16-17. Fejezet

16     . Fejezet

Elise

Fordította: Shyra

Gyönyörű nap volt, amikor apuval horgászni ment. A nap fényesen sütött, de nem volt olyan meleg, mint a megelőző hetekben. Anyu túlórát vállalt a rendőrségen, én pedig fel-alá járkáltam a házban összekulcsolt kezekkel és görcsbe rándult gyomorral. Itt volt az idő. Megcsináljuk. Együtt fogunk előállni vele, bármi történjék is.

Állandóan a fürdőszobába rohantam. Kibírhatatlan volt ez az aggodalom.

Próbáltam könyvet olvasni. Aztán a tv-n váltogattam a csatornákat. Majd a főzéssel próbáltam magam lefoglalni.

Semmi sem használt. Nem tudtam összpontosítani, amikor csak Astonra és apura tudtam gondolni, és arra, hogy elmondta-e vajon neki mostanra. Bár sejtettem, hogy még nem lenne valószínű. Aston azt mondta, hogy majd a horgászás után mondja el. Szemtől szembe akarta egy asztalnál. Egy étteremre gondolt.

Figyeltem az órát és járkáltam. Órafigyelés és járkálás. Amikor hallottam a bejárati ajtót kinyílni, idegességemben majdnem elhánytam magam, miközben bizonytalanul kimentem az előszobába. Az idegességem alábbhagyott, amikor láttam, hogy anyu jött meg, a szemei kimerültek voltak, amikor rám nézett. – Szia, szívem – mondta, a táskáját az előszobai asztalkára tette. – Hogy vagy ma?

Csak bólintottam. – Jól.

Bizonyára megérezte a hangulatomat. Megállt és végigmért. Még mindig a pizsama alsómban voltam és egy trikóba. A hajam kócos volt. Nem volt smink az arcomon, és sápadtabb voltam a szokásosnál.

– Mi a baj? – kérdezte aggódva.

Megráztam a fejem. – Semmi.

– Szörnyen nézel ki.

– Kösz.

Figyelmen kívül hagyta a szarkazmusomat. – A fiúk még ott vannak?

– Igen.

– Akkor csak kettesben vacsorázunk.

– Nem vagyok éhes.

A szemöldökét ráncolta. – Mit ettél?

– Csak nem vagyok éhes, anyu.

Végig figyelt engem, ahogy felfutottam a lépcsőn, ki a látóteréből. Nagyon intuitív nő volt. Szándékosan kevesebb időt töltöttem vele, attól féltem, hogy rájön a titkunkra. Már nem sokáig kell kerülnöm őt, emlékeztettem magam.

Az órák lassan teltek. A nappal estébe fordult. Kibámultam az ablakon, vártam, hogy megpillantsam a pick-up fényszóróit. Aztán az órára pillantottam. Este 8 óra.

Mi a fene tart ilyen sokáig? Ez rossz jel volt, nemde? Próbáltam elképzelni aput, ahogy az étterem közepén üvöltözik Astonnal, amiatt, amit tettünk, de az nem vallana rá. Apa soha nem tudott volna haragudni Astonra. Mondjuk nem is adott rá okot. Egész mostanáig…

Az ágyban feküdtem az aggodalomtól kimerülve. Lehunytam a szemeimet, úgy döntöttem alszom, csakhogy teljen az idő. Szundikáltam, amíg a telefon meg nem csörrent. Kinyitottam a szemem és hallgattam, ahogy anyu felveszi. A hangja nyugodt volt, aztán sikított.

– Elise!

A szívem nagyot dobbant. Kiugrottam az ágyból és kirohantam a szobából. Újra és újra a nevem kiáltotta, mire a lépcsősor aljára értem, már kulcs volt a kezében. Rám nézett, és megrémültem az arcára kiülő pániktól.

– Mennünk kell – mondta aggódva. – Apád és Aston kórházban van.

*

Az autóút alatt válaszokat követeltem, de egy szót sem szólt. Már elkezdett magába fordulni, arca teljesen érzelemmentes volt, a keze szorosan ráfeszült a kormányra, ahogy felgyorsított a kórház felé. Tíz perces út lett a sok rohadt piros lámpa miatt. Ez volt életem leghosszabb tíz perces útja.

