. Nem tudnám megmondani, hogy az évek alatt hány bulira vonszolt el. Talán ha nem gondolná, hogy ennyire elcseszett vagyok, a ma estire is elhívott volna.

Kimentem a szobámból és csendben benyitottam hozzá. Az éjjeli szekrényén lévő lámpa világított, az ágya érintetlen volt. Végigpásztáztam a szobát, de nem láttam őt. Lassan megközelítettem a szoba sarkában lévő fürdőszobát. Nem hallottam a tusoló hangját, azon tűnődve álldogáltam, hogy benyissak-e vagy se.

Elfojtott sírást hallottam, ami a csontjaimig hatolt. Nem tudtam csak úgy ott állni. Az utána érzett vágyam nem akart szunnyadni, inkább olyan volt, mintha a pokol legmélyebb bugyraiból tört volna fel, és hamarabb kényszerített cselekvésre, minthogy az agyam felfoghatta volna.

Mély lélegzetet vettem és kinyitottam az ajtót. Azonnal megláttam a zuhanyfülkébe a tus alatt ülve, ahogy a mellkasához húzott térdekkel ül. Szőke haja az arcához simult és remegett.

Pánik cikázott át rajtam. Megragadtam egy törölközőt és kinyitottam a fülke ajtaját. A hideg víz megcsapott, ahogy beléptem. Rohadtul fagyos volt. Vettem egy nagy levegőt és gyorsan leállítottam, mielőtt letérdeltem elé és beburkoltam a törölközővel. Remegő kezekkel fogta meg, miközben zokogott, minden másodpercben élesen szívta be a levegőt.

Mi a fasz történt?

Megragadtam a törölköző sarkát és kisminkelt arcához nyomtam, hogy amennyire csak bírom, megszárítsam. Nem döbbent meg az érintésemtől. Helyette belesimult és felemelte felém a fejét. Amikor véreres szemével rám nézett, borzongás futott át rajtam.

– Mi történt? – kérdeztem tömören.

– Ő… ő megérintett – nyöszörögte.

Kurva jól tudtam, hogy mi az, hogy düh. Éppen eleget éreztem életem során, mikor be voltam zárva egy szobába, vagy amikor a nevelőszülők úgy döntöttek, hogy elhanyagolnak vagy elvernek. Sokszor az arcomba karmoltam, hogy hátha érezhetek fájdalmat a magány helyett. A düh és az, hogy nem értettem mit tettem, hogy ezt érdemlem, uralta az életem. Annyira sok erőszak vett körül mielőtt a Wright család be nem fogadott, hogy kivédhetetlen volt az, hogy ez az erőszak, be ne marja magát a lelkembe.

Mióta itt vagyok, ez volt az első alkalom, hogy ezt éreztem a zuhanyzóban, miközben megszállottan néztem egy lányt. Erőszakosnak éreztem magam. Olyan erőszakosnak, mint amilyenek a szörnyek voltak a múltamban. A falba akartam verni ököllel, hogy érezzem eltörni az ujjperceim. Ez a harag olyan hevesen lángolt bennem, hogy élve felemésztett; más, mint amilyet eddig tapasztaltam.

Nem látszott rajtam semmilyen érzelem, így nem láthatta. Máskülönben megijesztettem volna őt. Pokolba, saját magamtól is megijedtem.

– Ki érintett meg? – érdeklődtem lágyan.

Félrenézett rólam. – D…Deck.

Felforrt a vérem. – Mit tett?

Még több könny patakzott le az arcán. – Nem tudom miért érdemeltem ezt. Talán rossz jelzéseket küldtem neki.

– Mit tett? – ismételtem nyugodtan.

– Mi táncoltunk, nem csábítóan, vagy ilyesmi, de… szórakoztunk, tudod?

Bólintottam. – Tudom.

– Ő… ő azt mondta, hogy hoz egy másik CD-t a szobájából, mert panaszkodtam amiatt, hogy ismétlődnek a dalok.

Düh. Düh. – Te a házukban voltál?

– Ő rendezte a bulit.

– Mi történt utána?

Megszorította maga körül a törölközőt, szégyenkezőnek tűnt, miközben mondta: – Követtem őt, mert felelősnek éreztem magam a zeneváltás miatt. Azt mondta, hogy megmutat néhány CD-t és válasszak. Felvezetett… Annyira rohadtul hülyének érzem magam, Aston. Annyira hülyének.

