12. Fejezet

12.      Fejezet

Elise

Fordította: Shyra

Kezdetben azt hittem, hogy a legrosszabb, amit tehettem, hogy Aston mellett dolgozom. Azonban, ahogy a csapat tagja lettem, rájöttem, hogy nem kell sokat együtt lennem vele. A pályán dolgozott, én meg a boltban, fegyvereket kölcsönöztem ki, feltöltöttem a tankokat levegővel (mielőtt kimentek játszani), csokit árultam, üdítőt és paintballokat. Délután nem volt nagy forgalom, de reggel mindig mozgalmas volt, amikor jöttek a játékosok.

Szerencsére nem kellett ismernem a szakzsargont, és nem kellett képben lennem a technikai kérdésekben. Fred és Cora fia, Patrick, szintén ott dolgozott, 18 éves volt, paintball fanatikus és a legújabb haverom. Mindig elintézte a játékosok gondjait, és elzavarta a fiatal srácokat, akik feltartották a sort, mivel flörtölni próbáltak velem.

Annak ellenére, hogy szánalmas volt a fizetésem, jó szórakozás volt. Így nem akartam kitépni a szemgolyóimat, hogy abba tudjam hagyni a sírást. Füles szelleme nem birtokolt engem, nem szólt Adele a háttérből, és el tudtam nyomni a késztetést, hogy a tónál történt megaláztatásra gondoljak. Túlságosan lekötött, hogy Patrickkel cseverésszek, ahhoz, hogy figyelemmel kísérjem, amint jön-megy Aston, de a szemei mindig rám tapadtak, akárhányszor a közelembe került. Úgy tűnt, hogy mióta megbeszéltük a dolgokat, túl figyelmes lett és csak rám koncentrált, míg én mindent megtettem, hogy ne kelljen rá nézzek. Csakhogy nem tudtam megtenni. Úgy csinálni, mintha átlagosak lennénk, nehéz munka volt.

Patrickkel való barátságomban menedéket találtam. Tetszett, hogy érdeklődik irántam. Jó érzés volt, hogy végre én voltam az, aki után futnak, és ő leste minden kívánságom. A flörtölés, a könnyed érintések a vállamon és hátamon, és a mosolyok mögötti rejtett tartalom. Ez… új volt nekem. Valami… más.

Tovább kellett lépnem. A saját épelméjűségem érdekében. Kényszerítettem magam, hogy kedveljem Patrickot. Nem annyira, mint Astont, de a szívem megugrott a mellkasomban, amikor megláttam. Szerettem ezt az érzést. Így úgy éreztem, hogy nálam van az irányítás. Nem tud megsebezni engem, ha nem hagyom túl messzire jutni.

Könnyű volt Patrickkel lenni és vicces is volt. Plusz, nagyon jól nézett ki. Tökéletes kombinációja volt egy olyan fiúnak, aki nem tudott engem összetörni. Úgyhogy flörtöltem vele, viszonoztam az érintéseket, míg egy délután, épp mielőtt befejeztem volna a munkámat, el nem hívott moziba. Gondolkodás nélkül igent mondtam.

Ez győzelem volt. Ülnék és filmet néznék Patrickkel. Én… hagynám, hogy megfogja a kezem. Én… hagynám, hogy megcsókoljon. Talán. Először talán csak az arcomon, és… nem is tudom, talán a számon, de… Nem, először csak az arcomon. Igen, a számon nem, mert… az eltörölné Aston érintését, és… Nem, az jó lenne, ha eltörölné Aston érintését. 

Ezen az estén, amikor az asztal körül ültünk és a vége felé jártunk a vacsorának, mondtam apának: – Patrick holnap este el akar vinni moziba.

Apa abbahagyta az evést és hosszú pillanatokig csak bámult rám. Engedélyt kértem, ahogy régebben megkért erre, de 17 voltam és még soha nem randiztam. Azon töprengtem, hogy vajon azt gondolta, hogy soha nem fogom megtenni, és több, mint valószínű, hogy örült is volna ennek.