Az agyamban pörögtek a kérdések. Autóbaleset történt? Aston egyben volt? Nem létezik, hogy rossz dolog legyen. Minden rendben lesz, igaz? Muszáj rendben legyen! A közös életünk csak most kezdődött el. Nem tehet nekünk keresztbe.

Imádkoztam. Erősen imádkoztam, miközben az autó ablakán át az éjszakai eget bámultam. Kérlek, legyen minden rendben. Kérlek.

Mire befordultunk a parkolóba, a szívem már a torkomban dobogott. Anyu gyorsan kiugrott és aprópénzt vett elő a zsebéből. Siettünk a bejárat felé. Bosszúsnak éreztem magam, amikor meg kellett állni a parkolóóránál. A francba, az sem érdekelt volna, ha elvontatják. Mennünk kellett, azonnal! Nyíltan kimutattam a dühöm, mivel csak húzta az időt, az arcán még mindig semmi érzelem. Meg volt rémülve, jöttem rá. Nem akart szembenézni a valósággal, pedig kellett.

– Anya – mondtam sürgetően –, mennünk kell.

Amikor nem mozdult, elkaptam a karját, és elmondtam neki, hogy ezt közösen csináljuk. Aztán átvonszoltam őt a sürgősségi ajtaján, be a váróterembe.

Nem is fogtam fel, hogy mennyire nagy a baj, és hogy mennyire aggódnom kellene, míg meg nem láttam Astont ott ülni Adrian mellett, aki rendőrruhában volt.

Aston hátán volt a keze, miközben gyengéden ütögette. Miért nyugtatgatta őt? Mi olyan rossz történt, hogy a hátát kellett paskolgatni?

Ahogy közeledtünk, úgy kezdtem összeomlani. Könnyek szöktek a szemembe, zihálás tört fel a torkomból, és majdnem egyenesen a földre zuhantam.

Astont vér borította, de nem a sajátja volt.

Úgy éreztem, mintha forogna velem a világ. Adrian meglátott minket. Felállt, és lassan közeledett felénk, egyenesen anyám együttérző szemébe nézve. Én Astont néztem. Elmentem mellettük, lassan haladtam előre, elkapva a szavakat, "megpróbálta megállítani a verekedést", és ”meglőtték" ugyanabban a mondatban.

Leültem egy Aston melletti székre, és egész testemmel felé fordultam. Megragadtam a kezét. Különös módon hideg volt. Sosem volt hideg. Épphogy felém fordította a fejét, és a fájdalom, amit láttam rajta a csontjaimig hatolt.

Az ajkam remegett, ahogy suttogtam: – Aston.

Csak rázta a fejét, képtelen volt levenni a szemét rólam. – Mindenki, akit szeretek, elhagy engem – mondta szaggatottan, ahogy próbálta visszatartani a zokogást.

Könnyek potyogtak a szememből. Nem tudtam lélegezni. – Minden rendben lesz.

Nem hitte el nekem.

És igaza volt.

*

Apát egy órával később halottnak nyilvánították 9:17-kor. Abban a pillanatban, amikor az orvos elmondta nekünk, az egész életem darabokra tört a szemeim előtt. Hirtelen forróság öntött el. A szívem zakatolt és majdnem kiugrott, az agyam igyekezett felvenni vele a tempót.

Halott.

Az apám halott volt.

Hogy történhetett ez? Miért történt ez? Ki hagyta, hogy ez történjen?

Tökéletesen jól volt ma reggel. Mosolygott, megszorította Aston vállát, miközben unalmas horgászkalandokról mesélt. Engem is magával hívott, de tudta, hogy nem fogom elfogadni a meghívást, és igaza is volt. Nem tettem meg. Miért nem tettem meg? Bárcsak elfogadtam volna.

Jó éjt kívánt nekem múlt éjjel, és az ő pillangójának hívott. Összehúztam a szemem a név hallatán, mert túl öreg vagyok már az ilyen szarságokhoz. Hívj újra pillangónak, apu. Megteszek bármit, hogy újra hallhassam.

És most meghalt.

Mindent olyan félvállról vettem, biztos voltam benne, hogy soha nem fog vége szakadni a "jó éjt, pillangó" pillanatoknak.

Aston a földre rogyott. Ez a hirtelen mozdulat kirántott engem a kábulatomból. Odahajoltam hozzá és átöleltem, miközben kiborult. Csendes könnyek csorogtak a szememből. Sokkos állapotban voltam, és anya eltávolodott tőlünk, belezuhant egy székbe, teljesen bódultan, a semmibe bámulva.