– Mondd el, El.

– Átadott nekem egy halom CD-t és ahogy átnéztem őket, elkezdte simogatni a hátam. Elhúzódtam tőle, de utánam jött. Annyira közel volt hozzám, hogy éreztem az alkohol szagát a leheletén. Csak hogy megszabaduljak tőle, véletlenszerűen kiválasztottam egy CD-t és odaadtam neki. Elvette és ledobta a komódra, és aztán ő… ő megpróbált megcsókolni, de én nem akartam azt. Kicsit dühös és erőszakos lett. Lelökött az ágyra és rám mászott, leszorított és megpróbált újra megcsókolni, azt ígérve, hogy élvezni fogom. Abbahagytam a harcolást, így már nem volt annyira erőszakos, de… de a keze ott volt mindenhol. Mindenhol! A lábaim közt – mindenhol. Annyira rosszul voltam ettől, hogy hányni akartam tőle, és… tudtam, hogy nem engedhetem, hogy megtörténjen. Szóval… elkezdte csókolgatni a nyakam, én akkor felemeltem a kezem, az arcába karmoltam, és tökön rúgtam. Annyira meg volt döbbenve. Leszállt rólam, üvöltve, hogy csak felhúzom és mindenki hallotta, Aston! A fiúk röhögtek, amikor kirohantam onnan, Cindy szidta őket, és a lányok… a lányok még rosszabbak voltak, ujjal mutogattak rám, és könnyűvérűnek neveztek.

Pár pillanatig nem tudtam megszólalni. Egész kibaszott testemben remegtem. A látásom elhomályosult a bennem növő dühtől.

– Az én hibám, igaz? – kérdezte, miközben szipogva rám nézett. – Azért nem mondasz semmit, mert az én hibám. Kár volt kérdeznem.

Két kezem közé fogtam az arcát, és olyan közel hajoltam hozzá, hogy csak néhány centire voltam tőle. A szemébe nézve a fogam közt szűrtem a szavakat. – Nem. Kibaszottul ne merd hibáztatni magadat. Egy kicsit sem a te hibád.

– De követtem a szobájába…

– Az szart sem jelent, El. Nem akartad. Amikor már másodjára is ellökted, le kellett volna állnia. Jóval többet kellett volna kapnia egy tökön rúgásnál.

Közelről nézett engem. – Te… te gyűlölsz engem?

Megdöbbenve kapok levegő után. – Gyűlölni téged? Hogy a faszba tudnálak valaha is gyűlölni, Elise? Magamat gyűlölöm, hogy nem voltam ott.

– Nem tudtad. Én… én nem akartalak magammal vonszolni oda.

– Mostantól kezdve minden buliba elviszel. Ott akarok lenni. Hallod?

Bólintott.

– Megsértett valahol?

Nem válaszolt, amitől csak nőtt bennem a harag.

– Bántott téged, Elise? – Egy kicsit durvábban követeltem tőle, mint akartam.

Vonakodva kibontakozott a törölközőből és megmutatta a csuklóit. – Nagyon keményen fogta a csuklóim.

A kezembe fogtam őket és megnéztem. Valóban piros csíkok voltak a bal csuklója mentén a szorítástól. Ismét küzdöttem az ellen, hogy a harag kiüljön az arcomra. Nagyot nyeltem, de a testem remegését nem tudtam leállítani.

Elise olyan volt, mint egy szentély. A teste annyira szép volt, hogy becsben kellett tartani. Úgy éreztem, hogy valaki közel járt ahhoz, hogy megrontsa ezt a szent mivoltát.

Szomjaztam az erőszakra. Le akartam tépni Deck fejét, miután elértem, hogy szenvedjen egy ideig.

Lágyan dörzsöltem a csuklóit. – Gyerünk, vegyük le a ruhád.

Segítettem neki felállni és a törölköző leesett róla. Megláttam a kis fehér ruháját, ami a nedvesség miatt gyakorlatilag teljesen átlátszott. A combja közepénél ért véget, közszemlére téve a lábait. Túl sok bőrt mutatott ez a ruha, és ha tudtam volna, hogy egy csapat utálatos szarházi tinivel megy partizni, akkor egy szempillantás alatt ott teremtem volna.