Lassan felsóhajtott. – Tudtam, hogy ez a nap is eljön egyszer – motyogta.

Anya nevetett mellettem. – Eljött az ő ideje, édes.

Apán tartottam a szemem, egyszer sem néztem Astonra. Nem tudtam. Nem akartam tudni, hogyan reagált erre, vagy hogy egyáltalán kiváltott-e belőle valamit. Valószínűleg nem is érdekli.

– Patrick Hillről van szó, igaz? – érdeklődött apa.

Bólintottam. – Igen, Fred és Cora fia. Ismered. – Valaki, akivel nem lesznek hülye problémáid, és nem kell a hátterét ellenőrizned.

Megfontoltan bólintott. – Igen, ismerem a fiút, de… nem túl sokat tudok róla. Hogy kezdtetek beszélgetni? Nem dolgozol?

Felsóhajtottam. – Lenne még állásom, ha nem dolgoznék?

– Elise.

– Természetesen, dolgozom. Csak segít nekem és közben sokat beszélgetünk. Nem látom, hol a gond. Az iskolának jövő kedden vége, szóval minden felelősségem letudva.

Dörmögő hangot adott ki, ami azt jelezte, hogy nincs az egésztől lenyűgözve, majd Aston felé fordította a fejét. – Milyen ő? Elég jó Elise-nek?

Visszatartottam a lélegzetem és vonakodva Aston felé fordultam. A szívem összeszorult, amikor találkozott a tekintetünk. Az arckifejezése üres vonal, az ajka csak egy keskeny vonal volt, és a zöld szemei… hidegek. Olyan hideg, mintha jégből lett volna.

– Nem – válaszolta nyugodtan, miközben apára nézett. – Nem elég jó. Ő nagy játékos.

Leesett az állam. – Mi? Nem, nem, nem, nem az, apa!

Apa a szemöldökét ráncolta. – Biztos vagy benne, Aston? – kérdezte komolyan.

Aston azonnal bólintott. – Én nem bízom benne. Elég baj, hogy vele dolgozik. Egy seggfej.

– Vigyázz a szádra! – szólt hozzá anya csendesen, de rosszallóan.

Nem foglalkoztam vele. – Ez baromság! Patrick olyan srác, akire mindenki vágyik. Jó modora van és nem seggfej, apa. Esküszöm.

Aston egyáltalán nem tűnt nyugtalanak, amikor ezt mondta: – Apa, mit tudhatna, azon kívül, amit ő elmondott neki? Én is fiú vagyok, tudom milyenek a fiúk, nem olyanok, amilyennek kiadják magukat csak azért, hogy lenyűgözzék a lányokat.

– Akkor miért lógsz vele? – vágtam vissza dühösen, miközben bámultam rá.

Aston rám nézett, az arckifejezése még mindig üres volt. – Jó haver. De ez nem teszi számodra jó baráttá is.

– Ez nem igaz…

– Csak őszinte vagyok.

– Ez baromság és te is tudod…

– Jól van, nyugodjatok le – szólt közbe apu hangosan elhallgattatva engem. – Nyugi, rendben?

Nem nyugodtam le. Gyilkos pillantást vetettem Astonra, tűnődve, hogy mi a fasz játékot játszik. Semmi hiba nem volt Patrickben. Teljesen tisztességes fickó volt és láttam, hogyan viselkedik másokkal. Soha nem tett úgy, mintha valaki más volna.

– Jelen pillanatban nem sokat tudok erről a fiúról – magyarázta apu szigorúan –, szeretnék beszélni vele, mielőtt randiznátok. Csak a biztonság kedvéért.

Összehúztam a szemem. – Te csak meg fogod félemlíteni, apa, és megijed.

– Nem érdekel, hogy megijed-e. – Ó igen, felszínre tört benne a rendőr. – Csak az érdekel, hogy miként bánik a lányommal. Sok a rosszfiú kint, Elise, és ahogy Aston mondta, lehet, hogy a lányokkal egy féleképpen viselkedik, és totál másként a többi emberrel. Biztosra kell mennem. Megérted?