Csúnya jelenet volt. Egy olyan emberbe kapaszkodtam, aki teljesen össze volt törve, és próbáltam egyben tartani őt, és az anyám a közelünkben sem volt, hogy lelki támaszt nyújtson. Kinyújtottam a kezem felé, de nem fogta meg. Úgy éreztem magam, mint egy nagy ragasztószalag, igyekeztem mindent egyben tartani, de kegyetlenül csődöt mondtam, ahogy a veszteségünk súlya elszakította a köztünk lévő kapcsolatot.

– Anya – mondtam fojtottan. – Kérlek.

Nem mozdult. Kibaszottul nem mozdult meg, és én csak gyászolni akartam. Szükségem volt az erejére. Arra lett volna szükségem, hogy megöleljen, miközben én Aston köré fontam a karjaimat, de nem tette meg.

Mikor láttam, hogy Adrian karjai köré fonódnak, megint Astonra összpontosítottam. Szorosan öleltem, a nyaka és a válla közé fektettem a fejemet, és a fülébe suttogtam: – Tudom. Tudom. Rendben van. Itt vagyok, Aston. Itt vagyok.

Annyira hevesen remegett. Úgy tűnt teljesen összeomlott, és én tehetetlen voltam. Nem tudtam semmit tenni, amitől jobban érezhette volna magát, szóval hagytam, hogy sírjon, én pedig elzártam a gyászom, hogy erős legyek a számára.

Aston

Nem kellett volna meghalnia.

Nekem kellett volna.

Az én hibám. Az én hibám. Az én…

17.       Fejezet

Elise

Fordította: Shyra

Az élet egy szempillantás alatt meg tud változni. Ez így annyira bizonytalan. Egyik percben a szerelem a válasz mindenre, a következőben reménytelenül próbálod helyrehozni a helyrehozhatatlant.

Úgy éreztem, hogy olyasvalamibe kapaszkodom, ami kicsúszott a kezeim közül. Aston tartózkodó volt. Amikor mentünk haza azon az estén, nem engedett a közelébe. Ahogy anyu sem. Oda-vissza járkáltam köztük, de bánatukban csak eltaszítottak engem.

Lenyeltem a feltörni készülő fájdalmat, mert tudtam, hogy ha én is megtörök, akkor soha nem jutunk túl ezen. Tizenhét voltam és arra kényszerültem, hogy papírokat írjak alá és intézzem a temetést. Adrian sokat segített, mint mindenki más a kapitányságon, akik sorra látogattak bennünket. Nélkülük nem hiszem, hogy ki tudtam volna bírni. A kedvességük majdnem megölt, de ugyanakkor pont ez volt az, amire szükségem volt, ahhoz, hogy túléljem.

A halálhíre sokkhullámként söpört végig a városon. Olyan emberek is eljöttek hozzánk részvétet nyilvánítani, akiket nem is ismertem, és mivel mindig én voltam az ajtónál, nagyon megviselt. A látogatók apámról meséltek, és elmondták mennyire nagyszerű ember volt. Az étel is folyton csak áramlott a látogatókkal. Edények és desszertek, kártyák és virágok, levelek, iszonyatosan sok szomorú levél. Nagyon mélyen érintettek. Az emberek szerették apámat. Fogalmam sem volt róla, hogy hány ember életét mentette meg akarva-akaratlanul is, mivel olyan munkát végezett, amivel veszélynek tette ki magát nap nap után.

Az én hősöm.

A példaképem.

A férfi, akiben annyi szeretet volt, hogy képes volt csak azért behozni az életünkbe egy másik gyereket, hogy mosolyogni lássa őt.

És úgy halt meg, hogy jót akart cselekedni. Adrian már másnap elmondta, hogy mi történt. – Látott kint egy veszekedő párt. A férj a nőt az autóhoz taszította, és elkezdte verni, míg a gyerek a hátsó ülésen sírt. Ahelyett, hogy elhajtott volna, közbelépett, megpróbálta szétválasztani őket, de nem látta, hogy a férfinél fegyver van. Pont mellkason lőtte, aztán elrohant a helyszínről. Azóta már elfogtuk. Soha nem fogja meglátni a napvilágot. Igazságot szolgáltatunk, Elise, megígérem.