Az ujjaim a ruhája gallérjára fonódtak. Hirtelen ledermedt, tágra nyílt szemekkel bámult, ahogy az ujjaim lefele csúsztak a ruha elején, miközben összeráncoltam a szemöldököm. – El van szakadva itt – jegyeztem meg.

A gallérjáról lenézett mellére. A rózsaszín melltartója kilátszott, és elpirult, ahogy kezével eltakarta a szakadást.

– Nem tudtam, hogy ezt tette – motyogta, és közben nem nézett a szemembe.

Mit lehet erre mondani káromkodás nélkül. Lassan kifújtam a levegőt és megfogtam a kezét.

Hideg ujjai összefonódtak az enyémekkel. Az ágyhoz vezettem, majd a komódjában kezdtem kutatni. Kivettem egy pólómat (nem lepődtem meg, mert állandóan ellopta a ruháim). Egy nagy fekete póló volt, és odadobtam neki, tudtam, hogy valami bőt szeretne. Aztán kivettem néhány rövidnadrágot és szintén az ágyra dobtam.

Hátat fordított nekem. – Le tudnád húzni a cipzárt? – kérdezte halk hangon. – Nem érem el.

Lassan közelítettem meg, a szemeim itták a teste látványát, és a lecsöppenő vízcseppeket a hajszálai végén, melyek nedves csíkokat hagytak a lábán. Kibaszottul utáltam ezt. Utáltam lelépni azok után, hogy ennyire szomorú volt. Beteges fasz vagy, Aston.

Fogtam a hosszú szőke haját és gyengéden a vállára söpörtem. Megmarkolta, az ujjai az enyémet súrolták. Megborzongtam az érintésétől és hezitálni kezdtem, észre sem vettem, hogy visszatartom a lélegzetem, csak amikor már fájni kezdett a mellkasom.

Aztán megfogtam a ruhája tetején lévő cipzárt és elkezdtem lassan lehúzni. A melltartója pántja alatt ért véget. Több vízcsepp is fénylett végig a hátán, és azon tűnődtem, hogy milyen ízük lenne, ha felnyalogatnám őket.

Levegő után kapkodva, hátraléptem és elfordultam, hallottam, ahogy kihámozza magát a ruhából, majd az anyag huppanását a földön. Élesen szívtam be a levegőt, próbáltam figyelmen kívül hagyni a bensőmben zajló érzelmek furcsa harcát. Düh és… vágy. Lehunytam a szemem és kövér vízcseppeket láttam a meztelen bőrön. Láttam, ahogy lecsorognak a lábán, a mellei között, végig a gerincén…

Minden önuralmam elszállt és hátra pillantottam a vállam fölött. Épp akkor csatolta ki a melltartóját és dobta le a földre. A vékony karjai kinyúltak az ingért. Láttam a mellei körvonalát, ahogy belebújt a felsőbe. Ittam a háta és a rózsaszín bugyiba bújtatott popsija látványát, kibaszott hihetetlen. Amint elkezdte a bugyiját lehúzni, elfordultam és a fejem ráztam.

Tiltott terület. Ő tiltott terület.

– Kész vagyok – suttogta nekem.

Összeszorított állkapoccsal visszafordultam és bólintottam. – Jó. Nyomás az ágyba.

Habozva bámult rám. – Itt… itt tudnál maradni egy kis ideig?

Ez rossz ötlet volt. Egy ketrecre volt szükségem, amelyet betonfal vesz körül, de ...mégis bólintottam... Nem tudtam nemet mondani. Elise-nek nem.

Bebújt az ágyba, a lámpa fénye megvilágította. Leültem az ágy szélére, de az ablakon tartottam a szemeimet. A feneke és a selymes bőrű háta képei ellepték az agyamat. Megfogtam hátul a nyakam és megmasszíroztam a feszes izmaim. Nem tudtam leállítani a képeket, és kezdtek teljesen kikészíteni.

– Kérlek, ne mondd el apának – mondta nekem kicsivel később. – Kérlek, Aston. Attól minden csak rosszabb lenne.

– Nem tervezem elmondani neki – mondtam, képtelen voltam visszatartani az élt a hangomban.

– Te… te ugye nem fogsz semmit se tenni, igaz?

Lassan felé fordítottam a fejemet. Fürkészőn nézett rám, miközben az ajkát harapdálta, amit akkor tett, amikor aggódott. Ha tudná mit tesz ez velem. Ellenálltam a kísértésnek, hogy abban a pillanatban fölé hajoljak, és azokra az ajkakra szorítsam a szám és megszívjam… Basszus, annyira keményen megszívnám.