Nem válaszoltam.

– Elise.

Sóhajtottam és felcsattantam. – Rendben.

– Találjuk ki, mi folyik kettőtök között – tette hozzá apa, miközben rosszkedvűen bámult minket. – Elegem van abból, hogy veszekedtek és nem szóltok egymáshoz. Mikor mi már anyáddal nem leszünk, csak egymásra számíthattok. Az isten szerelmére, nőj fel. Gyakorlatilag felnőtt vagy már.

– Tipikus testvéri dolog – győzködte anyu őt. – Majd elmúlik. Mindig ez van.

Testvéri dolog. Nem tudtam leplezni a borzongásom, ami a csontvelőmig hatolt. Még a szemem is megrándult.

– Csak azt akarom, hogy boldog család legyünk – válaszolta apu anyunak. – Minden, ami valaha is érdekelt az az, hogy boldogok legyenek. Ezek a tinédzserkori szarságok kemények, főleg tőled, Elise.

– Sajnálom, hogy nem vagyok tökéletes – motyogtam védekezően –, vagy olyan, mint Aston. Nem kapok rossz jegyeket, de nem maradhatok bezárva a hálószobámba, egy unalmas tankönyvbe temetkezve. Bocsáss meg, hogy egyszer az életbe randizni akartam és jól érezni magam.

– Nem így értette apád – vágott közbe anyu. – Nagyon drámai vagy.

– Drámai? Nem vagyok drámai. Ez nagyon igazságtalan.

Apa felsóhajtott. – Mondtam Elise, csak egy szót akarok váltani ezzel a fiúval.

Rábámultam. – Akarsz egy nyomkövetőt is rám tetetni, apa? Tizenhét éves vagyok.

– Igen, tizenhét éves – morogta vissza, elkeserítette a hozzáállásom. – Ha olyan biztos vagy benne, hogy tudsz gondoskodni magadról, a világ az ajtón kívül vár. Szerezz munkát, fizesd a számlákat, lásd el magad, és ha még mindig marad időd, menj randizni.

Csend.

Nos, a francba, épp most szóltak le. És nem volt egy épkézláb válaszom.

Egy pillanattal később felkeltem és a tányéromat a mosogatóba tettem. Mérgelődtem és fújtattam, tipikus tizenéves lány stílusban. Mielőtt elmentem, hátrapillantottam a vállam fölött Astonra. A szemeim összeszűkültek az önelégült mosolya láttán. Visszanézett rám és a jeges tekintetéből tisztán ki tudtam olvasni az üzenetét. Szavak nélkül mondta:

Én győztem.

­*

A sötétben ültem Aston ágyán, miközben arra vártam, hogy feljöjjön. Keresztbefontam a karom, a hátam a fejtámlának döntöttem, és hallgattam, ahogy anyával és apával lent nevetnek. Egy rövid ideig nevettem a hangon, miközben arra gondoltam, hogy mennyire szerencsések vagyunk, hogy ő itt van nekünk.

Aztán eszembe jutott, hogy éppen megpróbálta szabotálni – és lehet, hogy sikerrel is járt – a holnapi randim, és a mosolyomat felváltotta egy mogorva tekintet. Semmi rosszat nem tettem! Hogy tehette? Jól tettem, hogy próbáltam keresni egy másik srácot, akibe belezúghatok.

Amikor hallottam a lépteit az ajtó felé közeledni, az adrenalin szintem megugrott. Készen álltam, hogy szétrúgjam a seggét. Fény kúszott be, ahogy kinyitotta az ajtót és bejött, de amikor megláttam azt a gyengéd mosolyát és a kócos szőke haját, lefagytam. Lenyeltem a csípős megjegyzést, amit tenni akartam, mert már csak a látványától ellágyultam. Mennyire igazságtalan volt az, hogy akkor is hatással volt rám, amikor fogalma sem volt róla?