Van olyan igazság, ami könnyebbé tenne egy értelmetlen halált? Egy életfogytig tartó börtönbüntetés elég igazságtétel? Nem volt igazságos, hogy az az ember még levegőt vehetett, míg az én apám már nem. Ez volt az első alkalom, amikor ez a gondolat a fejembe ötlött, és megijesztett, hogy a fejemben milyen igazságszolgáltatási módszerek jutottak eszembe. De az én igazságom, inkább tűnt bosszúnak, hosszadalmas kínzásnak. Ki kellett kerülnöm ebből az állapotból, hogy ne adjam át magam ennek a dühnek.

A temetés előtti estén kiválasztottam egy fekete ruhát anyunak, és felakasztottam az ajtó mögötti fogasra. Próbáltam vigasztalni, miközben az ágyon feküdt, kis testét takarók fedték. A rövid szőke haját kisepertem kifejezéstelen arcából, de minduntalan visszahullottak. Ezt tette. Megpróbált elbújni. Nem reagált az érintésemre, úgyhogy egy idő után magára hagytam. Aztán kopogtattam Aston ajtaján és válaszára vártam.

De nem válaszolt.

Visszafordultam és a házban járkáltam.

*

Nem tudtam, hogy mi történik az életemmel, és úgy éreztem, hogy csak sodródok. Nem sírtam a kórház óta. Mindent magamba tartottam, nem tudtam, hogy hova raktároztam el, de talán valamilyen sötét helyre. Valahova, ahol remélhetőleg soha nem találom meg.

A temetés napjának reggelén Adrian fekete öltönyben megjelent a házunkban, meglepően erősnek látszott. Sötét szemei találkoztak az enyémmel, és kedvesen rám mosolygott, miközben anyura és Astonra vártunk, hogy lejöjjenek. Egy egyszerű fekete ruha volt rajtam. A hajam laza hullámokban volt, nem igazán vállalható frizura. Nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak arra, hogy anyának ott kellett volna lenni. Szólnia kellett volna, hogy fésülködjek meg, tegyek fel egy kis sminket, hogy valamennyire normálisan nézzek ki. Hogy tartsak ki, még ha meg is bénít a fájdalom.

De nem foglalkozott velem.

– Nagyon erős voltál, Elise – mondta csodálattal a hangjában Adrian.

– Nem – válaszoltam tompán. – Gondolom csak túlságosan össze vagyok törve ahhoz, hogy bármit is érezzek.

Anya jött le elsőnek, még mindig annyira tompa volt a gyásztól, hogy észre sem vett engem. Aztán Aston is megjelent. A testem megfeszült, a szemeim rátapadtak, ahogy lejött a lépcsőn a fekete öltönyében és ropogós fehér ingében. Ez volt az első alkalom, hogy rendesen meg tudom nézni, amióta a kórházban voltunk, és Istenem, nagy szükségem volt erre. Már elveszített egy családot, amikor gyerek volt, és most megint elveszített egy olyan személyt, akit szeretett.

Nem tudtam megmagyarázni, hogy hogyan vagyok képes félretenni a saját bánatomat, csak azért, hogy megpróbáljam meggyógyítani őt. Meg kellett tennem. Szükségem volt rá, hogy azt érezzem, hogy ő nem szenved. Megijesztett, hogy mennyire sokat jelentett nekem.

Ahogy Adrian kocsija felé mentünk, megfogtam a karját és felpillantottam rá, reménykedve abban, hogy észrevesz. Röviden rám pillantott, de a szemei semmit sem tükröztek. Elengedtem a karját és magam elé engedtem. Elveszettnek éreztem magam. Bárhova fordultam, sehol sem találtam kiutat.

Adj neki időt. Mondtam magamnak. Csak kicsit több időre van szüksége.

A látvány volt a legnehezebb dolog, amivel valaha is meg kellett birkóznom. Szándékosan nem néztem rá arra az emberre, aki születésem óta ott volt velem. Nem az apám volt. Nem, ő csak egy üres kapszula volt, egy héj. Az apa, akit szerettem eltűnt, elment és nekem soha nem volt lehetőségem, hogy elbúcsúzzak tőle. Minden egyes alkalommal, amikor szeretett volna velem lenni, akkor én túl elfoglalt voltam a tini dolgaimmal, és nem adtam meg neki a megfelelő figyelmet, mint ahogy kislánykoromban tettem.