Belégzés, kilégzés.

– Aludj kicsit – mondtam, miközben szándékosan elkerültem a válaszadást.

Becsukta a szemét, és vártam, hogy elaludjon. Nem ment egykönnyen. Még mindig remegett az undortól, hogy az kibaszott seggfej megérintette. Istenem, szét fogom zúzni azt a seggfejet.

– Lefeküdnél mellém? – kérdezte suttogva, csukott szemmel.

Rámeredtem egy időre, ki-belélegeztem, miközben megvitattam magammal a kérdést. Aztán ledobtam magam mellé, és ugyanarra a párnára, a feje mellé hajtottam a fejem. Egy pillanat múlva a keze megkereste az enyémet. Az ő hideg ujjai körülfonták az én meleg tenyerem. Érzetem a reszketését, ahogy szorosan megfogott. Megragadtam én is, mert akkor se tudnék Elise ellen harcolni, ha megpróbálnék.

– Köszönöm a megértésed – mondta szipákolva. – Annyira féltem attól, hogy csalódtál bennem.

Ránéztem, és a lelkembe mart, ahogy még több könnycsepp hullott le az arcán. Közelebb húzódtam és a szabad kezem hüvelykujjával letöröltem a nedves bőréről. Erre kinyitotta a szemeit és elködösült, fáradt szemekkel rám nézett.

– Nem vagy csalódás, El – mondtam neki. – Te jó ember vagy, El.

– Te vagy a legjobb ember – válaszolta. – Te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt velem. Nem tudom milyen tanácstalan lennék nélküled. Jobbá teszed a dolgokat, Aston. A világ teljesen más, amikor mellettem vagy.

Halványan elmosolyodtam. – Hat évvel ezelőtt elloptam a mennydörgésed.

Visszamosolygott rám. – Nem. Villámlást hoztál.

– Te vagy a mennydörgés, én a villám?

Kiszélesedett a mosolya, amely látványától a mellkasom megfeszült. – Tökéletes vihart kavarunk, nem gondolod?

Bólintottam. Még mindig érintettem az arcát. A kezemet az arcára simítottam és a hüvelykujjammal eldörzsöltem a lepotyogó könnycseppeket. A légzésem felszínes lett, amint azon töprengtem, hogy mit tennék abban a helyzetben, ha nem Elise és Aston lennénk.

Megcsókoltam volna. Elpusztítottam volna. Megérintettem volna, ha engedné, és a fogaimmal vetkőztetném le.

Egy lemondó sóhajjal elvettem a kezem és elfordítottam a tekintetem róla. Teljesen össze voltam zavarodva belül, féltem attól, ahogy a bőröm bizsergett, hogy megérintsem őt. Iszonyatosan hosszú időbe telt, míg ez az érzés alábbhagyott, mire a lélegzete szabályossá nem vált. Amikor végre elaludt, úgy éreztem győztem, túléltem és egyben tudtam tartani a családunkat.

Visszamentem a szobámba, leültem az asztalomhoz, felkapcsoltam a lámpát és kinyitottam a tankönyvem. Elise teste felajzott és nem akartam megadni ennek magam. Elterelésre volt szükségem – számokra volt szükségem. – Mi a hullám sebessége az egy húron terjedő hullámok transzverzális[2] irányára? – motyogtam fennhangon, ahogy újra és újra elolvastam a kérdést, mielőtt belekezdtem volna a diagramba.

Rózsaszín, nedves alsónemű.

Harapdálja az ajkát.

Az a kurva háta.

Cseppek a mellei között.

Valahol a gondolataim közepén a ceruzám kettétört és átrepítettem a szobán, miközben hangosan ziháltam. A hajamba túrtam, majd a szememre szorítottam a kezeim és megdörzsöltem.

– Megérintette őt – motyogtam, egész testemben remegtem. – Kibaszottul megérintette őt.

Nemet mondott, de ő megérintette őt.

Megérintette azt, ami az enyém volt.

Az a rohadt kis pöcs a kibaszott kezeivel.

Mély morgás tört elő a torkomból, ahogy a harag újabb hulláma söpört át rajtam.

Ki fogom őt csinálni.

---

[2] keresztirányú