Amikor felnézett és meglátott engem, nem volt meglepett az arca. Valójában, csak még szélesebben elmosolyodott. Becsukta maga mögött az ajtót és elnyelt bennünket a sötétség. Annak ellenére, hogy nem láthattam, éreztem magamon a szemét.

– Azt hiszed trükkös vagy, igaz? – suttogta halkan.

A szívem kihagyott egy ütemet. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

– Az ajtóm nyikorog, ha becsukják. És hallottam nyikorogni, miután feljöttél.

– És ennek ellenére, megvárattál.

– Szeretem, ha mérges vagy.

Bosszankodva még szorosabbra fűztem a karom. – Azt akarod, hogy dühös legyek?

Leült az ágy szélére, nagy testével felém fordult. – Mert azt hitted, randizhatsz ilyen Patrick félékkel? Igen, azt akarom, hogy dühös légy. Olyan dühös, amilyennek én érzem magam.

– Nincs jogod dühösnek lenni. Nem cselekedtél helyesen. Ő nem rosszfiú.

– De nem neked való.

– Honnan tudod?

– Mert ő nem én.

A testem teljesen megfeszült. Nagyot nyeltem, egy érzelemhullám száguldozott végig rajtam. A szívem összeszorult. Úgy képzeltem, mintha egy nagy medve csapdába szorult volna, mert nagyjából ehhez tudtam hasonlítani az érzést. Messze attól a kis dobbanástól, amit Patrick elő tudott idézni.

– Nem igaz, El?

– Ne merészelj nekem ilyet mondani – mondtam dühösen, a hangom halk volt, ámde heves. – Ne merd illegetni magad előttem, hogy aztán mégis eltávolodj és nevess az érzéseimen.

– Nem nevetek – válaszolta komolyan.

– Annyiban kellett volna hagynod. Ez semmit se fog megváltoztatni, te is tudod. Elmegyek holnap randizni vele.

– Nem, nem mész.

– A francokat nem!

– Psszt.

Azt akarta, hogy csendbe legyek? Nem! Nem várhatta el, hogy miután ennyire felkorbácsolja az idegeimet, csendben maradjak, mint egy kis egér, mialatt ő lemészárolja a szívem, mintha semmit sem jelentene. Ziháltam, a düh egyre csak nőtt bennem, küzdött, hogy felszínre törjön. Provokálni akartam őt, valami reakciót váltani ki belőle, hogy szenvedjen, ahogy én szenvedek!

– El fogok menni – folytattam, eltolva a fejem a támlától, előredőltem, hogy láthassa az arcom. – El fogok menni, mert át fog menni apu buta kis tesztjén, és amikor randizunk, meg fogom csókolni és dugni fogok vele, olyan őrült dolgokat fogok művelni, mint a lányok a suliban, hisz én is egy vagyok közülük, és belefáradtam, hogy olyan valakire vesztegessem az időmet, mint te!

Vártam, hogy kiboruljon – sőt éheztem rá – de meg se rezzent. Ahogy teltek a másodpercek és a mérgem kezdett elszállni, lassan kezdtem felfogni, hogy mit mondtam és elszégyelltem magam. A picsába, be kellett volna fognom a számat. Megígértem magamnak, hogy jól fogok vele viselkedni, de nem tudtam visszafogni a nagy szám. Nem értettem, hogy időről időre miért vagyok ilyen. Astont arra tervezték, hogy felidegesítsen, majd az őrületbe kergessen a bűntudat miatta.

Pánikba estem, megnyaltam az ajkaimat és bűnbánóan suttogtam: – Aston…

– Fogd be – vágott közbe élesen.

Megtettem. Szavak után kutattam, amikkel bocsánatot kérhetnék, amikor egy kezet éreztem a bokámon. Zihálva rántottak le a matracra. Egy másodperc alatt fölöttem volt, csapdába ejtve a testem maga alatt. Éreztem a nagy kezeit a lábamon, és ahogy szétválasztja őket. Elhelyezkedett a combjaim között, és lehajtotta a fejét hozzám, míg összeért az orrunk.