Mint a kis pillangója.

Mély levegőt vettem, ahogy a koporsó mellett álltunk. Emberek özönlöttek be, de minden homályos volt számomra. Bólintottam, köszönömöt suttogtam, de csak ennyi volt. Szerencsétlenül próbáltam Astonba kapaszkodni, de ő mindig megmerevedett, és soha nem nézett rám. Anya felé fordultam és megfogtam az ő karját. Gyengéd volt, de mintha észre sem vette volna, hogy hozzáértem. Elhúzódtam mindkettőtől, mint egy kívülálló, és rápillantottam apa üres testére.

Furcsán nézett ki. Ismerős arcvonások keveredtek sminkkel és ki tudja milyen más szarságokkal, amiket rákentek. Miért hagytam, hogy ezt tegyék vele? Ez nem az én apám. Megtöröltem az arcom, és hirtelen mindez kezdett túl sok lenni. Olyan érzés tört rám, hogy el kell rohannom innen. Elszabadulni a valóságtól. Hogy megszabaduljak mindentől és mindenkitől. Nem volt igazságos. Semmi igazság nem volt abban, ami most történt. Széttörtem miatta. Düh ízét éreztem a számban, és éreztem a mérgét szétterjedni a testemben. Ki kellett jutnom innen. Belül üvöltöttem, szabadulásra vágytam, hogy a könnyeim végre megeredjenek, hogy a lényem teljesen megtörjön, és végre össze tudjak zuhanni és gyászolni.

Szükségem volt a megkönnyebbülésre.

Valójában még mindig ott álltam és köszönömöt suttogtam, a lábaim egyhelyben maradtak, és az üres tekintetem újra megtelt türelemmel, kedvességgel és hálával.

Úgy ahogy apa tanított rá.

*

A temetésnek gyorsan vége lett. Szép nap volt egyébként. Jobban örültem volna néhány felhőnek legalább. Vagy egy kibaszott zápornak. Valaminek, ami nem szikrázó napsütés és azúrkék égbolt. Nem szabadna szenvedni egy ilyen szép napon. Nem így kellene, hogy működjenek a dolgok.

Az emberek visszatértek az életükhöz, otthagyva minket, az üres lelkünket a sír mellett. Adrian a temető bejáratánál várt, megtartva a tisztes távolságot. Soha nem álltam ilyen közel a családomhoz, mint most és mégis olyan távol, mint még soha.

Anya megcsókolta a sírkövet és elsőnek távozott. Lassú léptekkel, törékenyen. Előre léptem és felajánlottam neki a karom, de megrázta a fejét, és én visszaléptem, Aston felé fordulva.

Egyenesen állt, kezei zsebre téve, feje lehajtva. A hátra zselézett haja szétesett és bekeretezte az arcát. Pár pillanatra lehunyta a szemeit és mire kinyitotta már ott voltam mellette. A karom az övét súrolta, és szenvedtem a testéből áramló melegtől. Közelebb mentem, míg végül teljesen hozzá nem simultam. Nem beszéltünk, de várakozóan néztem fel rá.

Helytelen volt az, hogy szeretetre volt szükségem? Hogy vágytam az érintésre. Ha csak átkarolna már attól is jobban érezném magam.

– Aston – suttogtam szenvedve.

Semmi válasz.

– Miért nem beszélsz velem? Annyira fáj ez nekem.

Megrázta a fejét, végre tudomást vett rólam. – Nem szándékos. Én csak… egyedül kell lennem, El.

– Az a legrosszabb, amire szükséged lehet most, Aston. Hadd legyek a támaszod.

Zöld szemei rám villantak, nyers fájdalom tükröződött bennük, ahogy megszólalt. – Te ezt nem érted, igaz? Ez az én hibám volt. Ő… Ő még mindig itt lenne, ha én nem… ha én nem viszem el az étteremhez. Bármelyik nap elmehettünk volna, de kibaszottul türelmetlen voltam, és nézd mit tettem.

Saját magát hibáztatta? Nem, nem, nem. Nem teheti ezt.

– Ez nem igazságos, Aston. Ebből semmi nem a te hibád. Semmi. – Két kezem közé fogtam a kezét és megszorítottam. – Higgy nekem. Össze kell fognunk. Apa is ezt akarná.