– Így akarsz engem? – kérdezte éllel a hangjában.

Hogy így? Meg akartam kérdezni. Míg el nem kezdte magát a lábaim közötti érzékeny részhez dörzsölni, amitől élvezet hullámok söpörtek végig a testemen. Elakadt a lélegzetem a döbbenettől.

– Igen – válaszoltam meggondolatlanul, a hangom vággyal volt telítve.

Megcsókolta a számat, nyelvével végigsimítva a remegő ajkaim mentén. – És így?

Beszívtam a levegőt. – Igen.

Alkarjával megtámaszkodott a fejem két oldalán, újra megcsókolt, mélyebben, és még jobban a lábaim közé préselődött. Remegtem alatta, felhevültem és levegő után kapkodtam. Attól félve, hogy bármelyik másodpercben eltűnhet, az öklömbe szorítottam az ingjét. De nem távolodott el. Az ajkát az enyémhez nyomta, ízlelgette és felfedezte. Nem kaptam levegőt, melegem volt, és féktelenül csókoltam őt vissza. Annyira jól éreztem magam. Szája a mennyországot jelentette és lebegtem.

– Így? – folytatta a kérdezősködést.

– Igen – folytattam zihálva. – Ó istenem, igen.

Továbbra is ringott fölöttem, teljesen felöltözve és ez a korlát lassan az őrületbe kergetett engem. Azt akartam, hogy bőr érjen a bőrhöz, hogy a kezei bebarangolják a testemet. Helyette így maradt, csípője a lábaim között, szája a számon. Lassan mozgott, tökéletes ritmusban izgatott, lángra lobbantva azt a különleges pontot, minden egyes alkalommal.

Megnyalta az ajkam. – Arra gondolsz, hogy velem csinálod ezt, Elise?

– Igen – remegtem.

– Milyen régóta gondolsz erre?

– Örökké.

Kiengedte a levegőt, ahogy megéreztem a keménységét a lábaim között. – Jó.

Újra és újra hozzám dörzsölte magát, míg végül az elmém teljesen kikapcsolt. Abban a pillanatban senki nem voltam. Egy érzelem halom voltam, és csak az erőteljes mozdulataira fókuszáltam. Mindent magamba fogadtam, amit csak adott nekem, míg végül az élvezet hullámok egyre hosszabbak és vadabbak nem lettek. A nevét kiáltottam, de betakarta a számat a sajátjával, ahogy egy erős hullám felrobbant bennem, olyan erővel, hogy remegni kezdtem alatta, fájdalmasan belemarkolva a pólójába.

Aztán abbahagyta a mozgást. Hallgatta a csendes nyögéseim, a teste merev volt. A kezeim meglazultak és ő gyorsan elhúzódott. Leült ugyanúgy az ágy szélére, mint előtte és egyikőnk se szólalt meg. Néztem, ahogy a hajába túr és felsóhajt. Tudni szerettem volna, hogy mire gondol, de nem akartam megkockáztatni, hogy a bűntudatáról halljak.

Még mindig levegő után kapkodtam. A végtagjaim ellazultak, a testem érzékeny volt. Önzetlenül a csúcsra juttatott... Hihetetlen volt. Több, mint hihetetlen, ez volt minden és még több.

– Mire gondolsz? – kérdeztem végül elhaló hangon.

Fejével felém fordult. – Az, hogy megadtam ezt neked, azt jelenti, hogy nem mész el a randidra, igaz?

Leesett az állam. – Azért tetted ezt, hogy ne találkozzak, Patrickkal?

– Azért tettem, mert akartam, de hallani akarom, hogy azt mondod, hogy nem választod őt, helyettem. Mondd ki.

Megijedtem a parancsoló hangnemétől. Egy új arcát engedte felszínre törni.

– Nem választom őt helyetted – mondtam neki.

– És?

– És… nem megyek randizni vele.

– Jó. Ne tegyél újra féltékennyé.

– Nem akartalak.

– Nem? Azt hiszed, nem láttam, hogy préselődsz hozzá minden pillanatban, amikor bemegyek a boltba? Minden kibaszott pillanatban, amikor ott voltam, ezt tetted és vártad a reakciómat. Nem gondoltam, hogy ilyen vagy, El.

Összeszorítottam a számat. Igen, igaza volt. Mindegy. Hívj kétségbeesettnek, de amikor egy olyan fallal élsz együtt, akibe szerelmes vagy, akkor néha mást sem akarsz, csak hogy megrepedjen.

Mielőtt bármit mondhattam volna, kopogás hangzott kintről.

– Aston, édesem – hallottam anyut kiáltani.

A szívem a torkomban dobogott. Hallott minket? Vajon lát engem? A magyarázatok átfutottak a fejemen, de Aston gyorsan felkelt, megragadta a takarókat és rám dobta. Nem mozogtam, nem lélegeztem, nem láttam semmit. A szívem úgy vert, mint egy légkalapács, ahogy pánikoltam az öt centi vastag szövet alatt. Mi lenne, ha rám találna, amikor bujkálok? Akkor nyilvánvaló lenne és elszabadulna a pokol. Vajon úgy lenne?

Lélegzet-visszafojtva hallgattam, ahogy Aston az ajtóhoz megy és kinyitja. – Igen – mondta.

– Apukád a fészerben vár, azt mondja meg akarja neked mutatni azt az elme zűr dolgot.

– Elmevihar[1] - javította ki őt.

– Nem tudom mi az. Valami okostojás dolog, amit végre sikerült megépíteni

– Egy robot.

– Biztos, csak menj hozzá. Izgatott, hogy kipróbálja.

– Rendben, csak felveszem a cipőmet.

Megint becsukta az ajtót és lehúzta a takarókat rólam. Vörös arccal és idegesen ültem fel. Egyszer sem nézett rám, ahogy felvette a cipőjét és bekötötte. Amikor felkelt, csendben megszólalt: – Várj öt percet. Megbizonyosodom róla, hogy addig ő is lent lesz.

Aztán elfordult és kisétált.

Csak úgy.

Se szó, se pillantás… semmi. Francba is, tényleg?

Egyedül voltam és még mindig remegtem. Öt gyötrelmes percet vártam a hálószobájában, aztán kisurrantam és eltűntem a sajátoméba. Ráomlottam az ágyamra, nagyon furcsának, szinte idegennek éreztem magam a saját bőrömben. A csendben megkérdeztem, mi is történt és miért érzek miatta bűntudatot.

Hiba volt, amit tett? Hogy megcsókolt? Hogy hozzám simult? Hogy elvitt a csúcsra? Mindig is ezt akartam, mindig is álmodtam róla, de akkor miért éreztem így magam?

Legbelül tudtam, hogy mi történt. Átléptük a határt. Tettünk valamit, ami a szüleinket elborzasztaná. Az apám annyira közel állt Astonhoz, hogy érezné magát, ha megtudná mit tettünk?

Nem voltunk rokonok. Nem voltunk vér szerinti testvérek. Mindig is a legjobb barátok voltunk.

Vajon jogos lenne, ha vádolnának e miatt?

Sóhajtottam és a mellemhez szorítottam a párnát. A falat bámultam ott, ahol kopogtatni szokott, amikor szüksége van rám, és riadalom töltött el annak gondolatára, hogy ez soha többé nem hangzik fel. Szükségem volt Astonra, és alig pár hét múlva elköltözik. És a mai éjszaka után… nem bírtam elviselni, hogy távol legyek tőle.

A jövőm bizonytalan volt. A vágyaim ismeretlenek. Az utam még nincs kijárva.

Nélküle megfulladnék a hiányban.

---

[1] A Lego Mindstorms (tükörfordításban "elmevihar") egy, a Lego által kiadott programozható robot készlet.