Óvatosan elhúzta a kezét. – Nem, El – válaszolta. – Ez nem az, amit apa akart volna. Nem akarta, hogy együtt legyünk.

Tágra nyílt szemekkel néztem rá. Olyan volt mintha mellbe vágtak volna. Pár pillanatig csak bámultam rá, hazugság jeleit kerestem rajta. - Nem – tagadtam meg –, ez nem igaz.

Üresen nézett rám. – De igen, Elise. Nem adta rá az áldását.

– Miért ne tette volna? – ráztam meg a fejem értetlenül.

– Mert nem lenne közös jövőnk.

– Miért?

– Azt mondta, túl fiatalok vagyunk. Mi… mi lehet, hogy megbántanánk egymást és akkor a család széthullana.

Nagyon nyeltem, nem foglalkoztam a szavai súlyával. – De mi nem bántanánk meg…

– El, a lényeg, hogy nem akarta, hogy együtt legyünk – ismételte meg, ezúttal keményebben. – Ezt mondta. A saját szájával. Ezeket a szavakat. „Nem akarom, hogy együtt legyetek.” Nem hazudok. Azt mondom el, amit ő mondott, és meg kell hallgatnod.

– Ez nem változtatja meg a dolgokat – ráztam meg újra a fejem.

– Ez mindent megváltoztat – fordult meg, miközben a sírkőre mutatott. – És ez a kibaszott bizonyíték, El.

– Ez nem igaz. Nem így gondolta…

– De igen, és igaza volt.

Remegni kezdett a szám. – Te nem küzdöttél értünk?

Összeszűkült szemekkel nézett rám. – Fogalmad sincs milyen erősen küzdöttem.

– Bocsáss meg. Én nem úgy…

– Ne kényszeríts rá, hogy most erről beszéljek, El. Nem fontos, azok után meg főleg nem, ami történt.

– De ez fontos. Szükségem van rád…

– Abbahagynád végre? Csak… hagyj nekem teret. Hagyj békén. Én… – egy pillanatra lehunyta a szemeit –, egyedül kell lennem.

Megfordult és elment. Csak bámultam után, a pánik lassan eluralkodott rajtam. – Csak dühös vagy – mondtam elcsukló hangon. – Nem… nem gondolhatod így.

Vagy meghallotta, vagy figyelmen kívül hagyta. Bárhogy is volt, otthagyott engem, és én ott álltam, egy méterre a halott apámtól, egy óriás lyukkal a szívemben, senki nem karolt át, hogy jobban érezzem magam, és akkor megéreztem.

Éreztem a törést.

Éreztem, ahogy a fájdalom elönt.

Éreztem a nyers kínszenvedést.

És egy lélegzetvétel után, a könnyeket is megéreztem. Kegyetlenül záporoztak le az arcomon. És a legnagyobb keserűségemre, nem követte őket a várva várt megkönnyebbülés.

*

Érdekes, hogy egy haláleset mit tehet egy családdal. Vagy közelebb hoz egymáshoz, vagy teljesen szétszakít. Én egy olyan családban voltam, aki nem akart közösen gyászolni.

Két hétig csak vártam, hogy valaki összeszedje a darabjaimat. Úgy tettem, mintha minden normális kerékvágásban lenne, minden áldott reggel. Elkészítettem anya reggeli kávéját, levettem a péksütiről a mázt Aston kedvéért, aztán csináltam magamnak egy tál müzlit, leültem az asztalhoz, és vártam.

Nem ettem. Kavargattam a kaját a tálkámban, arra várva, hogy minden normális legyen. De ez soha nem történt meg. Ők kitartottak, és a harcom, hogy együtt vészeljük át, kudarcba fulladt.

De ennek ellenére lefoglaltam magam. Takarítottam és tálcán vittem fel anyának és Astonnak a kaját. Mindig érintetlenül maradtak az ajtajuk előtt, ezért levittem őket, elmosogattam és eltettem őket, míg másnap mindent kezdtem elölről.

A mosás volt a legnehezebb. Volt egy kosár szennyes, amiben apa ruhái voltak, de nem vitt rá a lélek, hogy kimossam. Elmentem a szobába és felvettem az ingjét a földről, az orromhoz emeltem és belélegeztem az illatát, és megesküdtem, hogy olyan, mintha ott lenne velem a szobában. Az illata körülölelt és úgy tettem mintha ott lenne mellettem.

– Szeretlek apa – mondtam csendesen. – Hiányzol.

Minden nap elmentem a szennyeséért.

Mikor lesz jobb? Vajon a fájdalom ma erősebb, mint tegnap?

A gyászolásnak nincs sok értelme, ha végül eredménytelen és nem jutsz vele semmire.

Aston

Úgy éreztem megint ott vagyok, a magára hagyott gyerek, aki egyedül van a nagyvilágban. A falamat újra felépítettem, és így sokkal jobban éreztem magam. Zsibbadt voltam. De így senki sem bánthatott.

Szenvedtem, ezért kinyitottam egy könyvet, és belemerültem a számokba, a megoldatlan feladatokba, mindenbe, ami lefoglalta az agyam. Az érzelmeim így eltompultak, és csak így tudtam elviselni a bűnösségem amiatt, amit tettem.

Meghalt és az én hibám volt. Magához húzott, miközben kivérzett, szemei rám szegeződtek, míg végül kihunyt belőlük az élet.

– Gyere vissza, gyere vissza – szipogtam. – Gyere vissza.

Nem tért vissza, és most minden rá emlékeztetett ebben a házban, bárhova is néztem. Börtönben éreztem magam. Nem tudtam megbirkózni ezekkel a falakkal, amelyek úgy éreztem mindjárt összenyomnak. Ki- és el kellett innen szabadulnom.

Kopp-kopp.

A picsába.

Kopp-kopp.

Minden kibaszott nap kopogott. Soha nem adta fel. Minden este, reggel, minden alkalommal, amikor egy tálca ételt hagyott kint, kopogott azon a kibaszott falon, arra várva, hogy válaszoljak. De nem akartam válaszolni. Nem tudtam elviselni ezt a fájdalmat.

*

Akkor jött el a vég, amikor úgy ébredtem, hogy a mellkasom szorítja valami. Alig tudtam lélegezni. Legurultam az ágyról és a földre zuhantam, ki és be próbáltam venni a levegőt. A látásom zavaros volt, és végül összegömbölyödtem a sarokban, térdem a mellkasomhoz húztam. Én, a nagy erős férfi, úgy ringattam magam, mint egy taknyos kisgyerek.

Az ajkai mozogtak. Esküszöm így volt. Valamit mondani próbált mielőtt meghalt. Tudni akartam mi volt az.

– Mit akarsz mondani? – suttogtam.

Soha nem fogom megtudni, és ennek nagyon csúnya vége volt. Soha nem lesz megnyugvás számomra. Amikor felelős vagy azért, mert elvetted egy olyan valaki életét, akit szeretsz, mennyire önzőnek kell lenned ahhoz, hogy az első dolog, ami után vágysz az a feloldozás?

De én mindig is önző voltam. Meg kellett volna halnom, amikor 5 éves voltam. Az volt az első csapás, amit az élet rám mért. Éreztem, ahogy a lelkem kiszáll belőlem, de harcoltam, mert az édesanyám karjaiban voltam és ő melegséget árasztott és biztonságot.

Aztán önző voltam a nevelőapámmal szemben is, könyörögtem neki, hogy ne bántson, hogy soha ne hagyjon el, hogy maradjon velem. Bűntudatot keltettem benne, és ő befogadott. És látjuk mindez hova vezetett, én fölé tornyosulva, miközben belőle lassan kiszáll az élet.

És akkor még ott volt Elise. Ha elutasítottam volna az érzelmeit, ez soha nem történt volna meg. Ha nem bolondulok bele, ez nem történt volna meg. Semmi sem.

A legrosszabb dolog, ami a Wright családdal történt, az én voltam. Ez egy fájdalmas felismerés volt, de igaz, és az igazságot nehéz megemészteni.

Kopp-kopp.

Felkaptam a fejem. A kezem remegett, ahogy azt a rohadt falat bámultam. Miért nem hagyja már abba? Soha nem fogja feladni?

Kopp-kopp.

Kopp-kopp.

Kopp-kopp.

Nem foglalkoztam vele. Arra volt szüksége, hogy az anyja jobban legyen, nem pedig, hogy én. Nem tudtam megadni azt a támogatást, amire vágyott. Apának igaza volt. Soha nem működött volna közöttünk a dolog.

Hülye voltam, hogy egy percig is hittem benne.